Melléklet 2005
2005 / 1-2. szám - Glatz Ferenc: A vidéki Magyarország jövője
EZREDFORDULÓ • 2005 10 DISPUTA léte - ezen élelemtermelési körzetek közé tartozik. A Tien San-ban, a Szaharában, a Góbi-sivatagban feltehetően nem fognak élelmet termelni a következő évszázadokban sem. A termelésszerkezeti átalakulás másik következménye az élelemtermelő üzem méreteinek gyors átalakulása. A tömegélelmezési cikkek (mindenekelőtt a szemes termények és a húskészítmények) előállítása a nagyüzemi szerkezetet helyezi előtérbe, vagyis az Európára jellemző földtulajdon-szerkezet alapvetően átalakul. Az elmúlt fél évszázadban mind nagyobb táblákat átfogó üzemkeretek, s ezzel földtulajdon-koncentráció figyelhető meg. Tulajdoncserék, tulajdonkoncentrációk, és ezzel együtt új tulajdonosi és bérleti formák jönnek létre, és különböző típusú termelési, értékesítési szövetkezések alakulnak. Ugyanakkor üzemszervezet-változást igényelnek az új termékek is. Az alapélelmiszerek mellett helyet követelnek maguknak a helyi különlegességek, specialitások, amelyek egy-egy vidékre jellemzőek. (Magyarországon ilyenek az ún. hungarikumok, de a világ minden részén vannak hasonló, az adott földrajzi viszonyok között kialakult sajátos termékek.) Ezeknek a sajátos termékeknek új fogyasztói piaca keletkezett, az európai és amerikai középosztály kiemelkedésével. Ez utóbbi körülmény nem feltétlenül a nagy-, hanem éppen a kis- és középüzemeket erősítheti, s kikényszeríti azok különböző szövetkezetekbe tömörülését. És kikényszeríti mindenekelőtt az élelemtermelők mobilitását, a fürge piackutatást, a gyors termékszerkezet - s ha ehhez szükséges - tulajdonszerkezet-váltást. Az élelemtermelés évszázadosan konzervatív, a talaj-, vízgazdálkodási és éghajlati adottságokra hosszú távon építkező tevékenység volt. Most olyan tevékenységgé lett, amelyik gyorsabban igazodik a változáshoz, az új igényekhez, az új befektetésekhez. Az európai élelemtermelés szerkezetének és az üzemszervezet átalakulásának társadalmi következményei a vidéken keltenek konfliktusokat. Érhető, hiszen ma, sőt a következő évszázadban az élelmet továbbra is a városon kívüli területeken fogják előállítani. Vagyis az élelemtermelés helyszíne most, és holnap is a vidék. Nyugat-Európában az új ipari-technikai kultúra, az új világpiaci erők fokozatosan alakították át a földtulajdon-viszonyokat, az üzemméreteket, a termelési társulásokat. Ennek az átalakulásnak hatását a volt szocialista országokban most, 1990 után sokkolóan, váratlanul éljük át. Az Európai Unióba most integrálódó közép-kelet-európai térség mesterségesen, politikai és gazdasági határokkal volt elválasztva a világpiactól. A mindent felvevő, Európánál többszörösen nagyobb szovjet piacra termeltük az élelmiszer nagy részét, ráadásul sokszor mesterségesen - politikailag - meghatározott tulajdonviszonyok és üzemszervezetek között, és az európainál sokkal alacsonyabb minőségi - szovjet, KGST - követelmények szerint. 1990 után a szovjet, illetve a KGST-piacok eltűntek, és hirtelen fel kell vennünk a versenyt a nyugati, nálunk fejlettebb technikájú és már jól bevált üzemszervezettel dolgozó élelemtermeléssel. Az alacsony minőségi követelményeket támasztó szovjet piac helyett most a rendkívül kifinomult ízlésű nyugati társadalmak számára kell élelmet előállítanunk, és mindehhez társul az amerikai, dél-amerikai piacról ideáramló élelem, a gyilkos verseny. A közép-kelet-európai térségen belül ez leginkább Lengyelországot és Magyarországot sújtja.Lengyelországot azért, mert a nemzeti össztermék megtermelésében az élelemtermelésben foglalkoztatottak rendkívül nagy százalékot tesznek ki, ugyanakkor technikai színvonaluk elmaradott. Magyarországot pedig azért sújtja, mert az ország természeti nyersanyaga csak a jó termőerejű föld, és az egyedülállóan gazdag, de ki nem használt vízkincs.) b) A vidéki életfeltételek átalakulása, javulása Az első ipari forradalom megnövelte a városok jelentőségét az európai történelemben. A város az első ismert államalakulások óta - tehát mintegy ötezer éve - mindig is a fejlődés mozdonya volt. A városban cserélődtek az áruk, a város volt a területigazgatás intézményes központja, a városban alakultak ki a művelődési-tudományos központok, és természetes, hogy a városban a napi életviszonyok (lakás, közművek, szolgáltatások stb.) mindig is fejlettebbek voltak, mint vidéken. Ez a mintegy ötezer éves városi előny a gépkorszakban, a 18. század második felétől - azaz az első ipari-technikai forradalom korában - megnövekedett. A város e feltűnő elválása a vidéktől 1780-tól kezdődött világszerte, így Európában is. A technikai-művelődési modernizáció az utóbbi kétszáz esztendőben még a korábbinál is jobban összekötődött a várossal. Napjainkban város és vidék viszonyában új korszak kezdődik Európában. Az 1970-es évektől egy fokozatos, majd 1998-tól egy gyors változás állt be vidék és város viszonyában. Egy lassú, majd most felgyorsuló kiegyenlítődés lehetősége. Először az elektromosság tömeges használata, majd a tranzisztorizáció a világítást, a rádiót és a telefont a század első felében már levitte a vidékre. Ezután következett az autós közlekedés felfutása, amely virágkorát az 1970-es évektől élt Európában. Azután az 1970-es években a műholdak segítségével először a televízió, majd az 1980-as évektől a mobiltelefon kezdi csökkenteni a vidéki életforma emberikulturális hátrányait, és kezdi egymáshoz közelíteni a vidéki és városi életminőséget. A vidéki élet emancipálódásában a végleges áttörést majd az internet hozza meg 1998-tól. Az alig néhány éves internet ma teljesíti ki a vidéki életforma modernizálási feltételeit. A legkisebb, legeldugottabb faluban (vagy akár egy sátorban) az ember a világ kultúrájának részese lehet. A most felgyorsuló kiegyenlítődés még csak feltétel, és a következő évtizedek kérdése: mennyire fogja az ember birtokba venni a városon kívüli tereket.