História 2009

2009 / 9-10. szám - FIGYELŐ - ÁCS PÁL: Reformáció és anyanyelvű irodalom : Nemzeti kultúra vagy felekezeti agitáció?

MTA Könyvtára cs ább kijelentései okán egyes kortársai viszont anabaptistának vélték. Némely protestáns írók különösen látványos belső fejlődésen mentek ke­resztül. A képrombolóként elhíresült Kálmáncsehi Sánta Márton korábban gyulafehérvári kanonok volt. (Tehát ek­kor még egyáltalán nem reformátor.) Szegedi Kis István szellemi arculatát kezdetben a szegedi obszerváns feren­cesek formálták, később evangélikus, majd kálvinista hitre tért. Dávid Ferenc eredetileg katolikus pap volt. 1557-től evangélikus püspök, 1559-től reformá­tus, 1566-tól Szentháromság-tagadó, 1570-től nonadorantista (Krisztus imá- dását tagadó unitárius) lett, és 1578-ban alighanem még innen is továbblépett egy zsidózó irányzat felé. Sok hasonló írói pályakép vázolható fel, például Heltai Gáspáré, aki németből magyar­rá, katolikusból evangélikussá, ezután kálvinistává, majd unitáriussá lett - ám ez az unitarizmus merőben különbözött például Dávid Ferencétől. Ellentétes folyamatok is lezajlottak: Balassi Bálint már 1585-ben katalizált. Káthay Mi­hály, Bocskai kancellárja, valamint Páz­mány Péter szintén reformátusból let­tek katolikussá - még jóval az ellenre­formáció kiépülése előtt. Irodalmi eltérések és egyezések Vajon hatottak-e ezek a nézetkülönb­ségek a magyar reformáció irodalmá­ra? Eredményeztek-e lényegbevágó el­téréseket a különböző hitvallású szer­zők művei között? Retorikai és poéti­kai mércével kimutatható különbségek nincsenek, még a katolikus és protes­táns írások közt sem. Az ágostai, a hel­vét reformáció alkotásai, valamint a Szentháromság-tagadók írásai sem kü­lönböztethetők meg szövegezésük, nyelvezetük alapján. A bennük feldol­gozott műveltséganyag is nagyjából azonosnak mondható. Az eltérés tartalmú teológiai természe­tű. Ám ez a hitvallásbeli különbözőség csak felületesen rajzolta át a protestáns irodalom körvonalait. Jó például szol­gálhatnak erre a protestáns énekes- könyvek katekizáló énekei, hiszen érte­lemszerűen az úrvacsora témájához kapcsolódó darabok adhattak leginkább okot a felekezetek közti súrlódásokra. Az énekeskönyvek szerkesztői hol óva­tosan kezelték a kérdést, hol szinte ki­hívták maguk ellen a vetélytárs harag­ját. A régebbi „debreceni” típusú éne­keskönyvek egyik jellegzetessége volt a lutheránusokkal vívott úrvacsoratani küzdelem. A legtöbb vitára okot adó „Valaki Krisztusnak vacsoráját veszed” kezdetű ének két, homlokegyenest elté­rő - lutheránus és helvét - szövegválto­zatban terjedt. Az énekeskönyvekben folytatott úrvacsoratani polemizálás a 16. század végén visszaszorult. Mintha valamiféle fegyverszünet állt volna be: a felek kölcsönösen kivonták a vitatott darabokat az énekeskönyvekből. Az 1602-es debreceni református énekes­könyvet szerkesztő - amúgy a puritaniz­mus felé hajló - Újfalvi Imre egy szűk évtizeddel később még furcsább megol­dást választott. Közölte a „Valaki Krisz­Rimay János imakönyvének egy oldala tusnak vacsoráját veszed” helvét válto­zatát, de mellé helyezett egy olyan úr­vacsoraéneket, amelyet korábban csakis lutheránus gyűjteményekben nyomtat­tak ki. A két ének nemcsak származásá­ban, de teológiai tartalmában is külön­bözik. Az egyik Krisztus emberi testé­nek mennybéli „helyhez kötöttségét” hangsúlyozza, tagadva Krisztus valósá­gos jelenlétét az úrvacsorában, a másik éppen az ellenkezőjét mondja, minde­nütt jelenvaló voltát, az ubiquitast hir­deti. Újfalvi Imre mindkét protestáns felekezet irányában nyitott úrvacsorái énekválasztéka egyedülálló a magyar reformáció történetében. A tolerancia kívánása A 16-17. század fordulójától fogva a fele­kezetié válás folyamata megállíthatatlan volt. A vallási egység eszméje azonban továbbra is óriási kihívást jelentett. Sokan persze lelkiismereti kényszert alkalmazva, erőnek erejével igyekeztek kikényszeríte­ni az általános vallásbékét - ezt nevezvén békealkunak, azaz irénizmusnak. Mások - különösen az irodalom köztársaságának tagjai - továbbra is hittek a felekezetek közti különbségek felszámolásának esé­lyében. Vagy úgy, hogy szorgalmazták a párbeszédet, mint Újfalvi Imre. Vagy úgy, hogy vallási türelemre intettek, mint Rimay János. Alighanem Rimay volt az első magyar értelmiségi, aki írásban is hangoztatta, hogy „a vallások különbsé­gét türelemmel kell venni”. A tolerancia képviselői rövid távon az ár ellenében ha­józtak. Óhajaikban mégis az egyház leg­régibb vágya, a reformáció eredeti szándéka fogalmazó­dott meg. ÁCS PÁL Ajánlott irodalom: Horváth János:H reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete. Bp., 1957'.; Klaniczay Tibor: A ma­gyar reformáció irodalma. In uő: Re­neszánsz és barokk. Bp., 1961. 64-150.; Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Bp., 1995. (Humanizmus és reformáció 23.); Balázs Mihály: Teológia és iro­dalom. Az Erdélyen kívüli antitrini- tarizmus kezdetei. Bp., 1998. (Huma­nizmus és reformáció 25.); Péter Ka­talin: Az utolsó idők hangulata a 16. századi Magyarországon. Történelmi Szemle, 2005. 277-286. Rimay János imakönyvének címlapja, 1631 előtt A bibliai történeteket, széphistóriákat tartalmazó Csoma-kódex, 1638 42

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék