Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - NÉP-NÉPESEDÉS - Kelemen Endre: Hát-társak

HITEL • 1989. 4. szám 9 . . önbecsülés és az értelmes élet érzésének elveszté­se. Ebben az alaphangoltságban aktuális veszteség vagy gyász esetén végső törés következhet be. Az ilyen lelkiállapotú ember természetesen nem tud együtt élni másokkal. Megromlik a csalá­di élet, eluralkodik a nemtörődöm és durva visel­kedés, nyűg a gyermek. Országunkban külön jellegzetessége ennek a folyamatnak az a „szocialista üdvtan”, amely azt hirdette, hogy egy olyan egységes társadalom felé haladunk, amely az osztálytársadalmakat — való­jában minden emberi közösséget — kínzó disz­­funkcionális jelenségeket, mint amilyen a beteg­ség és bűnözés, a központilag adagolt egyenlőség és elosztás révén önszabályozó folyamatban spon­tán megszünteti. Ugyanakkor aki hinni akart eb­ben, az is érezte, hogy a valóság egész másként hozta: az egyenlőség megszülte az „egyenlőbbek” Orwell-i uralmát, az elosztás lefosztássá vált, s miközben a társadalom az állami gondozottak gondtalanságával sodródott sorsának sötét vizein, kiütköztek rajta az állami gondozott gyermekek magatartás-zavarai. Ahogy az opricsnyina állama pazarolta el előző nemzedékek felhalmozott szel­lemi és anyagi kincseit, úgy váltak azután az egyé­nek is felelővé, mint a sáskák — egy kicsiny átme­neti jóérzésért elpusztítva a jövőt; meg nem szült vagy fel nem nevelt gyermekeink, fölösleges kia­dásaink, felélt kölcsöneink, leromlott környeze­tünk, kiélt saját magunk mind-mind ennek a jelei. Hamarosan megtanultunk félni, hazudni, lopni, harácsolni, vagyis felélni mindent, mint a legelőt tövig rágó birka. Most pedig ez a juh vesztvén gyapján, megnyírva megy neki a télnek! Hadd idézzek a Magyar Pszichiátrai Társaság tiltakozá­sából, melyet a romániai településrendezési terv ellen adtunk ki: „E terv a merénylet legnagyobb kincsünk, az ember lelki egészsége ellen is. Mi, elmegyógyá­szok régóta tudjuk, hogy az elme épsége számtalan szállal kapcsolódik az egyéni múlt, a földrajzi, la­kóhelyi, emberi környezetünk stabilitásához. Szo­morú tapasztalataink igazolják, hogy minden erő­szakos, át nem gondolt beavatkozás, mely emberi kapcsolatokat szakít szét, amely semmibe veszi a földhöz, lakóhelyhez, a nyelvhez fűződő éltető szálakat, az elmeműködés zavarainak megszapo­rodását eredményezi. Hazánk szomorú bizonyíté­kokat szolgáltat ezen összefüggések kérlelhetetlen érvényesülésére. A Magyar Pszichiátriai Társaság vezetősége szakmai felelősségérzettől áthatva a romániai fa­lufelszámolási tervet az emberi elme elleni me­rényletnek minősíti. Egy ilyen beavatkozás nem csupán közvetlenül érintett személyekre van káros hatással, hanem a lélektan törvényszerűségei sze­rint generációkon keresztül továbbgyűrűzik, és hosszú időn keresztül számolnunk kell az elmebe­tegségek, öngyilkosságok, alkoholizmus és más lelki zavarok megszaporodásával.” Az ebben a tiltakozásban világosan kifejtetteket valahogyan mindenki megöli, bár az emberekben általában nem fogalmazódik meg ilyen egyértel­műen. De átélik. Átéli az öngyilkos, aki búcsúle­velében a hátrahagyottakat szidalmazza; az a sok megkérdezett, aki arra a kérdésre, hogy miért isz­nak az emberek, a válaszban nem az élvezetet, ha­nem kétharmad gyakorisággal a „baj, probléma” megjelölését adta. Mint ahogyan átélte a követke­ző levélrészlet írója is: „ Tisztelt Doktor Úr! Nem találom értelmét annak, hogy hosszú távra gondolkodjam, hisz tudom, nem leszek hosszú éle­tű.. . Kiégettnek, elhagyatottnak és nagyon ma­gányosnak érzem magamat. Rengeteget gondol­kodom, kiutat keresek, de ezeknek a tépelődések­­nek az az eredménye, hogy fájni kezd nagyon a fe­jem és ilyenkor teljesen felborul bennem minden. Sok mindenen átestem, tudom, mi a szenvedés, tu­dom, mi a betegség, ami nem egyszer megtámadta a szervezetemet. Én ateista vagyok, de néha már ebben is kételkedem. Nagyon sokszor elkap a féle­lem, és ilyenkor szeretnék még önmagamtól is el­menekülni. Nem tudok és a si­várság egyre női ben­nem. Álmomban olyan személyek jelennek meg előttem, akik nem élnek már, de életükben elég közel álltak hozzám. Félek a sötétségtől, ez mindig nyomasztott és nagyon kiszolgáltatottá tett. Sok­szor elkap olyan rosszullét, amit kívülálló nem vesz észre vagy csak alig, pedig nem egyszer úgy ér­zem, ez az utolsó órám, percem az életben. Az ál­landó feszültségemet nem tudom levetkőzni, le­győzni, bár sok mindenhez kapkodok mentőöv gyanánt. Meggyűlöltem az embereket, félek tőlük és nem keresem a társaságukat, bár a bennem egy­re jobban felhalmozódó magány érzése nem a leg­jobb érzés. A múlt kínzó teher, a jelen fájdalom, a jövőm a teljes bizonytalanság. Egyre többször ér­zem, nincs miért harcolnom, selejt­­ettem, aki sen­kinek sem kell. Nem valami jó érzés ez, de a valósá­got szeretem, bármily rossz dolgot takar, akkor is. Régebben azt hittem, létemnek több értelme van, mint az átlagemberek többségének. Ma jól tudom, ez önámítás volt, hisz nem tettem semmi olyat jó értelemben véve, amiért tisztelnének és szeretné­nek az emberek. Becsaptam magam, becsaptam azokat is, akik bíztak bennem (szülők, testvérek), de becsaptak engem is az úgynevezett barátok, ha­verok, és a saját érzelmeim. 32 évesen nem vagyok több egy rakás szarnál. Néha nagyon elkeseredem, úgy érzem, véget kellene vetnem az egész kínlódásnak. Valahogy egy kísérleti állatnak érzem magam az életfolya­matában, hisz a sok szenvedés, gyötrődés, a renge­teg negatív dolog mind kísérlet alá vett. Ezeknek a súlyát már nem bírom tartani. Fizikailag, idegileg, lelkileg egy olyan pontig jutottam, hogy nem bí­rom tovább. ... Gyenge, gyáva és elhagyatott va­gyok, volt idő, mikor valami bosszúféle éltette a telkemet, de ez is már semmivé vált bennem. . . .Szeretnék újra szabad ember lenni, de ha nem segítenek, akkor ebből nem lesz semmi.. . bár tu­dom, az élethez nekem is jogom van. ” Indián kór? Ugye, ilyen betegségre (?) hiába várjuk az orvostól a gyógyítást? A meg nem becsült, anyagi gondok­kal küzdő egészségügyi személyzet a napi felada­taival is alig tud megküzdeni. De a nemzet lesaj­nált napszámosa, a lyukat lyukkal foltozó oktatási rendszerünk páriája sem képes ezt megadni a fa­lanszter-iskolában a keze alá került gyermekek­nek, amit a hatékonyságában csökkent, széthulló család már nem alapoz meg. A hadsereg és a börtön pedig talán mégsem a megfelelő eszköz a társadalmi méretű neveléshez. A helyzetet átérző számos magyar szellemi em­ber előtt jelent meg már az észak-amerikai indiá­nok pusztulásának képe párhuzamként. Csak utalnék itt Kányádi Sándor, Tollas Tibor, Domon­kos Lajos írásaira. Ezt a megérzést egy — sajnos — fiókomba visszatuszkolt tanulmányomban té­nyekkel is igazoltam Kanada egyik tartományá­ban, Brit-Kolumbiában végzett vizsgálatok adatai alapján. Olyan megjegyzéseket kaptam rá, hogy „vitatható” (de nem vitatták), s hogy egy törzsi ál­lapotú népesség sorsa nem vethető össze egy történelmi nemzetével. Már Németh László felismerte a szomorú ha­sonlatosságot, s 1943-ban, szárszói beszédében így fogalmazta meg: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt ,bennszülött­­ té ez a nagy középkori nemzet tulaj­don országában.” És válaszul hallgassuk meg a legilletékesebbet, a pusztuló indiánt. A kanadai Egészségügyi és Jó­léti Minisztérium számára a bennszülöttek alko­holizmusa tárgyában tartott tanácskozás egyik in­dián résztvevője így szólalt fel — elnézést az itt-ott nem teljesen gördülékeny magyarságért, de leg­fontosabbnak az eredeti szöveg minél hívebb visz­­szaadását tekintettem: „Én a népem halálozásáról beszélek. De szólok nemcsak a baleset, öngyilkosság, és erőszak okoz­ta halálesetekről, hanem a lélek haláláról is, amely a minket szorongató önpusztítás és kétségbeesés mélyén húzódik meg. Ebben élnek az indiánok ma éppúgy, mint egy évtizeddel korábban. Állítom, hogy a tervek, amiket az Országos Bennszülött Alkohol-Visszaélési Program alapozott meg, már most sem és később sem lesznek hatékonyak, ha mi magunk nem vagyunk képesek helyreállítani a nép büszkeségét és lelkierejét, és nem tudjuk el­kezdeni az önérték összetört érzelmének újjáépí­tését — mert ennek hatása adódott át nemzedék­ről nemzedékre.” Egy biztos: egészséges köztelkület felé hatni el­sősorban szervesen képződő embercsoportokban lehet. Legyenek ezek a csoportok lakóhelyiek, szakmaiak, életkoriak vagy közös érdeklődésen alapulók. Ha a műveltséget gyöngynek tekintjük, azt a közösség alkotta kagyló termi meg. Van a török nyelvben egy kifejezés a barát fogalmára, ők úgy mondják: arkadaj, vagyis „hát-társ”. Olyan embereket jelent, akik a harcban egymás­nak vetik a hátukat. Erről van szó! A pusztulásun­kat, egyenkénti zuhanásunkat csak egymásba fo­gódzó kezeink lánca-hálója foghatja fel — mint azt az ejtőernyőst, akinek nem nyílik ernyője, foghat­ják fel bajtársai. És hogy a közösség ne torzuljon bandává, csordává, ahhoz az kell, hogy a tartós emberi értékek kovácsolják össze. Kelemen Endre

Next