Hitel, 1990. május-augusztus (3. évfolyam, 9-17. szám)

1990 / 9. szám - Mányoki Endre: Fegyelem, fegyelem!

2 HITEL • 1990. 9. szám em érzem jól magunkat. Nagy kanállal esszük, óriás kortyokkal iszszuk a szabadságot? - rendben van. De engem ebben a fuldoklásban valami zavar. Nem csak a lakoma hangja és látványa, nemcsak a föl-fölhangzó csámcsogás, a zsírzó szájszeglet, a fülek mellett patakzó ital, az összeturkált tálak és a foltos térítők, nemcsak a modor és nemcsak a stílus, hanem ... hanem a fogások mellékíze, az ízek diszharmóniája? Valami, ami megrontja az élményt, megcsappanja a kedélyt és elrontani készül a gyomrot. S ha méreg ez, végül talán magát a testet is. Nem érzem jól magunkat, de meglehet, hogy csak finnyás vagyok. Hiszen vélhettem-e akár csak néhány hónapja is, hogy szerkesztőként nem három, hanem több mint hatvan kiadónak, nem egy, hanem tucatnyi filmforgalmazónak kell (lehet) levelet írnom? Remélhettem-e, hogy az irodalmi lapok átszervezése ügyében nem a minisztérium jóindulatára kell várnunk és apellálnunk, hanem csak érzékeny tehetségek ötleteire és munkabírására, s hogy a kulcsszó nem az átszervezés, hanem a teremtés lesz? Hihettem-e, hogy ki kell dobnom a kézikönyveim egy részét, mert már a második sorban sem jut hely nekik a polcon? Gondolhattam-e arra, hogy nagytakarítanom kell a fogalmaim között is? És hát akkor még szó sem esett a politikáról. Pedig, pedig... Kínosan hosszú ideje már, hogy az irodalom zavarban van, „ másként beszél”. Ez a most - a látszat szerint - mindenre inkább való, mint az indirekt beszédre. Ez a mai idő - úgy tetszhet - a nyers, a sokszor egyenesen durva, csupasz és árnyalatlan megszólalásnak kedvez, nem a csöndnek, nem a magánynak, nem a delikát érzelmeknek és nem a szellemnek. Elértékelődik benne minden praktikus, a feszültségkeltéstől annak művi, hirtelen föloldásáig. A létezés gondjai a, szélső pólusok, a végletek környékén látszanak csoportosulni, és nem a kötött széles mezsgyéjén. Nem a megfontolások, nem az érzés ideje ez ma, hanem a döntéseké, a gyors megoldásoké. Nem a föltöltődésé, hanem a kisülésé. Az elhatárolódások idejét éljük, a csoportos kihátrálásokét a közös sorsból, végzetesen kisajátítandó a jogot arra, hogy a kevés a sok nevében beszélhessen. Évtizedek (de talán évszázadok) összeadódott feszültsége recsegteti a nemzet izmait és csontozatát, a kultúra testét, az egyén otthonos rosszkedvre, fojtott rezignációra programozott agyát. Élethosszon át elnyomott vágyak és igények várnak gyors kielégülésre. Sürgősen kell megtudni az igazságot és sebtiben kell megnézni a női altesteket. Itt és rögtön! - ez a lényeg. Azonnal legyen demokrácia, nyomban legyünk gazdagok, európaiak, és még ma győzzön valaki (ha jó, ha rossz) a mozivásznon. Hirtelen és könynyen. Mondja meg valaki, mondja meg a film, a vers, a kép, a regény, mi az a legkevesebb, aminek az árán - ha akármilyen igazsághoz is, de eljuthatunk. A lényeget pótolja a látvány: a gondolatot a gesztus! Ez a kommersz politika és a kommersz művészet közös nevezője. Rettenetes? Nem, nem! Hiszen a látszat azért jócskán csal ma is. Az idei kedvezményes könyvvásár bolti polcain már fillérekért sorakoztak a Sztálinok, a tegnap sikerkönyvei, a ripszropsz dokumentumok, fölszínes összefoglalók. Avul, ami kevés, és minél kevesebb, annál gyorsabban avul. És eközben, szinte észrevétlenül, fölgazdagszik a művészeti piac (nem véletlen, hogy piacot mondok). A soktucatnyi kiadó közül nem egy a kommersz hasznából ,msem új magyar irodalmat ad ki. Eddig mellőzött muzsikusok zenerajongó kőművesek pénzén készítenek hanglemezeket és soha ennyi elsőrangú filmet nem lehetett látni moziban és televízióban, mint ma. A háttérben, szinte megbújva az aktuális dömpingje mögött, szellemmel töltődnek föl rádióműsorok, évekkel ezelőtt fölvett hangjátékok kerülnek elő és egyre újabbak születnek. Valójában tehát a keresés ideje ez. A szükség és a bőség együtt szorít rá a fegyelemre. A választás, nemcsak a szó mai értelmében s felhangjaival, hanem a tudatosság szinonimájaként kell irányítsa az életünket. Legyünk fegyelmezettek! Soha ennyire fontos nem volt ez a parancs, parancs soha ennyire fontos nem volt. Nem érzem jól magunkat, ezzel kezdtem. Rosszul érzem magunkat, mert a föltolult szabadságban szerteszéjjel túl erősnek látom az újfajta rabságok veszélyét. Mert ezt a veszélyt aligha lehet eltúlozni. Mert az erők most, a szabadság szavaival takarózva, politikai, egyszersmind anyagi érdekek mentén nyomulnak, sokszor egészen gátlástalanul. Mert csatlósokká próbálják tenni az irodalmat a művészeteket, gyakorta bizony ravaszabbul, mint a múlt idők kisstílű diktátorai. Ez a hátsó szándék, ez a sunyító érdek fecskendezi be minden étkeinkbe a vegyszert, ami az ízeket s a gyomrot, s félek talán a testet is megrontja. De ha szabadságon a lehetőségek bonyolult rendszerét értem, kevesebb ok van az aggodalomra. Csak: legyünk fegyelmezettek! Legalább mi legyünk fegyelmezettek. Minden maradék értékünk között ez a legfontosabb. □ Mányoki Endre Fegyelem, fegyelem!