Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 2. szám - VITA - Juhász-Nagy Pál: Az ökológia néhány műhely-gondja

VITA_________________________________ Az ökológia néhány műhely­ gondja Személyes, de nem személyeskedő indíttatás A várva-várt Hitel legelső száma érthetően kel­lő terjedelemben foglalkozik a „Bős—Nagyma­ros-patológia” több aspektusával. Ezt teszi Kodolányi Gyula szép, intelligens és nagyon figyelemreméltó írása is (A Dunánál: a kör helyreállítása), amelynek az egyik passzusá­ban kénytelen-kelletlen magamra ismerhettem: „Egyik jeles ökológus professzorunk fölényes iróniával bizonygatja, hogy az ökológia, az ökoszisztéma szavak elharapódzása parttalanság­­ba vész, hogy a szellemi sarlatánság lehetőségével szolgál megannyi izgága, dilettáns magyar értel­miséginek ... De észre kell vennünk, hogy vala­hányszor a közgondolkodás és a vele lépést tartó teremtő nyelvérzék metaforát kölcsönöz a tudo­mánytól, mindig szuverén módon viselkedik, le­­hántja róla, amire nincs szüksége, és nem kér fel­hatalmazást vagy jogosítványt senkitől sem a hasz­nálatra. ... A korszellemmel szemben a tudósi pontosság vert helyzetben van, mert a közgondol­kodás valami fontosabbat, a tudományon túlmu­­tatót fedez fel a kölcsönzött szóban; önmagára, a világ új képére ismer általa...” Túl könnyű és túl olcsó lenne ezernyi példát hozni a „tudományon túlmutató”, az állítólag „mindig szuverén módon viselkedő” spontán con­sensus megannyi régibb s újabb félreértésére vagy baklövésére, akár a K. Gy. emlegette példák (Darwin, Freud) körében, akár ezeken messze túl is. Ám ha most akár csak célozgatni kezdenék ar­ra, hogy — mondjuk — a két háború közötti kávé­házak „félműveltjeinek” serege mennyi sületlen­séget locsogott össze arról, amit ez a gyanús réteg a relativitáselméletből egyáltalán megérteni véli, akkor K. Gy. ismét megvádolhatna; íme, megint a fölényeskedő irónia hangja. Ehelyett csak azt jegyzem meg, úgy érzem: K. Gy.-nak több szempontból igaza van, több szem­pontból nincs. Alább őszintén és illő tudományos alázattal megpróbálom elég röviden vázolni az egyetértés és a különvélemény szavát, — remény­kedve egy termékeny vita kibomlásának lehetősé­gében is. A dolgok közepébe vágva, rögtön ki is mon­dom, talán legkevésbé éppen az előbb idézett passzus utolsó mondatával értek egyet. Hogyan állítható helyre a kör? Kérdem teljes tisztelettel: mit jelent az, hogy „a korszellemmel szemben a tudósi pontosság vert helyzetben van... ”? Tudományos igazságaink jórésze metafora. Baj ez? Éppen nem. Csak tudjuk is aztán a metaforáról, hogy metafora. (Németh L.) Mit jelent különösen az a furcsa polarizáció, hogy „szemben ’? Egyáltalán: ugyan miért kellene ezeknek egymással szemben állniuk? Vajon a ku­tatónak nem az-e a becsületes dolga, kutya köte­lessége, hogy annyira pontos legyen, amennyire ez csak lehetséges?(ő tudja csak igazán, hogy a saját pontosság-igénye mennyi iszonyú korlátba ütközik!) Vajon a „korszellem” — bárhogy értsük is ezt a ravasz terminust — nem épp ebből a pon­tossági igényből profitálhat-e mindig a lehető legtöbbet? Vajon a Bős—Nagymaros-borzalom­ból — oly sok más, rémes vonása mellett — nem az bukott-e ki, hogy az „elég pontos” hatás­elemzé­sek mindmáig hiányoznak? őszintén szólva, nem nagyon értem, hogy ha már K. Gy. ezt a gyanús „szembeállítást” annyira szorgalmazza, akkor vajon miért hivatkozik mégis a Duna Kör oly fontos aktivitására, vagy a cikke végén az MTA kínnal szült, de határozott nem­jé­­re, Szentágothai, vagy Szabó Kálmán bátor kiállá­sára? Kérdem én ismét teljes tisztelettel: vajon „a kör helyreállítása” nem úgy képzelhető-e el, hogy — a felemás szembeállítás helyett — a kutató pontossá­gi igénye a mainál sokkal, de sokkal jobb s igazabb szövetséget köt a „korszellemmel”? — akkor is, ha e szövetség útjai-módjai biztosan nagyon nehezek és jórészt rögösek, bejáratlanok. Ám magam azt hiszem, e jövőbeni szövetség elemi feltétele: se a maga módján gyarló tudományt, se a nem kevésbé gyarló „közszellemet” ne„glori­­fikáljuk túl”; pláne, ne játsszuk ki egymás ellen! E remélt szövetség jegyében én sokkal optimistább vagyok, mint K. Gy., mert úgy sejtem: „egy ma­roknyi tisztánlátásra törekvő embernél” sokkal többen vannak olyanok, akik nagyjából helyesen gondolkodnak. Viszont másrészről sokkal pesszi­mistább vagyok nála, mert azt gyanítom: az ökológia ideája és érték­tisztelete tényleg eleve „vert helyzetben van”, nem csupán „másik közszellem” (a politikum) ellenállása folytán, ha­nem azért is, mert ijesztően sokan még akkor se hajlandók az „elég pontos szó” valóban nehéz asz­­szimilációjára, amikor pedig erre kifejezetten ége­tő szükség volna. (Hogy miért? Mondjuk csak ki bátran: „mentális lustaságból”!) Félő: még ha léteznék is „igazi” BNV-hatás­­elemzés, ennek „hatása” — mondjuk, parlamenti hatása — épp a mondott okokból lenne szinte el­enyésző. (Ami, persze, nem mond ellent még an­nak sem, hogy az érdemi kontra­ érvek egy tekin­télyes része egy ilyen elemzésen messze innen és túl van.) Értsük meg sokkal jobban egymást! De épp egy jobb közmegegyezés jegyében, azt ajánlom: most a világért se beszéljünk túl bonyolult, „szofiszti­kált” összefüggésekről! Pont ellenkezőleg: pró­báljunk közösen a lehető legegyszerűbb elemekre figyelni! Mi lehet az ökológia? — néhány egy­szerű utalás (ám semmi definíció!) Az illusztratív eligazodás végett: hadd emeljem ki az „ Új Forrás” vitáját, amelynek anyaga azóta egy kis könyvecskében külön is megjelent.­ Gyanítható: ebben a disputában szereplő eret­nek írásom az, ami K. Gy. szerint „fölényes iróniá­val” oktatja ki — úgymond — az izgága, dilettáns értelmiségieket. (Ez az utóbbi megjegyzés, melles­leg, nem igaz.) Anélkül, hogy „túlmagyaráznám a bizonyítványomat”, remélem, hogy akár csak egy­két futó megjegyzés már rávilágíthat néhány na­gyon elemi „belátásra”. Néhai Sőtér István — Isten nyugtassa! — e kötetben „az erkölcs ökológiájáról" elmélkedik (ilyen ti. nincs), ahelyett, hogy „az ökológia erkölcséről” írna (ilyen ti. vak­). Sem Lihacsov, sem Király, sem mások pont azt nem veszik észre: az igazán idetartozó — és nem csupán ide-eklekti­­zált — érvek zöme éppen a kötet címszavának for­dítottját, „az ökológiai kultúra”problémáit ostro­molja. Még egy szolid megjegyzés, igazán nem bántó szándékkal. Én, a magam naív módján, tényleg úgy képzelem: ha valaki bármely — pláne: tőle idegen — szakterület bármely kérdéséről írni me­részel akkor elemi kötelessége: ezelőtt legalább néhány könyvet alaposabban megnéznie. Mély meggyőződésem: a „kultúra ökológiája” szerzői­nek zöme soha még csak bele se pillantott egyet­len, komolyan vehető ökológiai könyvbe sem. (Hiába magasztalja K. Gy. a „tudományon túli” szuverenitás csodálatos mivoltját, az érveit, saj­nos, éppen azokra a személyekre nézve illetem legtöbb kétellyel, akik — Uram bocsá’ — magukat „tudósnak” merészelik titulálni.) De hát: „mi is az ökológia?— kérdik ma oly so­kan, egyre többen. Egy tudomány, mondja a kuta­tó, aki egyszerre fél és félt. (Fél a félreértések soka­ságától; félti az épp megszilárduló, koherenssé vá­ló ismereteit.) Egy sokatmondó metafora, mondja a „kívülálló”, aki ugyancsak fél és félt. (Fél a tudo­mány „túl beszűkítő racionalizmusától”; félti a maga gazdag szókép-villanásait az elszegényítés­) Cs. Varga I. szerk./1987: A kultúra ökológiája. Új Forrás füzetek, Tatabánya 34 HITEL • 1989. 2. szám

Next