Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 2. szám - VITA - Juhász-Nagy Pál: Az ökológia néhány műhely-gondja
VITA_________________________________ Az ökológia néhány műhely gondja Személyes, de nem személyeskedő indíttatás A várva-várt Hitel legelső száma érthetően kellő terjedelemben foglalkozik a „Bős—Nagymaros-patológia” több aspektusával. Ezt teszi Kodolányi Gyula szép, intelligens és nagyon figyelemreméltó írása is (A Dunánál: a kör helyreállítása), amelynek az egyik passzusában kénytelen-kelletlen magamra ismerhettem: „Egyik jeles ökológus professzorunk fölényes iróniával bizonygatja, hogy az ökológia, az ökoszisztéma szavak elharapódzása parttalanságba vész, hogy a szellemi sarlatánság lehetőségével szolgál megannyi izgága, dilettáns magyar értelmiséginek ... De észre kell vennünk, hogy valahányszor a közgondolkodás és a vele lépést tartó teremtő nyelvérzék metaforát kölcsönöz a tudománytól, mindig szuverén módon viselkedik, lehántja róla, amire nincs szüksége, és nem kér felhatalmazást vagy jogosítványt senkitől sem a használatra. ... A korszellemmel szemben a tudósi pontosság vert helyzetben van, mert a közgondolkodás valami fontosabbat, a tudományon túlmutatót fedez fel a kölcsönzött szóban; önmagára, a világ új képére ismer általa...” Túl könnyű és túl olcsó lenne ezernyi példát hozni a „tudományon túlmutató”, az állítólag „mindig szuverén módon viselkedő” spontán consensus megannyi régibb s újabb félreértésére vagy baklövésére, akár a K. Gy. emlegette példák (Darwin, Freud) körében, akár ezeken messze túl is. Ám ha most akár csak célozgatni kezdenék arra, hogy — mondjuk — a két háború közötti kávéházak „félműveltjeinek” serege mennyi sületlenséget locsogott össze arról, amit ez a gyanús réteg a relativitáselméletből egyáltalán megérteni véli, akkor K. Gy. ismét megvádolhatna; íme, megint a fölényeskedő irónia hangja. Ehelyett csak azt jegyzem meg, úgy érzem: K. Gy.-nak több szempontból igaza van, több szempontból nincs. Alább őszintén és illő tudományos alázattal megpróbálom elég röviden vázolni az egyetértés és a különvélemény szavát, — reménykedve egy termékeny vita kibomlásának lehetőségében is. A dolgok közepébe vágva, rögtön ki is mondom, talán legkevésbé éppen az előbb idézett passzus utolsó mondatával értek egyet. Hogyan állítható helyre a kör? Kérdem teljes tisztelettel: mit jelent az, hogy „a korszellemmel szemben a tudósi pontosság vert helyzetben van... ”? Tudományos igazságaink jórésze metafora. Baj ez? Éppen nem. Csak tudjuk is aztán a metaforáról, hogy metafora. (Németh L.) Mit jelent különösen az a furcsa polarizáció, hogy „szemben ’? Egyáltalán: ugyan miért kellene ezeknek egymással szemben állniuk? Vajon a kutatónak nem az-e a becsületes dolga, kutya kötelessége, hogy annyira pontos legyen, amennyire ez csak lehetséges?(ő tudja csak igazán, hogy a saját pontosság-igénye mennyi iszonyú korlátba ütközik!) Vajon a „korszellem” — bárhogy értsük is ezt a ravasz terminust — nem épp ebből a pontossági igényből profitálhat-e mindig a lehető legtöbbet? Vajon a Bős—Nagymaros-borzalomból — oly sok más, rémes vonása mellett — nem az bukott-e ki, hogy az „elég pontos” hatáselemzések mindmáig hiányoznak? őszintén szólva, nem nagyon értem, hogy ha már K. Gy. ezt a gyanús „szembeállítást” annyira szorgalmazza, akkor vajon miért hivatkozik mégis a Duna Kör oly fontos aktivitására, vagy a cikke végén az MTA kínnal szült, de határozott nemjére, Szentágothai, vagy Szabó Kálmán bátor kiállására? Kérdem én ismét teljes tisztelettel: vajon „a kör helyreállítása” nem úgy képzelhető-e el, hogy — a felemás szembeállítás helyett — a kutató pontossági igénye a mainál sokkal, de sokkal jobb s igazabb szövetséget köt a „korszellemmel”? — akkor is, ha e szövetség útjai-módjai biztosan nagyon nehezek és jórészt rögösek, bejáratlanok. Ám magam azt hiszem, e jövőbeni szövetség elemi feltétele: se a maga módján gyarló tudományt, se a nem kevésbé gyarló „közszellemet” ne„glorifikáljuk túl”; pláne, ne játsszuk ki egymás ellen! E remélt szövetség jegyében én sokkal optimistább vagyok, mint K. Gy., mert úgy sejtem: „egy maroknyi tisztánlátásra törekvő embernél” sokkal többen vannak olyanok, akik nagyjából helyesen gondolkodnak. Viszont másrészről sokkal pesszimistább vagyok nála, mert azt gyanítom: az ökológia ideája és értéktisztelete tényleg eleve „vert helyzetben van”, nem csupán „másik közszellem” (a politikum) ellenállása folytán, hanem azért is, mert ijesztően sokan még akkor se hajlandók az „elég pontos szó” valóban nehéz aszszimilációjára, amikor pedig erre kifejezetten égető szükség volna. (Hogy miért? Mondjuk csak ki bátran: „mentális lustaságból”!) Félő: még ha léteznék is „igazi” BNV-hatáselemzés, ennek „hatása” — mondjuk, parlamenti hatása — épp a mondott okokból lenne szinte elenyésző. (Ami, persze, nem mond ellent még annak sem, hogy az érdemi kontra érvek egy tekintélyes része egy ilyen elemzésen messze innen és túl van.) Értsük meg sokkal jobban egymást! De épp egy jobb közmegegyezés jegyében, azt ajánlom: most a világért se beszéljünk túl bonyolult, „szofisztikált” összefüggésekről! Pont ellenkezőleg: próbáljunk közösen a lehető legegyszerűbb elemekre figyelni! Mi lehet az ökológia? — néhány egyszerű utalás (ám semmi definíció!) Az illusztratív eligazodás végett: hadd emeljem ki az „ Új Forrás” vitáját, amelynek anyaga azóta egy kis könyvecskében külön is megjelent. Gyanítható: ebben a disputában szereplő eretnek írásom az, ami K. Gy. szerint „fölényes iróniával” oktatja ki — úgymond — az izgága, dilettáns értelmiségieket. (Ez az utóbbi megjegyzés, mellesleg, nem igaz.) Anélkül, hogy „túlmagyaráznám a bizonyítványomat”, remélem, hogy akár csak egykét futó megjegyzés már rávilágíthat néhány nagyon elemi „belátásra”. Néhai Sőtér István — Isten nyugtassa! — e kötetben „az erkölcs ökológiájáról" elmélkedik (ilyen ti. nincs), ahelyett, hogy „az ökológia erkölcséről” írna (ilyen ti. vak). Sem Lihacsov, sem Király, sem mások pont azt nem veszik észre: az igazán idetartozó — és nem csupán ide-eklektizált — érvek zöme éppen a kötet címszavának fordítottját, „az ökológiai kultúra”problémáit ostromolja. Még egy szolid megjegyzés, igazán nem bántó szándékkal. Én, a magam naív módján, tényleg úgy képzelem: ha valaki bármely — pláne: tőle idegen — szakterület bármely kérdéséről írni merészel akkor elemi kötelessége: ezelőtt legalább néhány könyvet alaposabban megnéznie. Mély meggyőződésem: a „kultúra ökológiája” szerzőinek zöme soha még csak bele se pillantott egyetlen, komolyan vehető ökológiai könyvbe sem. (Hiába magasztalja K. Gy. a „tudományon túli” szuverenitás csodálatos mivoltját, az érveit, sajnos, éppen azokra a személyekre nézve illetem legtöbb kétellyel, akik — Uram bocsá’ — magukat „tudósnak” merészelik titulálni.) De hát: „mi is az ökológia?— kérdik ma oly sokan, egyre többen. Egy tudomány, mondja a kutató, aki egyszerre fél és félt. (Fél a félreértések sokaságától; félti az épp megszilárduló, koherenssé váló ismereteit.) Egy sokatmondó metafora, mondja a „kívülálló”, aki ugyancsak fél és félt. (Fél a tudomány „túl beszűkítő racionalizmusától”; félti a maga gazdag szókép-villanásait az elszegényítés) Cs. Varga I. szerk./1987: A kultúra ökológiája. Új Forrás füzetek, Tatabánya 34 HITEL • 1989. 2. szám