História 2004
2004 / 2-3. szám - ÉVFORDULÓ - CSŐSZ LÁSZLÓ: A "legmagyarabb" vármegyében
kus rend alapító főnöknője és Pál Gábor Csíkszeredai ügyvéd, behívott országgyűlési képviselő az 1940-41-ben Székelyföldről deportált zsidókon próbált segíteni. A német megszállás után Kolozsváron Járosi Andor evangélikus esperes és teológiai tanár mentett meg több zsidót a deportálástól. Az Erdélyi Párt a belügyminiszternél lépett közbe, hogy az erdélyi művelődési, illetve gazdasági életben érdemeket szerzett zsidókat ne deportálják. A miniszter a mentesítési kérések elbírálásával Vita Sándort bízta meg. Ennek következtében sikerült mintegy 70-80 zsidó családnak mentesítést szerezni. A főispánok közül egyesek tiltakozásképpen azonnal benyújtották lemondásukat. Ezek közé tartozott Jósika János báró, Szilágy megye főispánja, és Bethlen Béla gróf, Szolnok-Doboka megye főispánja, aki kijelentette, hogy inkább nyugdíjba vonul, mintsem tömeggyilkossá váljék. Az erdélyi magyar értelmiség azonban néma maradt. Még olyan kiválóságokért sem lépett közbe, mint például a rendkívül tehetséges Karácsony Benő író, akit Kolozsvárról deportáltak, s aki Auschwitzban pusztult el. * Az észak-erdélyi zónában a háború előtt 165 061 zsidó élt, az összerdélyi zsidóság mintegy négyötöde. A munkaszolgálatból és a haláltáborokból 1945 szeptemberéig csupán 16 ezer ember tért haza, s további mintegy 10 ezer a világ különböző országaiban telepedett le. A visszatértek aránya tehát mintegy 10% volt, az összes túlélőé pedig körülbelül 15-20%-nyi, vagyis a „végleges megoldás” észak-erdélyi áldozatainak száma 120-130 ezerre tehető. Az erdélyi magyarság az áldozatok emlékére 1991. november 25-én magyar és zsidó egyházi, politikai és civil társadalmi vezetők részvételével Kolozsváron ökumenikus gyászistentiszteletet rendezett. Ennek keretében az RMDSZ akkori vezetői az erdélyi magyarság nevében a zsidóságtól bocsánatot kértek a történtekért, és felelősséget vállaltak azok következményeiért. A kisszámú erdélyi átélő kártalanítása mindmáig várat magára. TIBORI SZABÓ ZOLTÁN A „legmagyarabb” vármegyében Gettósítás és deportálás Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében A Szolnokon és a vármegye nagy részét alkotó, egykor kiváltságos jász és kun területeken élő zsidó közösségek csak a 19. század első felében jöttek létre. A cigányságot nem számítva az egyetlen számottevő kisebbségi csoportot alkották a „legmagyarabbnak” nevezett vármegyében. A kései megtelepedés és a korlátozott gazdasági lehetőségek miatt lélekszámuk azonban messze alatta maradt az országos átlagnak: 1941-ben mindössze 7500 fő volt (1,8%), közülük minden harmadik a megyeszékhelyen élt. A helyi adminisztráció 1944-ben Szolnok városa volt a vármegye gettósításának adminisztratív központja, itt zárták gettóba a helyi és a környező, járásbeli falvakban élő zsidóságot, végül pedig itt került gyűjtőtáborba, majd a deportáló vagonokba két alföldi megye közel ötezer lakója. 1944. március végén a Sztójaykabinet a zsidóellenes kampánnyal párhuzamosan megkezdte a vidéki közigazgatás megbízhatatlannak minősülő vezetőinek leváltását. Akadtak az országban, akik önként köszöntek le, ezzel tiltakozván az új rezsim politikája ellen. Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében június elejéig egyik esetre sem volt példa, annak ellenére, hogy a Horthy családhoz tartozó báró Urbán Gáspár főispán vezette tisztikar túlnyomó része a volt kormánypárt és a kormányzó feltétlen híveiből került ki. A főispán népbíróságon tett vallomása szerint Horthy személyes és nyomatékos kérésére maradt hivatalában, példáját követték beosztottjai is. A felügyelete alá tartozó állomány elitjét - polgármesterek, főszolgabírák, főbb vármegyei tisztviselők - jól képzett, nyugateurópai egyetemeket is megjárt szakemberek alkották. Helyzetük a rend- Biztonságban, szerény jólétben... Dr. Klein Andor rabbi beiktatása. Abony, 1931 43