Hitel, 1992. január-április (5. évfolyam, 1-7. szám)
1992 / 4. szám - NÉZET - Antal István: A postás halandó, a posta nem
160 HITEL • 1992. 4. szám Nézet szén kénytelenek együtt megélni az időtartamot, míg a rakomány rendeltetési helyére jut. Esendőek, és nem is látják a célt. A közlekedés módja felmorzsolja őket. Érdekes határsértési esetet veszít szem elől Pemeczky, amikor könyvében a New York-i metrókra spriccelt graffitikról ír: „Ez a „subway art”-nak nevezett műfaj volt talán századunkban az első igazi monumentális művészet, ami a mélyből jött. Vulkanikus kitörés, amelynek tüze néhány év alatt megint hamuvá hűlt le. Nemcsak azért, mert a műfaj „médiuma”, a földalatti végül is lemosható, hanem azért is, mert igen gyorsan sikerült ezt az underground művészetet a galériák divatjává tenni és korrumpálni.” Ez utóbbi így igaz, de láttam a New York-i metrókocsik belsejében és „fent”, a városban is a plakátokat, amelyek már azután születtek, hogy a graffitik készítői le nem mosható festékeket használtak. Ezeken többnyire kisgyerekek szájába adtak morális érvekkel vádoló buborékokat. A legenyhébb jelző a környezetszennyező volt. Megemlítve persze, hogy ez a festék lemoshatatlan, és a metrókocsik újrafestése mennyibe kerül. Ez a kampány és a kompromittálás módja pontosan megmutatja, hogy mekkora a távolság, ameddig a széles társadalom kiengedi a szubkultúrákat a megtűrt karámból. Nem arról van szó tehát, hogy a graffitiművész Keith Haring ne tervezhetne meg akár egy egész játszóteret, sőt, ne dekorálhatna ki egy metróállomást (mind a kettő ugyanis behatárolt célfeladat), vagy a zseniális Basquiat ne kapott volna a galériákban helyet (azaz ne emelkedhetett volna a hivatalos művészek közé), hanem arról, hogy meddig és miként szembesülhetnek az ilyen bizonytalan hatású jelekkel váratlanul az egyszerű halandók, az átlagállampolgárok. És ha őket veszélyben tudja az establishment, akkor a stabilitás és a jövő (lásd: gyerekek) nevében a védelmükre kel. Márpedig ez századunk permanens élményzavarban élő polgárai esetében nem is ritka alkalom... („... a szerzők nem publikálni, hanem definiálni igyekeztek a művészetet” - írhatja ezért, értelmezésem szerint. Pemeczky a könyvben szereplő kiadványokról, mint ahogy éppen a fenti összefüggések miatt lehetett például a pop-mozgalom átütő erejének fontos oka, hogy sohasem a saját szubkultúráját akarta átlépni, hanem ezt a szubkultúrát exportálni, olyan sűrűséggel, amennyire csak lehetett.) „...a művészet a mail art számára csak névjegykártya, amivel ez a szubkultúrákból érkezett vendég identitást kaphat a társadalomban. Igazi törekvése azonban az, hogy az egyént hozzásegítse ahhoz, hogy mint szociális lény funkcionáljon.” - teszi világossá a levelezőművész mozgásterét Pemneczky, egyúttal a (tömegkommunikációs eszközökhöz történő) kötődése okán, nyomatékosítva annak illuzórikus voltát is. A mozgástérrel történő kreatív szembenézés teszi alapvető figurákká a kötet (számomra) legfontosabb hőseit: az amerikai Al Ackermant és Monty Cantsint. Ackerman szerint azzal tehetünk az embereknek szolgálatot, ha furcsa és váratlan dolgokkal ajándékozzuk meg őket, ezért levelezőlap méretű újságját gépkocsik ablaktörlője alá rejti, hogy a sofőr kedélyét abszurd figyelmeztetésekkel rázza fel. Nála is vonzóbb jelenség a Kanadában élő Kántor István (Monty Cantsin), a neoizmus atyja, akit a Non-Stop együttes szövegírójaként ismertem meg közös barátunk, Haraszty László révén (a Galántai-féle AL 11. számában ő vesz vért Kántortól a Mező Imre úton tartott neoista búcsúfogadás és vérkampány során, miközben Kántor a Vér és Aranyt énekli), és akit éppen Perneczky kötetének olvasása közben láttam viszont valamelyik szatellitadón,amint Szakadatlanul folyik a vérem című dalát adta elő (nagyon jól). Kántor szerint: „... soha nem a papírforma jön be, még csak nem is az ellenkezője. A történelmet azok az események viszik előre, amelyek azokhoz a meglepetésekhez hasonlítanak, mint amikor halak, békák vagy soha nem látott afrikai bogarak (esetleg vér) hullnak az esővel.” Kántor és neoista követője, ellenlábasa, Stewart Home, a könyv tanúsága szerint, egy fantomnév (Monty Cantsin) és egy fantomlény (Karen Eliot) megteremtésével a legmeszszebb jutottak a kultúrára a romantika óta ránehezedő személyiség- és kreativitásmítosz felszámolásában. A személyiség és a produkció egyediségének megszüntetésével a „határprobléma” újabb vetületéhez érkeztünk, amelynek természetéről Pemeczky vallott a legtisztábban egy korábbi beszélgetése során (AL 5. szám, 1983 nyár, 28-29. lap) „Én a mail arttal szemben igen erős ellenállást éreztem, olyan vegyes volt a tartalma annak, ami a postán jött, de aztán beadtam a derekamat. Valahogy megváltozott a „szeméttel” való kapcsolatom. ... a szuperintézmények és az alattuk elterülő másfajta szubkultúrák miatt, a kölcsönös ИЙЯЙ VS99S ХЙЯЯ» «ййй ЙЙЯЙ КЙЙК ЗВЙ8 8ЙЯЯЙ 88ЙЙ ®ЯЙ5 ¥5Я8 ЯЯЙИ й«й ЙВЯ» S8Ш 9Я& 5WÖ» ЙЙ5Й Ш» S669Ü Ш» »ÍSSi 9S9SS. Й88Й »Шйй *!~ ' A HITEL 5. számából (megjelenik március 4-én) is - Tóth Bálint Adyról, Kántor Lajos - Marsall László, Keresztes Ágnes, g. Reményik Sándorról, Lőkös István || Krleza magyarságélményéről Utassy József és Tristan Tzara versei - Bónis Ferenc: Gondolatok Kodály |1 - Vasadi Péter: Önarckép - most Zoltánról és a „Háry Jánosról" fs - Simonffy András, Szepesi Attila és Kunkovács László képregénye: gi Végh-Alpár Sándor elbeszélése : íb® деде дееде деде дееде деде ееее* кеде «еде ш» кеде «ееее Búzavermek деде деде деде деде деде деде деде дееее деде деде деде деде деде