História 1996
1996 / 1. szám - FIGYELŐ - BORHI LÁSZLÓ: Az USA és Kelet-Európa
beérték volna „nemzeti kommunista” rézsűnek kialakulásával, amelyek a Tito-féle Jugoszláviához hasonlóan szembekerülnének a sztálinista rendszerekkel. A diplomáciai és politikai presszió alkalmazása mellett két fő eszköz állt rendelkezésre a fenti célok megvalósítására: a gazdasági, ill. a lélektani hadviselés. Az előbbi gazdaságilag akarta életképtelenné tenni a szovjet zóna országait, míg az utóbbi éltetni akarta azt a reményt, hogy belátható időn belül sor kerülhet a kommunista diktatúrák felszámolására. Gazdasági hadviselés A gazdasági hadviselés (economic warfare) politikáját 1948 márciusában léptették életbe abból a célból, hogy csökkentsék a Szovjetunió hadipotenciálját és gazdasági problémákat, ill. ebből fakadóan politikai feszültségeket okozzanak a szovjet tömbön belül. Ezt úgy kívánták elérni, hogy megtiltották a stratégiai jelentőségűnek minősített nyersanyagok és a csúcstechnológiát képviselő gyártmányok exportját a fent említett térségbe. Kezdetben ezt a politikát annak szem előtt tartásával kellett végrehajtani, hogy fennmaradjon a keletnyugati kereskedelem az Európai Rekonstrukciós Program (Marshall-terv) sikere érdekében és hogy az Egyesült Államok a stratégiai fontosságú nyersanyagokat (irídium, mangán, platina) kaphasson a Szovjetuniótól. Természetesen a fenti célok és a kiviteli korlátozás ellentmondott egymásnak. 1950-ig érdekütközés esetén a kelet-nyugati kereskedelem fenntartása előnyt élvezett az embargóval szemben. A koreai háború kitörése után azután egyértelműen a kiviteli korlátozás került előtérbe. Az Egyesült Államok egy sor exporttilalomra vonatkozó törvényt hozott, az amerikai diplomácia pedig azon buzgólkodott, hogy nyugat-európai szövetségesei is csatlakozzanak az embargóhoz. Az utóbbiak jobban rászorultak a Szovjetunióból, ill. a kontinens keleti feléből érkező termékekre (fa, szén, gabona, mangán), mint a tengerentúli nagyhatalom. Ezért hajlamosak voltak olyan cikkek szállítására a szovjet tömb országainak, melyeket Washington embargó alá helyezett. Vagyis — amerikai vélemény szerint — hozzájárultak a szovjet katonai erő növeléséhez, emiatt feszültségek keletkeztek a nyugati országok, ill. az Egyesült Államok között. 1953 nyarán Dwight D. Eisenhower elnök az embargó politikájának enyhítése mellett döntött. Ennek eredményeként csökkentették az összes nyugat-európai ország számára érvényes tiltó (CoCom-) listán, ill. az Egyesült Államok saját feketelistáján szereplő termékek számát. Eisenhower döntését több tényező motiválta. Egyrészt az embargós politika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ami a szovjet zóna országainak gazdasági összeomlását és a szovjet katonai potenciál fékentartását illette. Másrészt a gazdasági háború érezhetően rontotta a nyugat-európai országok életszínvonalát, amiért az utóbbiak az amerikai politikát tették felelőssé. Az elnök azzal számolt, hogy az embargó lazítása hatására nő majd a nyugateurópai életszínvonal, ezzel javul a szövetségesek kapcsolata, tehát erősödik a nyugati szövetségesek összetartása. Ezt követően — paradox módon — növekedésnek indultak a kelet-nyugati kereskedelmi kapcsolatok: a tiltott termékek számát csökkentették, de kivitelük ellenőrzését megszigorították, ugyanakkor a szabadlistás áruk kivitele megnövekedett. Az 1950- es évek végétől pedig a kereskedelmi kapcsolatok ellenőrzött erősítésétől, nem pedig csökkentésétől remélték a kommunista rendszerek fellazítását. A fellazítás, lélektani hadviselés A fellazítást szolgálta a lélektani hadviselés (psychological warfare) politikája is, amely a kommunista rendszerekkel szembeni ellenállást, a diktatúrák felszámolásába vetett hit táplálását tűzte ki célul. A lélektani hadviselés fő eszközei a Nyugatról sugárzó rádióadók, az Amerika Hangja (Voice of America), a State Departmentnek alárendelt Szabad Európa Rádió (Radio Free Europe) voltak. Az utóbbi számára 1951-ben készített kézikönyv szerint a kelet-európai népek egy világháborútól remélik országaik felszabadulását, ugyanakkor a rádióadó hullámhosszain megszólalóknak óvakodniuk kellett attól, hogy nyugati katonai intervenciót ígérjenek hallgatóiknak, de hangsúlyozniuk kellett, hogy „nem jöhet létre tartós béke, amíg a Moszkva befolyása alatt álló rendszerek megdöntésére sor nem kerül és amíg a szovjet imperializmus árhullámát ilyen vagy olyan módon arra nem kényszerítették, hogy elvonuljon hallgatóink földjéről”. 1956-ban azonban bebizonyosodott, hogy a remények ébrentartása és a hiú ábrándok táplálása közötti választóvonalat nem sikerült mindig betartani. Egyes műsorkészítők felelőtlen ígéreteket tettek közönségüknek. A rádióadások tartalmának összeállításakor figyelembe vehették és felhasználhatták a vasfüggöny mögötti elégedetlenségről szerzett információkat, melyeket emigránsok kihallgatásával vagy az onnan érkező magánlevelek elolvasásával és tartalmuk feldolgozásával szereztek. Az utóbbiakat tehát nemcsak a hazai belügyi szervek bontották fel, hanem az Ausztriában működő ún. Civil Cenzúra Csoport is. Egy másik, különös módja volt a lélektani háborúnak a léggömboffenzíva. Az ún. „Prospero-hadművelet” keretein belül 6500 léggömböt küldtek csehszlovák területre 12 millió röplappal, melyeken a következő üzenet volt: „a rezsim gyengébb, mint gondolnátok, a remény a népben rejlik”. A ballonok meglehetős irritációt okozhattak a csehszlovák vezetésnek, mert a légierőt is felhasználták azok megsemmisítésére. A Magyarországon „bevetett” léggömbök ellen a Rákosi-rezsim számos „Nyárlőrincen Golovics József gazdálkodó Katalin nevű 14 éves kislánya a lakásukhoz tartozó kertben egy röpcédulát szállító léggömböt talált. A kép a helyszínről." MTI, 1956. február 7.