História 2011
2011 / 1-2. szám - VELÜNK ÉLŐ TÖRTÉNELEM - LUKÁCS ÁGNES: Auschwitz előtt és után : Egy festő-tanár visszaemlékezése
száját, akkor még vesszőt is lehet rá tenni, és itt van az á betű. Ebből csinált ő egy jó, tényleg használható írás-olvasás tanítási módszert, és ezt a mi iskolánkban vezették be. Eszerint tanultam meg én is olvasni, illetve én történetesen már tudtam olvasni, amikor iskolába kerültem. Gyermekkor, iskolák Nekem gyerekkoromban komoly sikereim voltak a képzőművészet terén. Volt egy Nagy László nevű gyerekpszichológus, aki közeli szakmai kapcsolatban volt a mamámmal. Nagy László szervezett egy gyerekrajz-kiállítást a Műcsarnokban, amelynek az alsó korhatára hat év volt. Én akkoriban csak ötéves voltam, de a mamám gondolt egyet, és megmutatta a rajzaimat a Nagy Lászlónak. Nagy László mondta, hogy igen, igen, megnézem, de hát túl fiatal. De amint ott elkezdte nézegetni a rajzaimat... leszállította a korhatárt, és azt mondta, hogy ezt feltétlenül ki kell állítani. Én voltam a legfiatalabb kiállítója ennek a kiállításnak, és első osztályú dicséretet kaptam. Ez az oklevél megvan valahol, valamelyik fiókban őrzöm. Hát így kezdődött... ... Ha az ember zsidó volt, inkább a baloldalhoz vonzódott, mint a jobbhoz, amely antiszemita volt - ez nyilvánvaló volt. Aztán a baráti kapcsolatok folytán ez tovább erősödött. Már az iskolában is akadt, akivel ilyen kérdésekről lehetett beszélgetni. Például a Mauthner Hanzival, akinek aztán egy ismert politikus lett a férje, azt hiszem kormánytag is volt egy időben. A zsidó gyerekek között egyébként sok nagyon jómódú volt természetesen, és ők nem voltak baloldaliak. Hát gondolom, mert nem politizáltunk velük. Az magától értetődik, hogy az ember tudta, ki zsidó, ki nem, de ezt nem tartottuk számon, mert nem volt fontos... ... Tudtam már franciául egy kicsit, jártam mindenféle tanfolyamokra. A Sión rendi apácák zárdája ott volt az Andrássy úton, a Körönd és a liget között, oda jártam, és többek között azok az „anyácák” tanítottak franciául. Akkoriban jártam rajzolni is. A dolog úgy állt, hogy az apám járt rendszeresen rajzolni, és a középiskolai tanulmányaim vége felé - nyolcadikban vagy hetedikben, tehát az érettségi előtti időkben - én is jártam vele ugyanoda, ahova ő, a Galléhoz. Gallé Tibor jó festő volt, és a Bulyovszki utcában lakott, ott volt műterme, és oda jártunk rajzolni apámmal együtt hetente egyszer vagy kétszer - amikor volt modell. Aztán a főiskola [1939-1944] előtt volt egy előkészítő tanfolyam, hogy sikerüljön bejutni a főiskolára. Ezután jött a felvételi. Azt hiszem, az évfolyamomban én voltam az egyetlen zsidó a numerus clausus miatt - de nem is jelentkezett oda olyan sok zsidó. Emlékszem, hogy amikor a felvételi lezajlott, nem is mentem el az eredményhirdetésre, mert a numerus clausus miatt nem nagyon hittem benne, hogy fölvesznek. De aztán délután, amikor arra jártunk, mégis bementem és megnéztem. Akkor ki volt már téve, hogy kiket vettek föl, és meglepetten láttam, hogy engem is fölvettek. Hát így kezdődött. 1939-től 1944-ig jártam főiskolára, rajztanári szakon. Akik érettségiztek - mert érettségi nélkül is lehetett a főiskolára kerülni -, azok majdnem mindannyian rajztanári szakra mentek, az biztosabb dolognak látszott, mint a művészeti szak. Akkoriban nemhogy főiskolásnak lenni nem volt könnyű, de az ember, aki zsidó volt történetesen, az folyton érezte, hogy zsidó, és ez nem jó: zsidónak lenni - lehetetlen volt nem érezni. Ennek eleinte nem sok jele volt, de aztán egyre több. Például elrendelték - ez már az utolsó időkben [1944. március 19. után] volt - a sárga csillag viselését. De a munkaszolgálatosságot, azt még előbb kezdték, évekkel előbb. Üldözés, az elsősorban tényleg a német megszállás idején volt, de az érzés, az már korábban is megvolt. 1944-ben végeztem. Pécsi Pilch Dezső volt akkor a rektor. A diploma átadása ünnepélyes dolog volt, és emlékszem, akkor már sárga csillagot kellett viselni a zsidóknak, és én voltam olyan hülye, hogy viseltem. És amikor a sárga csillaggal földíszítve kimentem az oklevélért, akkor a Pécsi Pilch Dezső azt mondta nekem: Kívánom, hogy éljen meg velünk együtt szebb és boldogabb időket. Ezt ott a hallgatóság előtt mondta. Rendes ember volt. Út Auschwitzba 1944 májusában volt a diplomaosztás, és nekem abban a szerencsében volt részem, hogy egy nagyon kedves kolléganő kapcsolatai révén hadiüzembe, a Meister Szappangyárba kerültem, ott Válogatás a gyermekkori rajzokból 48