Hitel, 1990. május-augusztus (3. évfolyam, 9-17. szám)
1990 / 9. szám - K. Madár Mária: Egy anya lelkiösmeretvizsgálata anyák napján
4 HITEL • 1990. 9. szám. Madár Mária Egy anya lelkiismeretvizsgálata anyák napján szonyisten nem szégyenkezem tudatlanságom és romlottságom és tehetetlenségem miatt, lelkiismeretem felemelt fejjel néz farkasszemet bárki emberfiával. Isten tartja a tükröt előttem, s ebben a tükörben nem ferde-felemás az arcom, csak agyongyötört. Van elég erőm bevallani a bűnt, hogy nem fojtottam meg még senkit, nem gyávaságból, hanem mert nem akartam, hogy árván maradjanak a gyerekeim, ha lecsuknak vagy felakasztanak. Őrült szemem rég rászolgált már, hogy kiverjék, mert nem sütöttem le senki előtt, megaláztak, de a megalázást nem rejtegettem, annyiszor lázadtam, ahányszor megaláztak s tudom: a lázadásom nyomot hagyott a lelkiismeretekben, mert nem én néztem félre, nem én hunytam le a szememet, hanem az, aki megalázott. Nem a kocsmában próbáltam kiegyenesedni naponta, hanem a kisgyermekeim között, meg az istállóban sokmázsás állatok közt még félmázsásan sem, cipekedéstől meggörnyedten. A beszédem bizony kemény és hadm, ha túl sok az indulat bennem, de értelmetlen nem lehet soha, mert egyetlen, értelemmel előre meghatározott cselekvés az egész életem: az, hogy annyi gyermeket hozok a világra s nevelek EMBERré, ahányat bírok, meg még annál is többet. Nemcsak vagyok, cselekszem is jócskán, kínomban szédelgek néha, de pontosan tudom, hogy mitől: beszakított fejjel nem mindig lehet szédelgés nélkül élni. Mindig is tudtam, hol jár az ország s hogy hol állok benne én, a sokgyermekes, orrba verhettek százszor, de orromnál fogva nem vezethettek, mindig is azt tettem, amit én akartam, nem azt, amit a diktatúra. Diktatúrát, bármilyen kegyetlen is az, meg lehet úszni ép lélekkel, legfeljebb ép ésszel nem. Megszakadtam, összeroppantam, de talpra álltam újra meg újra, ilyen emberfeletti erőt csak Isten adhat, azt is csak a megszállott anyáknak akarhat. Bezárni nem hagytam magam a félelembe, rugdostam-vettem magam körül a korlátokat, hogy kiszabadítsam az enyéimet a félelem karámjából, a megfélemlítettek közül kivigyem őket, mert még mindig jobb a társadalomból kizártan élni, mint bezárva a rettegésbe, a megalkuvásba. Nem vigyorogtam és nem bólogattam, nem sunyítottam, csak kivártam, égve élek, mióta élek, de ki nem éghetek soha, mert Isten lángja ég bennem kiolthatatlanul örökre. Mertem, reméltem, akármit nem hittem el, kizártan is van még hitelem, morálom is, mert örököltem, nincstelen nép vagyunk, de akad még köztünk elszánt, akinek van bizodalma. Történelmi realitásérzék? Fönnmaradási ösztön? Mivel bizonyítsam, ha a tíz gyermekkel sem? Csak azt az egyet nem tettem soha, hogy nem teszek semmit. Aki csak ül a fűben és pislog, az milyen jogon vár szebb jövőre? Ha a magyari néplélek mostanság ilyen, én milyen népnek vagyok a lelke? Hogy: herélt ez a nép? Bátor nép ez mégis, csak érteni kell a nyelvén! Önmagát heréli, asszonyait miskárolja ki önszántából, élő magzatait felzabálja! - Ó, az a vaksi Európa? - Nem vak az! Tapsol, mert látva látja! Aki csak rothadással válaszolt eddig a zsarnokságra, az nem is érdemes jobbra, másra. Bizony nem előregörbített gerinccel hajlongáltam a zsarnokság előtt, de hátrafeszítettel ellene. A gerincem, mint a kifeszített íj, a kínjaimból csináltam hidat a szülőágyon a piszkos múltból a tisztább jövőbe. Bármilyen piszkos a köd körülöttem, én a holt apám szemével látok, s átlátok minden ködösítésen, mert iránytű nélkül el nem engedett, iránytűm mindig Istenhez vezet. Az enyéim iránytűit is Isten hullámhosszára állítottam, radarom jelezhet félelmet, halált, tőből dőlnek ki közöttünk a fák, gonosz varázslat nem foghat rajtunk, mert Isten őrzi körülöttünk ezt a „mágneses” szeretethatárt. Régóta tudom, hogy nincs itt igaz szó, csak hülye mese, már csak az apámnak hiszek, előttem csak neki van hitele, ha belevágnak a slamasztikába, akkor sem úszom a piszkos árban, mert az ár ellen úszni kötelességem, ha mocskos az az ár, amiben vagyok, mert a forrásnál mindig tiszta a víz, s ha akkor érem el csak a forrást, mikor az utolsót rúgom, a halálomban is lemossa rólam a mocskot a forrás, s kihúz a partra a Tiszták Istene! kit sikerült hazuggá, tolvajjá, képmutatóvá rontani, az legalább rühellje. Az a legkevesebb, amivel tartozik még a tisztességnek, akkor is, ha már nincs tisztessége. Szívem halálellenes. A gyomrom kicsire zsugorodott, bármit nem vett be, mert undorodott. Sem az agylágyító hazugság, sem a maszlag, sem a mérgező szóhamisítás nem spriccel ki a könyökömön, mert oly erős bennem az émelyáram, hogy kóstolgatás