História 1999

1999 / 5-6. szám - F. DÓZSA KATALIN: A fürdőöltönytől a tangáig

A fürdőöltönytől a tangáig Nő férfi divat a vízparton „Idősebb olvasóink még emlékezhetnek a harminc év előtti fürdőruhákra, a fia­talabb generáció pedig, ha nem is az egykori divatlapokból, de a mai viccla­pokból alkothat magának fogalmat az akkori fürdőruhadivatról” - olvashatjuk a századelőről 1935 szeptemberében az egyik legkedveltebb kézimunkalapban, a Tündérujjakban Mezey Károly kozme­­tikus-bőrorvos Testkultúra - strandkul­túra c. cikkét. De érdemes tovább idézni, mert érzékletesen emlékezik a fürdőru­hamódi gyors változásáról: „Hát bizony ez a divat olyan volt, hogy a vízben és a vízparton sem engedett többet láttatni a nő testéből, mint akkor, amikor városi toalettben volt. Lévén bő, matrózgallé­ros blúza könyökig érő ujjakkal és bő, bokáig érő bugyogója. A merészebb für­dőruhák bugyogója térdig ért, de az ilyent viselő hölgyek fekete harisnyát húztak. És aztán, az évek folyamán, a fürdőruha sorvadásnak indult. Majd a fürdőblúz lett mind merészebb, majd a nadrág. Rájött az ember arra, hogy a nőknek lábszáraik, sőt combjaik vannak. Aztán eltűnt a fürdőruha és jött a trikó. Két éve tudjuk, hogy a nőknek nemcsak lábszáraik és combjaik, hanem derekuk is van, amely valahol nagyon mélyen végződik.” Ekkor már mosolyogva írtak a századelő fürdőruhadivatjáról és öltöz­ködési kultúrájáról. Nők: egyre rövidebb, egyre merészebb A 19. század első felében divatba jövő fürdőzéskor a nők kizárták az uszoda területéről a férfiakat és alsóingben pan­­csikoltak. Nyilvános helyen a múlt szá­zad hatvanas éveitől jelentek meg a höl­gyek és urak együtt, fürdőöltönyökben. 1860 körül a férfiak magas nyakú, rövid ujjú trikót, térdnadrágot, a nők kartonból vagy klottból készült, magasan zárt, hosszú ujjú felsőrészt és bokáig érő, bő nadrágot viseltek harisnyával. A mai szemnek ezek a fürdőruhák mulatságo­san illedelmesek, de az akkori, a krinolin és a fűző által deformált alakhoz szokott szem számára rendkívül szemérmetlen­nek tűntek, hiszen a hölgyek csípője, combja átsejlett, különösen ha az anyag vizes volt! Éppen ezért tisztességes hölgy nem mutatkozott nyilvánosan für­dőruhában. Vagy kerekes kabinban bevontatta magát a vízbe, vagy a partra érve azonnal bő fürdőköpenybe burkoló­zott, mely mindent eltakart. 1890-ben már a felsőrész rövid ujjú, kissé kivágott, a nadrág térdig ért. A fér­fiak ujjatlan, térdig érő, testre tapadó tri­kót viseltek. Kedvelték a szélesen csíko­zott, kötött anyagot. Az 1912. évi olimpiai játékokon Stockholmban két úszónő testhez álló trikófürdőruhában jelent meg, mélyen kivágott felsőrésszel, rövid nadrággal. 1920-ban hazánkban is hasonló trikót hordtak, sokak felháborodására. A Szín­házi Élet Intim Pistája számol be arról, hogy: „Egy művésznő, nevét nem áru­lom el, a strandon icipici, mélyen kivá­gott fehér selyemtrikóban jelent meg, amely teljesen rátapadt fiús idomaira. Hamarosan azonban rendőr jelent meg, aki visszaparancsolta a merész hölgyet kabinjába, és felírta adatait. Az ügy a rendőrségen folytatódott.” S a divat­­ a még kisebb fürdőruhával. Az 1920-as években a hölgyek testre simuló, sötét gyapjútrikót viseltek, amelynek szára mind rövidebb, kivágása egyre merészebb lett. 1925-ben megtil­tották, hogy fürdőruhához testszínű selyemharisnyát viseljenek. A hölgyek ez alkalommal teljesítették a parancsot - ugyanis elhagyták a harisnyát. 1930-ban a Színházi Élet „Strand Szépe” versenyt rendezett, s a lap tele volt szebbnél szebb (méghozzá privát) hölgyek fény­képével, akiknek a trikója valószínűleg kisebb és tapadósabb volt, mint a tíz éve kifogásolt darab. 1933-ban megjelent a kétrészes, 1936-ban a gumírozott műse­lyem trikó, és a mintás karton vagy selyemszatén, szintén gumírozott hátú fürdőruha. Egy másik újságíró alább így veti össze a századelő és a ’30-as évek „erkölcsi normái”-t: „Ma már nem szenzáció a harisnya nélkül, shortban, fürdőszandálban autóban érkező női für­dővendég. A legdivatosabb fürdőtrikók a gumival átszőtt szaténtrikók. Legtöbb­ször kétrészesek, kis melltartóból és nadrágból állnak” - ez olvasható a Női Divat nevű szaklap 1940-es, „Strand a július sztárja” c. cikkében. A női divatban 1946-ban bombaként robbant a kétrészes, köldököt is megmu­tató bikini, s a jó alakú fiatal lányok körében gyorsan terjedt. Az 1950-es évek újdonsága volt a szorosan a testhez simuló, páncélszerű lastex, melyet az 1960-as években a különböző márkane­vű, formatartó és könnyen száradó szin­tetikus anyagok követtek. 1964-ben ismét rendőri fellépéssel igyekeztek gátat vetni a fürdőruha további zsugoro­dásának: a Cote d’Azur-on az első felső­rész nélküli, ún. monokinit viselő bátor nőt a közeg borította be fürdőlepellel és kísérte ki a strandról. Az 1980-as évek újdonsága volt a melltartó nélküli, elől háromszög formá­jú, hátul csak néhány pántból álló tanga, illetve a vékony anyagból készült egyré­­szes fürdőruha, amelyet a fiatal lányok egészen mélyen lecsavartak, hogy minél nagyobb felületen érje őket a nap. Ma már a felsőrész nélküli fürdőruha meg­szokott látvány a hazai strandokon is, bár néha vágyódva gondolunk arra a bol­dog időre, amikor a formátlan, nem esz­tétikus testeket több textília takarta el! Férfiak: zsugorodó trikó A férfiak sem panaszkodhattak, az ő tri­kójuk is tovább zsugorodott. Először a felsőrész tűnt el a nadrág szárával együtt, majd maga a nadrágrész kezdett kisebbedni. A Színházi Élet szerint 1937-ben a vízipóló csapat tagjain való­ban csak egy zsebkendőnyi textil takarta a kényes testrészeket. Az 1950-es-60-as években a divatos ifjak kis, háromszög alakú, vékony vászonból készült, középen csíkkal díszített nadrágot, fecskét viseltek. Az 1960-as évek végén jött divatba a szin­tetikus, szorosan a testhez simuló, rövid, combközépig vagy térdig érő bermuda­­nadrág. A régi klottgatya formáját idéző boxernadrág az 1980-as évektől kedvelt. F. DÓZSA KATALIN

Next