Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - NÉP-NÉPESEDÉS - Kelemen Endre: Hát-társak
HITEL • 1989. 4. szám 9 . . önbecsülés és az értelmes élet érzésének elvesztése. Ebben az alaphangoltságban aktuális veszteség vagy gyász esetén végső törés következhet be. Az ilyen lelkiállapotú ember természetesen nem tud együtt élni másokkal. Megromlik a családi élet, eluralkodik a nemtörődöm és durva viselkedés, nyűg a gyermek. Országunkban külön jellegzetessége ennek a folyamatnak az a „szocialista üdvtan”, amely azt hirdette, hogy egy olyan egységes társadalom felé haladunk, amely az osztálytársadalmakat — valójában minden emberi közösséget — kínzó diszfunkcionális jelenségeket, mint amilyen a betegség és bűnözés, a központilag adagolt egyenlőség és elosztás révén önszabályozó folyamatban spontán megszünteti. Ugyanakkor aki hinni akart ebben, az is érezte, hogy a valóság egész másként hozta: az egyenlőség megszülte az „egyenlőbbek” Orwell-i uralmát, az elosztás lefosztássá vált, s miközben a társadalom az állami gondozottak gondtalanságával sodródott sorsának sötét vizein, kiütköztek rajta az állami gondozott gyermekek magatartás-zavarai. Ahogy az opricsnyina állama pazarolta el előző nemzedékek felhalmozott szellemi és anyagi kincseit, úgy váltak azután az egyének is felelővé, mint a sáskák — egy kicsiny átmeneti jóérzésért elpusztítva a jövőt; meg nem szült vagy fel nem nevelt gyermekeink, fölösleges kiadásaink, felélt kölcsöneink, leromlott környezetünk, kiélt saját magunk mind-mind ennek a jelei. Hamarosan megtanultunk félni, hazudni, lopni, harácsolni, vagyis felélni mindent, mint a legelőt tövig rágó birka. Most pedig ez a juh vesztvén gyapján, megnyírva megy neki a télnek! Hadd idézzek a Magyar Pszichiátrai Társaság tiltakozásából, melyet a romániai településrendezési terv ellen adtunk ki: „E terv a merénylet legnagyobb kincsünk, az ember lelki egészsége ellen is. Mi, elmegyógyászok régóta tudjuk, hogy az elme épsége számtalan szállal kapcsolódik az egyéni múlt, a földrajzi, lakóhelyi, emberi környezetünk stabilitásához. Szomorú tapasztalataink igazolják, hogy minden erőszakos, át nem gondolt beavatkozás, mely emberi kapcsolatokat szakít szét, amely semmibe veszi a földhöz, lakóhelyhez, a nyelvhez fűződő éltető szálakat, az elmeműködés zavarainak megszaporodását eredményezi. Hazánk szomorú bizonyítékokat szolgáltat ezen összefüggések kérlelhetetlen érvényesülésére. A Magyar Pszichiátriai Társaság vezetősége szakmai felelősségérzettől áthatva a romániai falufelszámolási tervet az emberi elme elleni merényletnek minősíti. Egy ilyen beavatkozás nem csupán közvetlenül érintett személyekre van káros hatással, hanem a lélektan törvényszerűségei szerint generációkon keresztül továbbgyűrűzik, és hosszú időn keresztül számolnunk kell az elmebetegségek, öngyilkosságok, alkoholizmus és más lelki zavarok megszaporodásával.” Az ebben a tiltakozásban világosan kifejtetteket valahogyan mindenki megöli, bár az emberekben általában nem fogalmazódik meg ilyen egyértelműen. De átélik. Átéli az öngyilkos, aki búcsúlevelében a hátrahagyottakat szidalmazza; az a sok megkérdezett, aki arra a kérdésre, hogy miért isznak az emberek, a válaszban nem az élvezetet, hanem kétharmad gyakorisággal a „baj, probléma” megjelölését adta. Mint ahogyan átélte a következő levélrészlet írója is: „ Tisztelt Doktor Úr! Nem találom értelmét annak, hogy hosszú távra gondolkodjam, hisz tudom, nem leszek hosszú életű.. . Kiégettnek, elhagyatottnak és nagyon magányosnak érzem magamat. Rengeteget gondolkodom, kiutat keresek, de ezeknek a tépelődéseknek az az eredménye, hogy fájni kezd nagyon a fejem és ilyenkor teljesen felborul bennem minden. Sok mindenen átestem, tudom, mi a szenvedés, tudom, mi a betegség, ami nem egyszer megtámadta a szervezetemet. Én ateista vagyok, de néha már ebben is kételkedem. Nagyon sokszor elkap a félelem, és ilyenkor szeretnék még önmagamtól is elmenekülni. Nem tudok és a sivárság egyre női bennem. Álmomban olyan személyek jelennek meg előttem, akik nem élnek már, de életükben elég közel álltak hozzám. Félek a sötétségtől, ez mindig nyomasztott és nagyon kiszolgáltatottá tett. Sokszor elkap olyan rosszullét, amit kívülálló nem vesz észre vagy csak alig, pedig nem egyszer úgy érzem, ez az utolsó órám, percem az életben. Az állandó feszültségemet nem tudom levetkőzni, legyőzni, bár sok mindenhez kapkodok mentőöv gyanánt. Meggyűlöltem az embereket, félek tőlük és nem keresem a társaságukat, bár a bennem egyre jobban felhalmozódó magány érzése nem a legjobb érzés. A múlt kínzó teher, a jelen fájdalom, a jövőm a teljes bizonytalanság. Egyre többször érzem, nincs miért harcolnom, selejtettem, aki senkinek sem kell. Nem valami jó érzés ez, de a valóságot szeretem, bármily rossz dolgot takar, akkor is. Régebben azt hittem, létemnek több értelme van, mint az átlagemberek többségének. Ma jól tudom, ez önámítás volt, hisz nem tettem semmi olyat jó értelemben véve, amiért tisztelnének és szeretnének az emberek. Becsaptam magam, becsaptam azokat is, akik bíztak bennem (szülők, testvérek), de becsaptak engem is az úgynevezett barátok, haverok, és a saját érzelmeim. 32 évesen nem vagyok több egy rakás szarnál. Néha nagyon elkeseredem, úgy érzem, véget kellene vetnem az egész kínlódásnak. Valahogy egy kísérleti állatnak érzem magam az életfolyamatában, hisz a sok szenvedés, gyötrődés, a rengeteg negatív dolog mind kísérlet alá vett. Ezeknek a súlyát már nem bírom tartani. Fizikailag, idegileg, lelkileg egy olyan pontig jutottam, hogy nem bírom tovább. ... Gyenge, gyáva és elhagyatott vagyok, volt idő, mikor valami bosszúféle éltette a telkemet, de ez is már semmivé vált bennem. . . .Szeretnék újra szabad ember lenni, de ha nem segítenek, akkor ebből nem lesz semmi.. . bár tudom, az élethez nekem is jogom van. ” Indián kór? Ugye, ilyen betegségre (?) hiába várjuk az orvostól a gyógyítást? A meg nem becsült, anyagi gondokkal küzdő egészségügyi személyzet a napi feladataival is alig tud megküzdeni. De a nemzet lesajnált napszámosa, a lyukat lyukkal foltozó oktatási rendszerünk páriája sem képes ezt megadni a falanszter-iskolában a keze alá került gyermekeknek, amit a hatékonyságában csökkent, széthulló család már nem alapoz meg. A hadsereg és a börtön pedig talán mégsem a megfelelő eszköz a társadalmi méretű neveléshez. A helyzetet átérző számos magyar szellemi ember előtt jelent meg már az észak-amerikai indiánok pusztulásának képe párhuzamként. Csak utalnék itt Kányádi Sándor, Tollas Tibor, Domonkos Lajos írásaira. Ezt a megérzést egy — sajnos — fiókomba visszatuszkolt tanulmányomban tényekkel is igazoltam Kanada egyik tartományában, Brit-Kolumbiában végzett vizsgálatok adatai alapján. Olyan megjegyzéseket kaptam rá, hogy „vitatható” (de nem vitatták), s hogy egy törzsi állapotú népesség sorsa nem vethető össze egy történelmi nemzetével. Már Németh László felismerte a szomorú hasonlatosságot, s 1943-ban, szárszói beszédében így fogalmazta meg: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt ,bennszülött té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában.” És válaszul hallgassuk meg a legilletékesebbet, a pusztuló indiánt. A kanadai Egészségügyi és Jóléti Minisztérium számára a bennszülöttek alkoholizmusa tárgyában tartott tanácskozás egyik indián résztvevője így szólalt fel — elnézést az itt-ott nem teljesen gördülékeny magyarságért, de legfontosabbnak az eredeti szöveg minél hívebb viszszaadását tekintettem: „Én a népem halálozásáról beszélek. De szólok nemcsak a baleset, öngyilkosság, és erőszak okozta halálesetekről, hanem a lélek haláláról is, amely a minket szorongató önpusztítás és kétségbeesés mélyén húzódik meg. Ebben élnek az indiánok ma éppúgy, mint egy évtizeddel korábban. Állítom, hogy a tervek, amiket az Országos Bennszülött Alkohol-Visszaélési Program alapozott meg, már most sem és később sem lesznek hatékonyak, ha mi magunk nem vagyunk képesek helyreállítani a nép büszkeségét és lelkierejét, és nem tudjuk elkezdeni az önérték összetört érzelmének újjáépítését — mert ennek hatása adódott át nemzedékről nemzedékre.” Egy biztos: egészséges köztelkület felé hatni elsősorban szervesen képződő embercsoportokban lehet. Legyenek ezek a csoportok lakóhelyiek, szakmaiak, életkoriak vagy közös érdeklődésen alapulók. Ha a műveltséget gyöngynek tekintjük, azt a közösség alkotta kagyló termi meg. Van a török nyelvben egy kifejezés a barát fogalmára, ők úgy mondják: arkadaj, vagyis „hát-társ”. Olyan embereket jelent, akik a harcban egymásnak vetik a hátukat. Erről van szó! A pusztulásunkat, egyenkénti zuhanásunkat csak egymásba fogódzó kezeink lánca-hálója foghatja fel — mint azt az ejtőernyőst, akinek nem nyílik ernyője, foghatják fel bajtársai. És hogy a közösség ne torzuljon bandává, csordává, ahhoz az kell, hogy a tartós emberi értékek kovácsolják össze. Kelemen Endre