Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - DOKUMENTUMOK - Tornai József: Történelem és költői tudat
Történelem és költői tudat nem volt se alkalma, se oka rá, hogy holmi ideálokat tartson maga elé vagy fölé: a XIX. századi nagy városok és gyárak nyomorgóit. Marx végre teljesen immanens világegészt tudott a megzavarodott Európa elé vetíteni. A történelem — Nietzsche is megtette a magáét a platóni érték-ideál fölrobbantásával, a metafizikum holttá nyilvánításával, Lenin a hatalom föltétlen értékké avatásával — elindult egy új mítosz, a materialista, ipari XX. század felé. Az ideákat fölváltotta a gép, a hatalom, a pénz, a haszon. „Isten államát” a koncentrált hatalom és tömegforradalom. Tömegforradalom, mert az új hatalmak a tömegre hivatkoztak végső igazságként. Forradalom, mert kis csoport hozott létre fegyveres, titkosrendőri, lélektani eszközökkel mesterséges államokat Oroszországban, majd később Németországban. Mint Camus iróniája fölfedi: mind a két forradalom az állam fölszámolását ígéri s mind a kettő a szörnyeteg, a totalitariánus államot teszi a legfőbb értékké. Az egyik ostobább, a másik szívósabb és ravaszabb. De a történelemnek így sem tudott gazdája lenni a megvalósult marxizmus sem. Történelmünk szabadon garázdálkodik. S még így a jobb. Rettenetes lett volna, ha bármelyik emberi rögeszmének, intézménynek engedelmeskedik. A történelem csak akkor rosszabb még önmagánál is, ha nevében hatalmi, filozófiai tekintélyek cselekednek és igazolják tetteiket. Az utolsó egyetemes világmagyarázat meghiúsulása azonban kötelez valamiféle általános áttekintés igényére. II. A legfontosabb kérdés: lehet-e a társadalmakat és a történelem folyamatát valamilyen tőlünk független ideához mérni? Ha nem, akkor az élet és a történelem se nem értelmetlen, se nem értelmes. Azaz részben értelmes, részben nem az, ahogyan mi magunk is részben létezünk, részben nem létezünk. Önmagunk felemásságából nincs valódi kiütünk. Ezért szorult az immanenciába fogódzó materializmus is a platonizmus gondosan eltagadott mankójára. De a nyíltan platonikus filozófiák, történelemkonstrukciók, történelem-fölöttiségre intő vallások sem adtak megoldást. Levezetéseik önkényesek voltak. Miden ég- és földharmónia-tan valójában se nem égi, se nem földi, szó szerint a levegőben lóg, s el is illan az etikai-történelmi semmibe, ha másik spekuláció szele söpri félre. Nem beszélhetnék minderről ilyen határozottan, ha az időpont nem volna különleges ma, a század vége felé: mindnyájan érezzük egy szemléletipolitikai felhőkakukkvár összedőltének előjeleit. Aligha hihető, hogy nem kerülünk a romjai alá. A történelemben egyetlen igazi változás se történik vér, háború, szenvedés, szükséges és fölösleges áldozatok nélkül. Mégse mellékes, milyen tudattal pusztul el az ember. Ráadásul gondolnunk kell a túlélők útravalójára, elsősegélycsomagjára. Történelmi széttekintéseinket mindenképpen megnehezíti, hogy olyan lények vagyunk, akiknek iránytűre van szükségük. Csakhogy éppen a történelem tapasztalata: minden eddigi iránytű hibás volt. Paradoxon, ami éppannyira jellemzi embermivoltunkat, mint kozmikus helyzetünket. A marxizmus ebben a szituációban nem tett mást, minthogy antropológiai ontológia helyett társadalmihatalmi ontológiát javasolt. A marxizmus, az egzisztencializmus, a pozitivizmus ismeretében — a két világháború, Hitler és Sztálin után mégis úgy kell szétnézni emberi romjainkon, mintha „ilyen előzmények” nem volnának, mintha nem lettek volna. Nem a zárójel husserli megoldására gondolok, inkább valamiféle szünetjelre. Ami után mindent szuverénül kezdhetnénk el. A történelem meghatározásáról és szabályozásáról radikálisan lemondva, de a gondolkodást megmentve. Mintha kijelentenénk: a gyakorlat úgyis olyan lesz, amilyen lehet; a belső életünk, a reflexióink legyenek olyanok, amilyenekre szükségünk van. A politika, a történelem irányítása úgyis elszakadt az etikától. A világ rendezhetetlen, újra és újra démonikussá váló, darabokra eső egész. Mi nem akarunk két lábbal állani benne. Ha kell, elszenvedjük; ha lehet, kikerüljük történelmi praxisát. Ha nem lehet, legalább „a homlokunktól fölfelé” akarunk tiszták lenni tőle. így értem az autonómiát: fájdalmas, félig-meddig megmentett etikaként, szembesülésként. Akár tehetetlenségként is. A legerkölcsösebb az, aki mást szeretne tenni, az érdekei is mást követelnének tőle, mégis képtelen egyébre, mint a morális tettre. Azt is tudjuk a védák óta, a mindenséget az átlan, az egyetemes, időtlen erő tölti be. Ennek az erőnek nincs kezdete vagy vége; személyes is, személyen fölüli is, megnyilvánuló is, önmagába záruló is. Se nem jó, se nem rossz, közömbös, neutrális. Az ember figyelje ezt az időtlen-tértelen erőt önmagában. Semmisüljön meg tőle különvoltában. Akkor éppen így se nem jóvá, se nem rosszá válik maga is. Ezt nevezem én az autonómia autonómiájának. A történelem mozog, amerre akar, meg nem állíthatja, térítheti ki útjából se egyes ember, se állam, se társadalom. Ha fölemel a hulláma, ujjongunk neki, ha a mélyébe húz, kínlódunk tőle. Mi azon legyünk, hogy akarva, előrelátva ne okozzunk szenvedést se állatnak, se embernek, semmiféle eleven lénynek. A szenvedés hozzánk tartozik: mindig volt és lesz, míg elevenek születnek és halnak. De a kereszténység szenvedés-terápiáját ne fogadjuk el. A szenvedés nem vált meg senkit önmagában; a szenvedés éppúgy használhat valakinek, egy országnak vagy egy korszaknak, ahogy árthat. Ostobaság a szenvedés dicsőítésének vagy a szenvedés megszüntetésének dogmája. Ahogy ostobaság minden örökre megszabott igazság. Valljuk azt, egy igazság nincs: mi törtünk és ettünk a kettős és a többszörös igazságok kenyeréből. A mindentudók lehetnek meggyőződésesek, kérlelhetetlenek. Mi, a keveset, a majdnem semmit se tudók, szeretjük, tiszteljük és követeljük a mások igazságait is. Mi, akik elvetünk magunk mellől minden vallást — noha tudjuk: mindig lesznek vallások és hívők — egy (költőien) vallásnak nevezett hitet mégis szeretnénk útjára bocsátani : a toleranciáét. Ez a képtelenség, a lehetetlenség vallása; az ember nem azért a saját őskorának vérszomjas kísértete, hogy türelmes legyen mások eszméi és tettei iránt. Mégse hirdethetünk mást, csak ezt az ellenvallást. Minden igazi vallás türelmetlen, minden igazi vallás ismeri a megváltáshoz vivő utat és az egyetlen üdvösséget. Mi nem ismerjük s nem is fogjuk ismerni egyiket se. Mi türelmesek vagyunk, amíg velünk is türelmesek, azaz türelmességünkben nem fenyegetnek. A kereszténység vagy a buddhizmus mindent-elnézéséttűrését-megbocsátását mi az emberi helyzet félreértésének tartjuk. Mindekinek szüksége és joga van a maga elviselhető létére és kiteljesedésére, amíg él. Ha ezt akadályozza valamilyen erő, eszme, szervezet, nem engedni kell neki, hanem küzdeni, tiltakozni ellene. Éppen a tolerancia szellemében — ebben a legtürelmetlenebb században. Ez a csupa előítélet, erőszak és háború kora. Nemzetek, bőrszínek, üzleti vállalkozások és eszmék mondanak átkot egymásra, ítélik halálra a másikat. Létrejött a kapcsolatteremtés, a közlés, közlekedés könnyed technikája: repülők, kábelek, rádiók, telefonok, televízió-állomások kozmosza. Az érdekek, meggyőződések, mozgalmak, misszionárius fanatizmusok önmaguk pusztítására, gyűlöletre használják föl ezeket. S minél tökéletesebbek lesznek a technikák, annál totálisabban, tudatosabban. A történelem állkapcsai még tágabbra nyílnak. Ne higgy annak a nemzetnek, amely fetisizálja magát; annak a vallásnak, mely a régi üdvösséget ígéri, annak a mozgalomnak és pártnak, amely mindent megold neked. Ne higgy a jólétnek és a tudománynak, misztikus megszállottságnak és végső katasztrófa-jövendölésnek! A csillagok üresek, a történelem üres, a halál maga az űr: attól függ, honnan lépsz ezekbe az ürességekbe. Van olyan megközelítési mód, melytől telített lesz a világ minden üressége. Ismerned kell minden filozófiát, az ember egész múltját; tudnod kell, hogy olyan korban élsz, melyben nincs föloldozás! Ha csak a menekvés lehetetlenségének fölismerése nem az. Nézz szét: hány nép, nemzet van a világon. Mindegyik hasonlít egyben-másban s mindegyik különbözik. De a legfontosabb különbség a te néped-nemzeted és többi között, hogy te ehhez s nem a másikhoz tartozol. A hozzá gyökerezettséged-lombozottságod minősíti szereteted-megbocsátásod. Olyan ember nincs, aki teljesen csak történelmi volna, tehát nemzete hagyománya, nyelve, politikája, kultúrája, földrajzi helyzete határozná meg. Bármilyen furcsa, sokkal jobban köt minket a többi népekkel közös, mint a csak saját nemzetünkre érvényes embertudatunk. A nemzet mindig csak a világ egyik darabja, az egész világ az ember maga: a homo sapiens, abban a korban, 54 HITEL • 1989. 8. szám