Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - DOKUMENTUMOK - Tornai József: Történelem és költői tudat

Történelem és költői tudat nem volt se alkalma, se oka rá, hogy holmi ideálo­kat tartson maga elé vagy fölé: a XIX. századi nagy városok és gyárak nyomorgóit. Marx végre teljesen immanens világegészt tu­dott a megzavarodott Európa elé vetíteni. A törté­nelem — Nietzsche is megtette a magáét a platóni érték-ideál fölrobbantásával, a metafizikum holt­tá nyilvánításával, Lenin a hatalom föltétlen érték­ké avatásával — elindult egy új mítosz, a materia­lista, ipari XX. század felé. Az ideákat fölváltotta a gép, a hatalom, a pénz, a haszon. „Isten államát” a koncentrált hatalom és tömegforradalom. Tömegforradalom, mert az új hatalmak a tömegre hivatkoztak végső igazság­ként. Forradalom, mert kis csoport hozott létre fegyveres, titkosrendőri, lélektani eszközökkel mesterséges államokat Oroszországban, majd ké­sőbb Németországban. Mint Camus iróniája fölfe­di: mind a két forradalom az állam fölszámolását ígéri s mind a kettő a szörnyeteg, a totalitariánus államot teszi a legfőbb értékké. Az egyik osto­bább, a másik szívósabb és ravaszabb. De a törté­nelemnek így sem tudott gazdája lenni a megvaló­sult marxizmus sem. Történelmünk szabadon ga­rázdálkodik. S még így a jobb. Rettenetes lett volna, ha bármelyik emberi rögeszmének, intézménynek engedelmeskedik. A történelem csak akkor rosszabb még önmagánál is, ha nevében hatalmi, filozófiai tekintélyek csele­kednek és igazolják tetteiket. Az utolsó egyetemes világmagyarázat meghiú­sulása azonban kötelez valamiféle általános átte­kintés igényére. II. A legfontosabb kérdés: lehet-e a társadalmakat és a történelem folyamatát valamilyen tőlünk füg­getlen ideához mérni? Ha nem, akkor az élet és a történelem se nem értelmetlen, se nem értelmes. Azaz részben értelmes, részben nem az, ahogyan mi magunk is részben létezünk, részben nem léte­zünk. Önmagunk felemásságából nincs valódi ki­ütünk. Ezért szorult az immanenciába fogódzó materializmus is a platonizmus gondosan eltaga­dott mankójára. De a nyíltan platonikus filozófiák, történelem­konstrukciók, történelem-fölöttiségre intő vallá­sok sem adtak megoldást. Levezetéseik önkénye­sek voltak. Miden ég- és földharmónia-tan valójá­ban se nem égi, se nem földi, szó szerint a levegő­ben lóg, s el is illan az etikai-történelmi semmibe, ha másik spekuláció szele söpri félre. Nem beszélhetnék minderről ilyen határozot­tan, ha az időpont nem volna különleges ma, a szá­zad vége felé: mindnyájan érezzük egy szemléleti­politikai felhőkakukkvár összedőltének előjeleit. Aligha hihető, hogy nem kerülünk a romjai alá. A történelemben egyetlen igazi változás se történik vér, háború, szenvedés, szükséges és fölösleges ál­dozatok nélkül. Mégse mellékes, milyen tudattal pusztul el az ember. Ráadásul gondolnunk kell a túlélők útra­­valójára, elsősegélycsomagjára. Történelmi széttekintéseinket mindenképpen megnehezíti, hogy olyan lények vagyunk, akiknek iránytűre van szükségük. Csakhogy éppen a törté­nelem tapasztalata: minden eddigi iránytű hibás volt. Paradoxon, ami éppannyira jellemzi ember­­mivoltunkat, mint kozmikus helyzetünket. A mar­xizmus ebben a szituációban nem tett mást, mint­hogy antropológiai ontológia helyett társadalmi­hatalmi ontológiát javasolt. A marxizmus, az eg­zisztencializmus, a pozitivizmus ismeretében — a két világháború, Hitler és Sztálin után mégis úgy kell szétnézni emberi romjainkon, mintha „ilyen előzmények” nem volnának, mintha nem lettek volna. Nem a zárójel husserli megoldására gondo­lok, inkább valamiféle szünetjelre. Ami után min­dent szuverénül kezdhetnénk el. A történelem meghatározásáról és szabályozásáról radikálisan lemondva, de a gondolkodást megmentve. Mint­ha kijelentenénk: a gyakorlat úgyis olyan lesz, amilyen lehet; a belső életünk, a reflexióink legye­nek olyanok, amilyenekre szükségünk van. A po­litika, a történelem irányítása úgyis elszakadt az etikától. A világ rendezhetetlen, újra és újra dé­­monikussá váló, darabokra eső egész. Mi nem akarunk két lábbal állani benne. Ha kell, elszen­vedjük; ha lehet, kikerüljük történelmi praxisát. Ha nem lehet, legalább „a homlokunktól fölfelé” akarunk tiszták lenni tőle. így értem az autonómi­át: fájdalmas, félig-meddig megmentett etikaként, szembesülésként. Akár tehetetlenségként is. A legerkölcsösebb az, aki mást szeretne tenni, az ér­dekei is mást követelnének tőle, mégis képtelen egyébre, mint a morális tettre. Azt is tudjuk a védák óta, a mindenséget az át­­lan, az egyetemes, időtlen erő tölti be. Ennek az erőnek nincs kezdete vagy vége; személyes is, sze­mélyen fölüli is, megnyilvánuló is, önmagába zá­ruló is. Se nem jó, se nem rossz, közömbös, neut­rális. Az ember figyelje ezt az időtlen-tértelen erőt önmagában. Semmisüljön meg tőle különvoltá­­ban. Akkor éppen így se nem jóvá, se nem rosszá válik maga is. Ezt nevezem én az autonómia auto­nómiájának. A történelem mozog, amerre akar, meg nem állíthatja, térítheti ki útjából se egyes em­ber, se állam, se társadalom. Ha fölemel a hulláma, ujjongunk neki, ha a mélyébe húz, kínlódunk tőle. Mi azon legyünk, hogy akarva, előrelátva ne okoz­zunk szenvedést se állatnak, se embernek, semmi­féle eleven lénynek. A szenvedés hozzánk tarto­zik: mindig volt és lesz, míg elevenek születnek és halnak. De a kereszténység szenvedés-terápiáját ne fogadjuk el. A szenvedés nem vált meg senkit önmagában; a szenvedés éppúgy használhat vala­kinek, egy országnak vagy egy korszaknak, ahogy árthat. Ostobaság a szenvedés dicsőítésének vagy a szenvedés megszüntetésének dogmája. Ahogy ostobaság minden örökre megszabott igazság. Valljuk azt, egy igazság nincs: mi törtünk és ettünk a kettős és a többszörös igazságok ke­nyeréből. A mindentudók lehetnek meggyőződé­­sesek, kérlelhetetlenek. Mi, a keveset, a majdnem semmit se tudók, szeretjük, tiszteljük és követel­jük a mások igazságait is. Mi, akik elvetünk ma­gunk mellől minden vallást — noha tudjuk: mindig lesznek vallások és hívők — egy (költőien) vallás­nak nevezett hitet mégis szeretnénk útjára bocsá­tani : a toleranciáét. Ez a képtelenség, a lehetetlen­ség vallása; az ember nem azért a saját őskorának vérszomjas kísértete, hogy türelmes legyen mások eszméi és tettei iránt. Mégse hirdethetünk mást, csak ezt az ellenvallást. Minden igazi vallás türel­metlen, minden igazi vallás ismeri a megváltáshoz vivő utat és az egyetlen üdvösséget. Mi nem ismer­jük s nem is fogjuk ismerni egyiket se. Mi türelme­sek vagyunk, amíg velünk is türelmesek, azaz tü­­relmességünkben nem fenyegetnek. A keresz­ténység vagy a buddhizmus mindent-elnézését­­tűrését-megbocsátását mi az emberi helyzet félre­értésének tartjuk. Mindekinek szüksége és joga van a maga elviselhető létére és kiteljesedésére, amíg él. Ha ezt akadályozza valamilyen erő, esz­me, szervezet, nem engedni kell neki, hanem küz­deni, tiltakozni ellene. Éppen a tolerancia szelle­mében — ebben a legtürelmetlenebb században. Ez a csupa előítélet, erőszak és háború kora. Nemzetek, bőrszínek, üzleti vállalkozások és esz­mék mondanak átkot egymásra, ítélik halálra a másikat. Létrejött a kapcsolatteremtés, a közlés, közlekedés könnyed technikája: repülők, kábe­lek, rádiók, telefonok, televízió-állomások koz­mosza. Az érdekek, meggyőződések, mozgalmak, misszionárius fanatizmusok önmaguk pusztításá­ra, gyűlöletre használják föl ezeket. S minél töké­letesebbek lesznek a technikák, annál totálisab­­ban, tudatosabban. A történelem állkapcsai még tágabbra nyílnak. Ne higgy annak a nemzetnek, amely fetisizálja magát; annak a vallásnak, mely a régi üdvösséget ígéri, annak a mozgalomnak és pártnak, amely mindent megold neked. Ne higgy a jólétnek és a tudománynak, misztikus megszállottságnak és végső katasztrófa-jövendölésnek! A csillagok üresek, a történelem üres, a halál maga az űr: attól függ, honnan lépsz ezekbe az ürességekbe. Van olyan megközelítési mód, mely­től telített lesz a világ minden üressége. Ismerned kell minden filozófiát, az ember egész múltját; tudnod kell, hogy olyan korban élsz, melyben nincs föloldozás! Ha csak a menekvés lehetetlenségének fölisme­rése nem az. Nézz szét: hány nép, nemzet van a világon. Mindegyik hasonlít egyben-másban s mindegyik különbözik. De a legfontosabb különbség a te né­­ped-nemzeted és többi között, hogy te ehhez s nem a másikhoz tartozol. A hozzá­ gyökerezettsé­­ged-lombozottságod minősíti szereteted-megbo­csátásod. Olyan ember nincs, aki teljesen csak történelmi volna, tehát nemzete hagyománya, nyelve, politikája, kultúrája, földrajzi helyzete ha­tározná meg. Bármilyen furcsa, sokkal jobban köt minket a többi népekkel közös, mint a csak saját nemzetünkre érvényes embertudatunk. A nemzet mindig csak a világ egyik darabja, az egész világ az ember maga: a homo sapiens, abban a korban, 54 HITEL • 1989. 8. szám

Next