Hitel, 1990. május-augusztus (3. évfolyam, 9-17. szám)

1990 / 9. szám - K. Madár Mária: Egy anya lelkiösmeretvizsgálata anyák napján

4 HITEL • 1990. 9. szám­­. Madár Mária Egy anya lelkiismeretvizsgálata anyák napján szonyisten nem szégyenkezem tu­datlanságom és romlottságom és tehetetlenségem miatt, lelkiismeretem felemelt fejjel néz farkasszemet bárki emberfiával. Isten­ tartja a tükröt előttem, s ebben a tükörben nem ferde-felemás az arcom, csak agyongyötört. Van elég erőm bevallani a bűnt, hogy nem foj­tottam meg még senkit, nem gyáva­ságból, hanem mert nem akartam, hogy árván maradjanak a gyereke­im, ha lecsuknak vagy felakaszta­nak. Őrült szemem rég rászolgált már, hogy kiverjék, mert nem sütöt­tem le senki előtt, megaláztak, de a megalázást nem rejtegettem, annyi­szor lázadtam, ahányszor megaláz­tak s tudom: a lázadásom nyomot hagyott a lelkiismeretekben, mert nem én néztem félre, nem én huny­tam le a szememet, hanem az, aki megalázott. Nem a kocsmában pró­báltam kiegyenesedni naponta, ha­nem a kisgyermekeim között, meg az istállóban sokmázsás állatok közt még félmázsásan sem, cipekedéstől meggörnyedten. A beszédem bizony kemény és hadm­, ha túl sok az in­dulat bennem, de értelmetlen nem lehet soha, mert egyetlen, értelem­mel előre meghatározott cselekvés az egész életem: az, hogy annyi gyer­meket hozok a világra s nevelek EM­BERré, ahányat bírok, meg még annál is többet. Nemcsak­ vagyok, cselekszem is jócskán, kínomban szédelgek néha, de pontosan tudom, hogy mitől: beszakított fejjel nem mindig lehet szédelgés nélkül élni. Mindig is tudtam, hol jár az ország s hogy hol állok benne én, a sokgyer­mekes, orrba verhettek százszor, de orromnál fogva nem vezethettek, mindig is azt tettem, amit én akar­tam, nem azt, amit a diktatúra. Dik­tatúrát, bármilyen kegyetlen is az, meg lehet úszni ép lélekkel, legfel­jebb ép ésszel nem. Megszakadtam, összeroppantam, de talpra álltam újra meg újra, ilyen emberfeletti erőt csak Isten adhat, azt is csak a megszállott anyáknak akarhat. Be­zárni nem hagytam magam a féle­lembe, rugdostam-vettem magam körül a korlátokat, hogy kiszabadít­sam az enyéimet a félelem karám­jából, a megfélemlítettek közül kivi­gyem őket, mert még mindig jobb a társadalomból kizártan élni, mint bezárva a rettegésbe, a megalkuvás­ba. Nem vigyorogtam és nem bólo­gattam, nem sunyítottam, csak ki­vártam, égve élek, mióta élek, de ki nem éghetek soha, mert Isten lángja ég bennem kiolthatatlanul örökre. Mertem, reméltem, akármit nem hit­tem el, kizártan is van még hitelem, morálom is, mert örököltem, nincs­telen nép vagyunk, de akad még köztünk elszánt, akinek van bizo­dalma. Történelmi realitásérzék? Fönnmaradási ösztön? Mivel bizo­nyítsam, ha a tíz gyermekkel sem? Csak azt az egyet nem tettem soha, hogy nem teszek semmit. Aki csak ül a fűben és pislog, az milyen jogon vár szebb jövőre? Ha a magyari néplélek mostanság ilyen, én milyen népnek vagyok a lelke? Hogy: herélt ez a nép? Bátor nép ez mégis, csak érteni kell a nyelvén! Önmagát heréli, asszonyait mis­­károlja ki önszántából, élő magzata­it felzabálja! - Ó, az a vaksi Európa? - Nem vak az! Tapsol, mert látva látja! Aki csak rothadással válaszolt eddig a zsarnokságra, az nem is érdemes jobbra, másra. Bizony nem előregörbített gerinccel hajlongál­­tam a zsarnokság előtt, de hátrafe­­szítettel ellene. A gerincem, mint a kifeszített íj, a kínjaimból csináltam hidat a szülőágyon a piszkos múlt­ból a tisztább jövőbe. Bármilyen piszkos a köd körülöttem, én a holt apám szemével látok, s átlátok min­den ködösítésen, mert iránytű nélkül el nem engedett, iránytűm mindig Is­tenhez vezet. Az enyéim iránytűit is Isten hullámhosszára állítottam, ra­darom jelezhet félelmet, halált, tőből dőlnek ki közöttünk a fák, gonosz varázslat nem foghat rajtunk, mert Isten őrzi körülöttünk ezt a „mágne­ses” szeretethatárt. Régóta tudom, hogy nincs itt igaz szó, csak hülye mese, már csak az apámnak hiszek, előttem csak neki van hitele, ha belevágnak a slamasztikába, akkor sem úszom a piszkos árban, mert az ár ellen úszni kötelességem, ha mocskos az az ár, amiben vagyok, mert a forrásnál mindig tiszta a víz, s ha akkor érem el csak a forrást, mikor az utolsót rúgom, a halálom­ban is lemossa rólam a mocskot a forrás, s kihúz a partra a Tiszták Istene! kit sikerült hazuggá, tol­vajjá, képmutatóvá ron­tani, az legalább rühell­je. Az a legkevesebb, amivel tartozik még a tisztességnek, akkor is, ha már nincs tisztessége. Szívem halálellenes. A gyomrom kicsire zsugorodott, bármit nem vett be, mert undorodott. Sem az agylágyító hazugság, sem a maszlag, sem a mérgező szóhamisítás nem spriccel ki a könyökömön, mert oly erős ben­nem az émelyáram, hogy kóstolgatás

Next