História 2009
2009 / 9-10. szám - FIGYELŐ - ÁCS PÁL: Reformáció és anyanyelvű irodalom : Nemzeti kultúra vagy felekezeti agitáció?
csább kijelentései okán egyes kortársai viszont anabaptistának vélték. Némely protestáns írók különösen látványos belső fejlődésen mentek keresztül. A képrombolóként elhíresült Kálmáncsehi Sánta Márton korábban gyulafehérvári kanonok volt. (Tehát ekkor még egyáltalán nem reformátor.) Szegedi Kis István szellemi arculatát kezdetben a szegedi obszerváns ferencesek formálták, később evangélikus, majd kálvinista hitre tért. Dávid Ferenc eredetileg katolikus pap volt. 1557-től evangélikus püspök, 1559-től református, 1566-tól Szentháromság-tagadó, 1570-től nonadorantista (Krisztus imádását tagadó unitárius) lett, és 1578-ban alighanem még innen is továbblépett egy zsidózó irányzat felé. Sok hasonló írói pályakép vázolható fel, például Heltai Gáspáré, aki németből magyarrá, katolikusból evangélikussá, ezután kálvinistává, majd unitáriussá lett - ám ez az unitarizmus merőben különbözött például Dávid Ferencétől. Ellentétes folyamatok is lezajlottak: Balassi Bálint már 1585-ben katalizált. Káthay Mihály, Bocskai kancellárja, valamint Pázmány Péter szintén reformátusból lettek katolikussá - még jóval az ellenreformáció kiépülése előtt. Irodalmi eltérések és egyezések Vajon hatottak-e ezek a nézetkülönbségek a magyar reformáció irodalmára? Eredményeztek-e lényegbevágó eltéréseket a különböző hitvallású szerzők művei között? Retorikai és poétikai mércével kimutatható különbségek nincsenek, még a katolikus és protestáns írások közt sem. Az ágostai, a helvét reformáció alkotásai, valamint a Szentháromság-tagadók írásai sem különböztethetők meg szövegezésük, nyelvezetük alapján. A bennük feldolgozott műveltséganyag is nagyjából azonosnak mondható. Az eltérés tartalma teológiai természetű. Ám ez a hitvallásbeli különbözőség csak felületesen rajzolta át a protestáns irodalom körvonalait. Jó például szolgálhatnak erre a protestáns énekeskönyvek katekizáló énekei, hiszen értelemszerűen az úrvacsora témájához kapcsolódó darabok adhattak leginkább okot a felekezetek közti súrlódásokra. Az énekeskönyvek szerkesztői hol óvatosan kezelték a kérdést, hol szinte kihívták maguk ellen a vetélytárs haragját. A régebbi „debreceni” típusú énekeskönyvek egyik jellegzetessége volt a lutheránusokkal vívott úrvacsoratani küzdelem. A legtöbb vitára okot adó „Valaki Krisztusnak vacsoráját veszed” kezdetű ének két, homlokegyenest eltérő - lutheránus és helvét - szövegváltozatban terjedt. Az énekeskönyvekben folytatott úrvacsoratani polemizálás a 16. század végén visszaszorult. Mintha valamiféle fegyverszünet állt volna be: a felek kölcsönösen kivonták a vitatott darabokat az énekeskönyvekből. Az 1602-es debreceni református énekeskönyvet szerkesztő - amúgy a puritanizmus felé hajló - Újfalvi Imre egy szűk évtizeddel később még furcsább megoldást választott. Közölte a „Valaki Krisztusnak vacsoráját veszed” helvét változatát, de mellé helyezett egy olyan úrvacsoraéneket, amelyet korábban csakis lutheránus gyűjteményekben nyomtattak ki. A két ének nemcsak származásában, de teológiai tartalmában is különbözik. Az egyik Krisztus emberi testének mennybéli „helyhez kötöttségét” hangsúlyozza, tagadva Krisztus valóságos jelenlétét az úrvacsorában, a másik éppen az ellenkezőjét mondja, mindenütt jelenvaló voltát, az ubiquitast hirdeti. Újfalvi Imre mindkét protestáns felekezet irányában nyitott úrvacsorás énekválasztéka egyedülálló a magyar reformáció történetében. A tolerancia kívánása A 16-17. század fordulójától fogva a felekezetté válás folyamata megállíthatatlan volt. A vallási egység eszméje azonban továbbra is óriási kihívást jelentett. Sokan persze lelkiismereti kényszert alkalmazva, erőnek erejével igyekeztek kikényszeríteni az általános vallásbékét - ezt nevezvén békealkunak, azaz ironizmusnak. Mások - különösen az irodalom köztársaságának tagjai - továbbra is hittek a felekezetek közti különbségek felszámolásának esélyében. Vagy úgy, hogy szorgalmazták a párbeszédet, mint Újfalvi Imre. Vagy úgy, hogy vallási türelemre intettek, mint Rimay János. Alighanem Rimay volt az első magyar értelmiségi, aki írásban is hangoztatta, hogy „a vallások különbségét türelemmel kell venni”. A tolerancia képviselői rövid távon az ár ellenében hajóztak. Óhajaikban mégis az egyház legrégibb vágya, a reformáció eredeti szándéka fogalmazódott meg. ÁCS PÁL Ajánlott irodalom: Horváth János:A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete. Bp., 1957.; Klaniczay Tibor: A magyar reformáció irodalma. In uő: Reneszánsz és barokk. Bp., 1961. 64-150.; Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Bp., 1995. (Humanizmus és reformáció 23.); Balázs Mihály: Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei. Bp., 1998. (Humanizmus és reformáció 25.); Péter Katalin: Az utolsó idők hangulata a 16. századi Magyarországon. Történelmi Szemle, 2005. 277-286. MTA Könyvtára Rimay János imakönyvének egy oldala Rimay János imakönyvének címlapja, 1631 előtt A bibliai történeteket, széphistóriákat tartalmazó Csoma-kódex, 1638 42