Melléklet 2010

2010 / 1. szám - Glatz Ferenc: Magyarság, kisebbségpolitika és Európa

EZREDFORDULÓ • 2010(­ KÖZÖS DOLGAIM? und Optionen für die Zukunft Europas). Verlag Bertelsmann Stiftung, Gütersloh (1993). Az EU megteremtésének gyors folyamatában (1990- 1992) azonban az Európa-álmok helyett a hatalompolitikai realitás érvényesült. Akkor ez váratlan volt. Ma már a bekö­vetkezett múlt, kutatói szemmel „magától értetődőnek" tű­nik. A közép-kelet-európai térség nemzeti konfliktusai elő­ször megrémítették a nyugat-európai közvéleményt: rész­ben a magyarság és szomszédai közötti összecsapások Marosvásárhelyt (Târgu Mures) és Pozsonyban (Bratislava), részben a Jugoszlávia felbomlása közben keletkezett nemze­ti háborús összecsapások. De az általános, a létrejövő Euró­pai Unió tagállamai számára készült két ajánláson (1992, 1995) túl az unió nem tett semmit. A nem tagállamok részé­re még csak ajánlásokat sem fogalmazott meg. A passzivi­tásnak három okát jelölhetjük meg, kutatásaink mai szint­jén. 1. A német újraegyesítés keltette félelmet az etnikai ala­pú Nyugaton és Keleten egyaránt. Hiszen a németség újraerősödése felidézte a németek vezette etnikai-területi revíziókat az 1938- 1942. évekből. 2. Nem ismerte ki magát Nyugat-Európa - az EU, illetve elődje, az EK - a közép-ke­let-európai, illetve balkáni térségben. 3. Az európai egysé­gesülésben a nemzetállamok várt meggyengülése és a regionalizmus előretörése nem következett be. Nézzük e három okot. A három kortényezőt. 1. A német egyesítés keltette félelem. Az EU létrehozá­sának felgyorsítását kikényszerítette és megalakításának módját meghatározta - kutatásaink jelenlegi állása szerint - a német újraegyesítés, egyben a félelem egy újra erőssé váló Németországtól. A politikai szervezetté erősödött európai integrációs egység - Európai Közösség helyett Európai Unió - egy esetleges német túlhatalom ellen a leghatékonyabb keretnek ígérkezett. (No és a NATO kiterjesztése a volt ke­let-európai „német érdekszférára''.). Ilyen logika része volt, és dogma maradt máig az is, hogy szó sem lehet a közép-ke­let-európai térségben az 1945 utáni németellenes (vagy ma­gyarellenes) intézkedések felülvizsgálatáról. A kollektív nemzeti felelősségre vonás alapjainak felülvizsgálatáról. A rossz emlékű és eredményű német etnikai alapú területrevíziók (1935-1942) mindenki előtt megjelentek. Ezzel tudjuk magyarázni, hogy míg a nyugat-európai kollek­tív kisebbségi közösségek feszültségeinek feloldása 1990-1992-ben megindult, Közép-Kelet-Európának nem mondtak semmit. Autonómiát kapott Dél-Tirol, oldódott a spanyolországi baszk konfliktus, jogokat kaptak a dél-wale­siek Angliában, az okcitánok Franciaországban. De a kö­zép-kelet-európai térség kívül rekedt a gondolkodáson. Ahogy egyelőre az EU határain is. S hogy a második világhá­ború réme mennyire jelen volt és van a nagyhatalmak gon­dolkodásában, az látszott Közép-Kelet-Európa uniós csatla­kozásának előkészítésekor (1995-2004), majd annak végre­hajtásakor. (Azaz hiába hozták szóba újra és újra az előkészítés során a közép-kelet-európai etnikai alapú auto­nómiák szükségét, nem voltak hajlandók támogatni e tér­ségben a kollektív [autonomista] törekvéseket.) Rossz emlékeket, területrevíziókat lehetett ébreszteni azokkal a nagyhatalmi gondolkodásban. (Hiába erőlködtünk és ma­gyaráztuk, hogy az autonómia kulturális autonómia, és ép­pen a kisebbségek állampolgári kötődését erősíti.) A német nemzetiszocialista etnikai alapú megoldások mindenki előtt felrémlettek. A közös uniós szabályozásra is egyébként csak nyögve­nyelősen került sor: 1992 - a kisebbségi nyelvekről (Regio­nális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, 1992. október 2.), majd végre a „kisebbségekről" mint kollektí­­vumokról 1995-ben keretegyezmény. (Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről, 1995. február 1., amelyet máig nem ratifikált minden EU-tagállam.) Ott tartottak e kérdésben Nyugat-Európában, mint az 1919-1920. évi pári­zsi békék után. 2. A Kelet-Európa-ismeret hiánya volt a Nyugat passzi­vitásának második oka. Hátráltatta a közép-kelet-európai kollektív kisebbségi jogok nyugat-európai tárgyalását az, hogy 1992 után derült ki: a nyugat-európai politikai és értel­miségi elit nincs felkészülve általában a keleti térség elem­zésére. Most derült ki: a Kelet-kutatás egyoldalúan szovjet­központú, és a nyugat-európai-amerikai külpolitikai admi­nisztráció tájékozatlan volt. Ugyanakkor - 1989-1995 között - az új rezsimek a közép-kelet-európai térségben el­sősorban belső hatalomváltási és valós gazdasági-szociális nehézségek kezelésével voltak elfoglalva, nem figyeltek az európai közvélemény tájékoztatására. Nyugat-Európában inkább csak a félelem uralkodott el attól, hogy a szovjet megszállástól felszabadult térség a szociális konfliktusok mellett még a nemzeti konfliktusokat is behozza majd az Európai Unióba. 3. A regionalizmus, az eurorégiók elve fokozatos visszaszo­rult. A Nyugat passzivitása harmadik okának ezt nevezhetjük. A hangosan bejelentett regionalizmus elve évről évre látvá­nyos vereséget szenvedett a nemzetállamok szívósságával szemben. Ezt ma már nemcsak Közép-Kelet-Európában, de Nyugaton is csalódással emlegetik EU-szakértők körében. Az 1990 előtti nemzetállami határokat átlépni akaró tervezgetés - a­­régiók Európájáénak - veresége látványos volt. Noha még 1995-1998-ban csodálatos térképeket raj­zoltunk eurorégiókról, nem volt politikai akarat, olyan hata­lom, amely életképessé tette volna ezeket a régiókat. A ré­giók tervének bukása az európai együttműködés apályát mutatta. Az Európai Unió a polgárok, a nemzetek Európája helyett a nemzetállamok Európája lett. (Ahogy a polgárok adója felett is ők rendelkeznek.) Ezt erősíti a nemzetállamok adminisztrációja is, annak természetes ragaszkodása min­den helyi hatalomhoz. Ha kell, az uniós normák szabotálása révén is.

Next