Hitel, 1991. szeptember-december (4. évfolyam, 18-26. szám)
1991 / 26. szám - NEMZET ÉS HAGYOMÁNY - Zelnik József: Képek a hetvenes évekből
HITEL • 1991. 26. szám 29 1981 júliusában jelent meg Nomád nemzedék címmel az a kötet, amely az ifjúság és a népművészet találkozásáról szólt a 70-es évtizedben. A kötet szerkesztője, Bodor Ferenc akkor így reménykedett: „egy tudatosabb, átgondoltabb kézműves-, népművészet szemléletet láthatunk a fiataloktól. S ha tíz év múltva újból mód nyílna egy összegzésre, szeretnénk ennek a megvalósulásáról beszámolni.” A tíz év eltelt közben olyan történelmi időutazásban vettünk részt, amely az álom törvényei szerint működik, csodák és borzalmak váltogatják benne egymást. Ha ismernénk az időutazók tudati állapotát, talán csak akkor értenénk meg miért nem vagyunk képesek áttekinteni és értékelni a történteket helyreállítani életünk biztonságát A mából visszatekintve a 70-es években még minden olyan egyszerű volt Egyszerű volt? Gondoljuk el, hogy a lenacionalistá-dott, rendőrileg zaklatott népművészeti mozgalom még a szamizdatosok előtt volt ellenzéki. Többszörösen is, mert például az akkor születő ellenzék polgári része a modernséget kérte számon rajta. Tényleg, közben a modernség - talán már a posztmodernség is - észrevétlenül elavult. Ki vagy mi állítja meg ezt a felgyorsult időt? Vagy „semmi baj”, csak belőlünk tűnt el az a tisztaság, nyugodtság és derű, ami képes saját élete urává tenni az embert? 1977-ben jelent meg az a Régi és új formák című kötet, amely összefoglalta a 70-es évek elejének népművészethez kapcsolódó eszmeáramlatait. Különös időpont volt ez az egyébként lefojtott magyar kulturális életben. Kirobbant egy gyilkos, úgynevezett népi-urbánus vita a paksi „tulipános" házak ürügyén. Azért pontos ez a szó, mert az építészeti stílusvitának indult dialógus gyorsan elmérgesedett. Pillanatok alatt aztán mély sebek szakadtak föl, Nagy László emlékezetes Szólítlak hattyú című versében az „ Úristen, én nem vagyok itthon ", felkiáltással összegezte a helyzetet Az otthontalanságnak ezzel az érzésével szálltak szembe azok, akik a 70-es évek elején újból a népművészeti hagyományhoz, a belőle az európai magas kultúra mellé fölemelhető értékekhez fellebbeztek. Ennek az eszmélésnek a fő áramlatát képezték Csoóri Sándor esszéi a hagyományról és a modernségről, mint az élet működésének pilléreiről, a szintézisnek egyenrangú elemeiről. Andrásfalvy Bertalan a Régi és új formák című kötetben A népművészet helyes szemlélete címmel jelentetett meg egy írást Mindjárt az első mondatban leszögezte: a népművészet iránti érdeklődés nagy, európai eszmeáramlat Andrásfalvy ebben a cikkében az újsütetű népművészeti érdeklődést óvja a sekélyességtől, a túldíszítettség imádatától, a „népies” magatartástól. Jogos volt ez a félelem, mert minden divathoz, így a népművészeti divathoz is sok póz tapadt. S az elmúlt száz év újra meg újra megjelenő népművészeti mozgalmai kapcsán visszatérő vita a népművészet helyes szemléletének a kérdése. Alois Riegl a múlt század végének egyik legjelentősebb művészetteoretikusa és kollégája Jacob Falke, valamint a magyarok: Rómer Flóris, Pulszky Károly, Herich Károly, Huszka József és mások, akik részt vettek az 1870-es, 80- as évek népművészet, háziipar, iparművészet vitáiban, még nem sejtették, hogy ebben a kérdésben az eljövendő száz év sem hoz igazi tisztázást Ezt nem a tisztánlátó emberek hiánya okozta, hanem a közben kétszer is „háborúba ájult” Európa kulturális zavarai. Száz év eltelt - lassan már szakmai körökben sem emlékeznek a jó öreg császári és királyi tudományos lapra, a Mittheilungenre, amelyben a fentebb említett urak, előrelátó pontossággal, s főleg irigylendő tájékozottsággal és szakmai tudással fogalmazták meg tételeiket a népművészethez tartozó területek helyzetéről, továbbalakulásának lehetőségeiről. Milyen erő munkál ebben a történelmi fel-le, oda-vissza liftezésben, egyszer a népművészet iránti lángoló érdeklődés, majd az azt fojtogató érdektelenség? A Nomád nemzedék című kötet címlapján színpompás virágos mezőben fehér ingruhában, hosszú, barna hajában virágkoszorúval egy fiatal lány jön felénk. Időtlen ez a közeledés, nem engedi magát időhöz rögzíteni, még a fényképezőéhez sem. Vannak, kell, hogy legyenek ebben az ámokfutóvá gyorsult történelemben ilyen időtlen vonulások. Vonulások, melyek az állandó közeledés jegyében élnek, jegyesei a mindenség megfejthetetlen, az időt megtréfáló rejtett tereinek. Valami ilyen érzést sugall ez a kötet, benne rengeteg időtlen fotóval, mind megannyi üzenet a jövőből. Pedig állítólag ebben a kötetben a múlt van jelen. Fiatalok, akik szövetséget kötöttek a múlttal, a hagyománnyal, elmúlt korok, elmúlt embereinek kultúrájával, a népművészettel. Ahogy nézőn a képeket, egy pillanatra megállók, fiatalok gyűrűjében Andrásfalvy Bertalan táncol. Ezek a képek hadat üzennek, párbajra hívják az időt. Állandóan változnak, de a változásuk egy olyan egységes külső térben zajlik, ahol ők határozzák meg az időt, és nem fordítva. Aki fiatal férfiként itt táncol ezen a fotón, soha nem lesz öreg. Nézzünk-e úgy magunkra ezeken a képeken, mint akik tudják, hogy a mi életünk is (már) a dunamenti népek hagyományos műveltségéhez tartozik? Hogy háborúkon, trianonokon át áttör egy olyan folyamatosság, amely nem engedi magát szigorúan múltra és jelenre szakítani. □ Zelnik József Képek a hetvenes évekből