História 2009

2009 / 9-10. szám - FIGYELŐ - ÁCS PÁL: Reformáció és anyanyelvű irodalom : Nemzeti kultúra vagy felekezeti agitáció?

A marburgi kollokvium, 1529. A lutheri és a helvét irányzat vitája az úrvacsora kérdésében A reformáció kezdeteitől fogva vi­rágzott és fejlődött a zsoltárköltészet, a „Psalmus Hungaricus”. Kálmáncsehi Sánta Márton (15. sz. vége-1557) és Székely István (1500 után-1563 után) prózazsoltárait a legkiválóbb prédikáto­rok, Batizi András (1515 körül-1546 után), Sztárai Mihály (16. sz. ele- je—1575), Szegedi Gergely (1537-1566), Bogáti Fazakas Miklós (1548-1598 után) szabad verses parafrázisai követ­ték, majd a Biblia „bötűjéhez” egyre pontosabban illeszkedő műfordítások, Skaricza Máté (1544-1591), Szenei Molnár Albert (1574-1634) és Thordai János (1597-1636) psalmusai jöttek di­vatba. A protestáns énekköltészet anyagát gyűjteményekbe rendezve nyomtatták ki a reformáció céljaival azonosuló, egy­mással versengő könyvnyomdák, Ko­lozsvárott, Váradon, Debrecenben, Bártfán és egyebütt, illetve szépen il­lusztrált kéziratos énekeskönyvekbe ír­ták sokszor névtelen másoló kezek. Virágzott a hitvitázó dráma - a leg­nevesebb drámaíró a sokoldalú Sztárai Mihály volt. Egymás után keletkeztek a traktátusok, a vitairatok, a postillák, vagyis prédikációskötetek. A legjelentő­sebbek: Bornemisza Péter (1535-1584) alkotásai. Elkészültek a Biblia előbb részleges, majd teljes fordításai Méliusz Péter (1532-1572), Heltai Gáspár (1510-1574), Károli Gáspár (1529­Katolikusok és protestánsok hitvitája Poissyban, 1561 1591), Félegyházi Tamás (1540 körül- 1586), valamint Szenei Molnár Albert műhelyében. Hitkíízdelmek felekezeten belül és kívül A hitszakadást egészen a tridenti zsi­nat 1564-es lezárulásáig nem tekintet­ték véglegesnek, és a reformáció kü­lönböző ágazatai sem különültek el egymástól visszavonhatatlanul a 16. század utolsó évtizedeiig. Másfelől az is tény, hogy már a kezdet kezdetén összecsaptak a protestantizmus radiká­lis és intézményesített ágazatai. Elég itt Luther és Zwingli 1529-es marburgi úrvacsoratani kollokviumára utalni, amely mindörökre elszakította egymás­tól Luther követőit a svájci reformáció híveitől. Tudjuk, hogy a magyar pro­testáns értelmiség - főként az egye­temjárásnak (academica peregrinatio) köszönhetően - érzékenyen reagált e vitákra. Nemcsak a katolikusok és a protestánsok feszültek egymásnak, ha­nem a lutheránusok, a kálvinisták és az antitrinitáriusok is. A hitkíízdelmek nem álltak meg a felekezetek határain. Hosszadalmas, elkeseredett polémiát folytattak egymással Késmárkon az evangélikus egyház különböző (orto­dox és úgynevezett kriptokálvinista) irányaihoz húzó írók, például Horváth Stansith Gergely és Ambrosius Sebes­tyén. A püspöki hatalom ellen lázadó kálvinista Újfalvi Imre fejére halált kö­vetelt Hodászi Lukács tiszántúli refor­mátus püspök. A Krisztus imádását el­utasító radikális antitrinitárius Dávid Ferencet (1520-1579) saját, mérsékelt unitárius hitsorsosai juttatták börtönbe Erdélyben. A reformáció kezdeti szakaszában működő reformátorokat sokszor több felekezet is jótékonyan törekedett ma­gához vonni. A kortársai által „magyar Lutherként” emlegetett Dévai Mátyást természetszerűen saját harcosaként tiszteli az evangélikus egyház.* Külö­nös és nehezen értelmezhető úrvacso­ratani elgondolása miatt - mely Luther Márton ellenérzését is kiváltotta - a reformátusok „helvét irányba” hajló­ként tartják számon. A lelkek halál utáni állapotára vonatkozó még fur­* Vö. Csepregi Zoltán cikkével e számunkban! (A szerk.) 41

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék