História 1991
1991 / 1. szám - GLATZ FERENC: Az új történetírásról
jain. És napjaink céhes tudása is még gyakran fintorog, amikor a történelmi magazinok írásra kérik fel. Az ún. történeti ismeretterjesztő lapok helyett az előkelő — igaz, már kevesek által olvasott — akadémiai folyóiratait emlegeti büszkén. És még kevésbé készteti a történetírást az új írói műfajok irányába a második kihívás, az 1930 után elterjedt tömeges rádiózás, majd pedig a harmadik, az 1950-es évektől kibontakozó tömeges mozgóképkultúra, a televízió, illetve napjainkban a képmagnó elterjedése. Pedig gondoljuk csak végig, amit biológusok, pszichológusok állítanak; az utóbbi két évszázadban visszafejlődött látási kultúránk a fogalmi apparátussal dolgozó írásbeliség mögött. Állítják: az emberben, mint biológiai egységben, nagy tartalékok rejlenek a vizuális megértés, gondolkodás terén. A rádió, a lemez, a magnetofon tömegessé válása a hallást fejleszti, a tömeges fotózás, filmezés, a televízió a látást finomítja. És ahhoz már nem is kell természettudósnak lenni, hogy lássuk, menyit fejlődik a képi úton közvetített jelentés megértésében az emberi agy. Az alak, a szín, a tér, a mozgás mint aspektus, jelen van a gondolkodásban. A televízió, általában a mozgóképkultúra a 20. század végére a legerősebb nyilvánosságteremtő fórummá emelkedett. És milyen lehetőségeket kínál? Tudomásul kell vennünk: a vizuális és audiális információnyerés az olvasással egyenrangúvá nőtt. Ha most már azt vizsgálom, hogy a történetírás mennyire vette birtokába ezeket az új kultúraközvetítési lehetőségeket, akkor azt kell mondani, nagyon kevéssé. És nem tudta kialakítani az írásbeliségen túlmenően a szükséges új műfajokat sem. Video- és hangkazettákat kölcsönző gyermekeink számára magától értetődik a felismerés, hogy a kamera, vagy akár egymás mellé sorakoztatott képek segítségével pillanatok alatt átláthatóak a történés körülményei, amely körülmények leírására a történetíró könyveiben oldalakat kénytelen szánni. És ezzel az olvasó óráit veszi igénybe. Sőt, a történelemnek olyan szinkronikus és diakronikus különbségei ismerhetők fel néhány negyedóra alatt, amelyek megértésére különben monográfiákat kell áldozni. Vagyis: a történetírás, mint kultúraközvetítő tevékenység, nem tud megfelelően élni azokkal az előnyökkel, amelyeket a történeti ábrázolásban a képi és a hangi eszközök képviselnek az írásos kifejezési formákkal szemben. Harmadik tézis: Az új történetírói műfajokról Amennyiben a történetírás nem veszi birtokába a nyilvánosságteremtő új kultúraközvetítési intézményeket, amennyiben megmarad az írásbeliségre szorítkozó irodalmi műfajoknál, akkor szakmánk, a történettudomány, mind jobban ki fog szorulni korunk kultúrkonzumációjából. Napjaink történetírójának sürgősen meg kell tanulnia megjeleníteni a történelmet nemcsak tanulmányokban, könyvekben, hanem a hangszalag a filmszalag a képeskönyv kínálta új műfajokban. Ehhez azonban újra kell gondolni a történeti ábrázolás alapkérdéseit. Negyedik tézis: Az új típusú szakmai műveltségről Korunk tematikai kihívásai és az új ábrázolási lehetőségek, a kialakítandó új történetírói műfajok, új szakmai követelményeket is állítanak a történésszel szemben. Mivel a képen vagy a magnószalagon egyénített, hús-vér emberek jelennek meg, történelmileg nagyon is adekvát tárgyi környezetben, szokásvilágban, jellegzetes hanghordozással, így mind a látható tárgyi világnak, mind a mozdulatoknak, viselkedésformáknak, a mozgásnak is információ-közvetítő szerepük van. A képi, a tárgyi, valamint orális emlékeknek nemcsak mint az ábrázolás eszközeinek nő meg jelentőségük, de gyakran ezek lesznek primer forrásaink is. Ahhoz viszont, hogy a tárgyi, képi, orális emlékeket el tudjuk helyezni keletkezési körülményeikbe, funkcionális környezetükbe, vagyis: az őket hagyományozó társadalom egész termelési, környezetkultúrájában, szokásvilágában, ahhoz új típusú filológiai képzettségre van szükségünk. És ehhez felül kell vizsgálni az úgynevezett segédtudományok hagyományos rendszerét. Szakítani kell a segédtudományokban a középkorcentrikussággal és az írott forrásokra koncentrálással. Ötödik tézis: A történeti emlékek megőrzéséről A történelem újszerű bemutatásához elengedhetetlenül szükséges, hogy az írott emlék mellett a lágyi, képi emlékanyagot is jobban megismerjük, de elengedhetetlenül szükséges az is, hogy kritika alá vegyük a történeti emlékek megőrzésének egész rendszerét. A levéltár, mint az állami (és magánjogi) praxis számára fontos aktákat őrző intézmény, fokozatosan került kifejlesztésre. A politikai intézmények nemcsak a politikát „csinálták”, de egyben termelték is az írásos forrásanyagot. Mint ahogy épp a történetírás története mutatja, a levéltárost, mint szakszerű hivatalnokot is, a napi ügymenet gyakorlati igénye termelte ki, aki ismeri az aktákat előállító intézmények történetét, és így tudja, hol kell azokat keresni Az államnak és a vállalati adminisztrációnak politikai és üzleti érdeke volt a szakszerű levéltár, a szakszerűen képzett tisztviselőgarnitúra kialakítása. De sokkal kevésbé fűződött politikai-társadalomtudományi vagy üzleti érdek a tárgyi képi anyag rendszeres gyűjtéséhez, az ezzel foglalkozó intézmények fejlesztéséhez. Epilógus, 1991 De amikor mondatainkat faragjuk a szakmai önkritikáról, vagy a társadalmi nyilvánosságról, a társadalomról magáról, nem tudunk szabadulni a kiindulópontként választott gondolattól: minden kritika, önkritika ki van szolgáltatva a napi politikai szférának. A történész álmodozhat íróasztala mellett vagy kedves hegyei, erdői között a 21. század tudományáról, a 21. század nyilvánosságáról, miközben a politikai adminisztrációk a maguk több száz éves, elöregedett, méregdrágán fenntartott intézményeikkel, állami, katonai, diplomáciai apparátusaikkal nem képesek megóvni a világot a katasztrófáktól. Az állami-nemzeti erőkifejtésre felépült társadalmi gondolkodás csődje már nem is az alapelvek kidolgozójánál, Európánál jelentkezik, hanem az „exportvidékeken”, korunk civilizációs peremvidékén. Az egyén, az egyes ember, aki maga fölé növesztette — igen demokratikusan különben — ezeket az intézményeket, szentnek mondott kollektív eszmék jegyében, az egyén fázósan és télen húzódik össze kis dolgozószobájában, s miközben önmagával is perpatvarkozva szántja a papírt nyilvánosságról, tudományról, minduntalan felteszi a kérdést magának — ahogy feltette két évtizeddel ezelőtt is — vajon szükségszerű-e az ész, az értelem, az értelmiség kiszolgáltatottsága? Kiszolgáltatottsága immáron nem egyedül a diktatúrának, mint két évtizeddel előbb gondolta, de a magunk, az évszázaddal ezelőtt kitermelt ideológiáknak, eszmerendszereknek. És vajon nem túlságosan is rabjai vagyunk saját intézményeinknek, túlságosan is jól érezzük magunkat az elért státus kényelmünkben, és ez lelassítja gondolkodási reflexeinket? Vajon mindaz, amit írtunk, tanítottunk mi, történészek, professzorok az elmúlt másfél évszázadban, mennyire részes mindabban a világbomlásban, amelyet ma átélünk? S mennyire vagyunk netán elmarasztalhatók azért, hogy ezoterizmusba süllyedve hallgattunk vagy hallgatunk? GLATZ FERENC 5