História 2009

2009 / 9-10. szám - FIGYELŐ - Egyházreform - reformáció - protestáns egyházak

Egyházreform - reformáció - protestáns egyházak „Ecclesia semper reformanda” - az egyházat folyamatosan javí­tani kell, tartja a mondás. És valóban: a kereszténység kétezer esztendős históriája folyamatos korrekciók és megújulások tör­ténete. A középkori kereszténység „reformációjának” legfonto­sabb elemét az egyre személyesebbé váló vallásosság keresése jelentette. Ebben az irányban hatottak a koldulórendek (a 14. században), a késő középkori eretnekmozgalmak, a német misz­tika és a devotio modernának nevezett új kegyesség. Az egyházi intézményrendszer a törekvésekből sokat be­épített a saját szervezetébe. Az új teológiai nézetek egy részét egyetemeken tanították, az új szemléletet képviselő vallásos közösségek elnyerték a főpásztorok jóváhagyását, az in­duló könyvnyomtatás első termékei között pedig a reformeszmék számos közvetítőjét megtaláljuk. Másoknak nem volt ilyen szeren­cséjük, gondoljunk csak Jan Húsra és John Wycliffre. Az angol és a cseh teológus nem elégedett meg a vallásosság formai és tartalmi megújításával, hanem ők alapjaiban támadták az egyházi intézményrendszert, kritizálták a pápaságot, vitatták az egyházi rend és az oltári­­szentség tanát, síkra szálltak a népnyelvű litur­gia érdekében. Esetükben a politikai össze­tevők mellett nyilván a legsúlyosabb ellen­érvet éppen a hittani rendszer felforgatásának szándéka jelentette. Ebbe a folyamatba il­leszkedik a reformáció első képviselőinek megjelenése, tevékenységük első szakasza. Luther és első társai nem gondolkodtak szakadásról vagy új egyház alapításáról, csupán számos kortársukhoz hasonlóan a keresztény egyház megújulását szorgalmazták. Nem kétséges, hogy az elhíresült 1517. évi wittenbergi 95 pont sokkal kevésbé felforgató tartal­mú, mint akár Erasmus némely írása, nem is beszélve az egy­házi intézményrendszer teljes reformját szorgalmazó egykorú beadványokról. Mikortól vált nyilvánvalóvá, hogy Luther vagy a svájciak mozgalma nem a régi egyházat állítja helyre, hanem elképzelé­seit új intézményrendszerek, a kora újkori protestáns felekeze­tek keretein belül valósítja meg? Luther pápai kiközösítése és a fejedelmek politikai támogatása, majd az új hitvallások meg­fogalmazása súlyos intő jelek voltak ebben az irányban. Az olyan éles szemű megfigyelők, mint Erasmus már 1525-ben világosan látták, hogy valami visszafordíthatatlanul megválto­zott. Ugyanakkor V. Károly császár még a tridenti zsinat má­sodik szakaszának összehívásakor, 1551-ben is reménykedett a régi egység helyreállításában. Nagy bizonytalansággal kell számolnunk a reformáció köz­pontjaitól távolabb eső területeken, különösen a világiak köré­ben. Magyarországon a 16. század utolsó harmadáig aligha be­szélhetünk evangélikus vagy református egyházról, unitáriusról pedig majd csak a század végétől. A század közepén főuraink vallásosságában jól megfértek egymás mellett a wittenbergi egyetemről hazatért udvari prédikátorok és a mezővárosaik­ban működő ferences kolostorok, vagy éppen az új eszmék iránti lelkesedés és a régi szertartásokhoz való ragaszkodás. Az tehát, hogy egy-egy nagybirtokos környezetében már valami­féle lutheri szellemű „szubkultúra” léte gyanítható, még egy­általán nem jelenti, hogy az adott településen vagy országrészben evangélikus egyház működött volna. Természete­sen ugyanez a szabályszerűség érvényes János Zsigmond anti­­trinitárius holdudvara és az unitárius egyház viszonyára is. A protestáns egyházak komoly dogmatikai viták nyomán for­málódó hitvallások megalkotásával, önálló vallási irodalom és propaganda megteremtésével, egyházszervezet kiépítésével, val­lási és művelődési intézményrendszer létrehozásával váltak kora újkori értelemben vett felekezetté. Ugyanígy a katolikus egyház is csak a tridenti zsinatot (1545-1563) követő felzárkózás után lett méltó vetélytársa a reformáció nyomán kiala­kult egyházaknak. Európa felekezeti térképe nagyjából az 1580-as évekre vette fel azt az alak­ját, amely nagyvonalakban ma is jellemzi. Dél-Európa részben kulturális hagyományai­nak és a pápaság közelségének, részben pedig az erős központi hatalomnak köszönhetően katolikus vallású maradt. A reformáció eszméi Itáliában és Spanyolországban inkább csak a szellemi elit kö­rében hódítottak. Az 1570-es évekre a spanyol és a római inkvizíció sikerrel irtotta ki nemcsak a lu­theri, de még az erasmusi eszmék írmagját is. Franciaországban a reformáció megjelenése - akárcsak a középkori eretnekmozgalmak - szoro­san összefüggött a királyi hatalommal szemben ál­ló rendi-nemesi küzdelemmel (Magyarországhoz hasonlóan), a helvét reformáció talaján álló huge­nották elsősorban az ország déli tartományaiban, illetve a nyugati partvidék városaiban voltak jelen. A majd három évtizedig dúló francia valláshábo­rút a nantes-i ediktum (1598) zárta le, amely 1685. évi visszavoná­sáig korlátozott vallásszabadságot biztosított a hugenottáknak. Angliában a Rómával egyre lazább kapcsolatban álló egy­házi intézményrendszert VIII. Henrik angol király szakította el a katolikus egyháztól. 1534-ben a király lett az angol egyház feje. Az anglikán egyház tanbeli és intézményes alapjai fokoza­tosan alakultak ki, végleges formájukat csak I. Erzsébet uralko­dásának idején, 1559-től kezdve nyerték el. Angliával szemben Skócia a svájci reformációhoz csatlakozott. A református egyház a kontinens északi részén az Egyesült Tartományokban (a későbbi Hollandiában), Svájcban, illetve néhány német fejedelemségben (Nassau, Hessen, Pfalz és rész­ben Brandenburg) vált uralkodó felekezetté. A többi német fe­jedelem túlnyomórészt az evangélikus egyházhoz csatlakozott, míg délen, mindenekelőtt Bajorországban a régi egyház meg­őrizte pozícióit. Ugyanígy katolikus többségű maradt a német és francia területek közötti zóna, vagyis Spanyol-Németalföld, Lotharingia, Franche-Comté és Savoya is. Nyugat-Európa ke­leti pereme ezzel szemben nagy változatosságot mutat. Észak-Európa, vagyis a skandináv országok és a Baltikum egy­öntetűen az evangélikus egyházat választotta. Lengyelország több évtizedes vallási útkeresés után visszatalált a katolicizmus­hoz. Csehországban a huszitizmus eszméihez hű közösségek egészen a fehérhegyi vereséget (1620) követő rekatolizációig meghatározóak maradtak. A három részre szakadt Magyar Ki­rályság vallási szempontból kicsiben egész Európa megosztott­ságát leképezte, hiszen itt az anglikán kivételével valamennyi felekezet jelen volt, amelyet a reformáció évszázada produkált. Reformált szellemű, angol nyelvre lefordított Biblia fedőlapja, 1539 M. A. 12

Next