Hitel, 1994. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 6. szám - MŰHELY - Imre László: Bánffy Erdélyi története - fél évszázad után
lemagyarázás az Erdélyi történetben is valamiféle színpadszerű elrendeződés hatását fedezni fel. Nemcsak arról van szó, hogy a klasszikus, Walter Scott-i minta szerint a valóságos történelmi szereplők (Andrássy, Tisza István, Károlyi Mihály) mellékszereplők maradnak, a főszereplők (Abády Bálint, Gyerőffy László) pedig fiktív figurák, hanem arról is, hogy az előtér (szerelmi, családi bonyodalmak) mögött háttér gyanánt ott húzódik (mintegy a színpad hátsó terében ott játszódik) az erdélyi, sőt az országos politika, néha Közép-Európa diplomáciai cselszövései, s hogy mindezek mögött igen gazdag a díszletezés: kolozsvári paloták és erdélyi havasok, olasz üdülőhelyek és fővárosi kaszinók. Mindezt Abády (kisebb részben Gyerőffy) személye kapcsolja össze, hiszen mindez Abády tudatán keresztül tükröződik. Ő az, aki egy diplomatapályája során megismert magas rangú osztrák külügyi személyiségtől értesül a trónörökös, Ferenc Ferdinánd magyarellenes, a birodalmat egységesítő szándékairól. Ő az, aki mint a magyar országgyűlés tagja végigköveti az 1904 és 1914 közti évtized parlamenti csatározásait. Legtöbbet talán az 1905 és 1908 közötti kormányzati válság éveiről, a „darabont” kormány időszakáról tudunk meg. De ő az is, aki erdélyi falvak és hegyi emberek, papok és parasztok, jegyzők és napszámosok életével is szembesül, s akinek rendkívül intenzív a kapcsolata az erdélyi tájjal, mely eleven díszletként a trilógia egyik főszereplőjévé lép elő. Előtér, háttér és díszletek eme harmonikusan illeszkedő kapcsolata jelenti Abády életsorsának emberi, történelmi és lokális teljességét. E három szféra különböző súlyú szerepeltetése, ezek kombinációja határozza meg a lélektani elemeknek az életképekkel, a közgazdasági-szociológiai mozzanatoknak a családi történésekkel, az úgynevezett nagypolitikának az egyénekkel való összefüggéseit, miközben autóutazások és nagy vadászatok, estélyek és falusi életképek, parlamenti folyosó és ősi kastélyok díszletei váltogatják egymást. A trilógia, illetve az első rész (Megszámláltattál...) expozíciója egy kicsit Justh Zsigmond Faimusára emlékeztet. Ott is, itt is egy-egy művelt, nagy terveket szövő, nagyra hivatott ifjú arisztokrata tér vissza családja körébe. Justhnál a felvidéki (ahogy ő beállítja) „elszlovákosodott”, enervált magyar főnemesség áll a középpontban, itt az erdélyi. Egy társadalmi osztály ott is, itt is lényegében egy nagy családdal azonos, hiszen szinte mindenkit összefűz távolabbi vagy közelebbi atyafiság. Justh még a XIX. század neveltje, aki nem az I. világháború katasztrófája felől nézi az okokat. Sajátos belső hanyatlást, szinte múlt idejű létezést tulajdonít osztályának, erre utal a cím is: Fuimus. (Voltunk, azaz már nem is létezünk.) Darwin és a naturalizmus nyomán elsősorban biológiai degenerálódást lát, nem utolsósorban éppen a sűrű rokonházasságok miatt. Megoldást a magyar nemesség „vérének” felfrissítésétől, a parasztság életerejétől vár. (Egy kicsit Tolsztoj hatása alatt is.) Bánffy Miklós kevésbé doktriner gondolkodó. Ő konkrét hibákat, mulasztásokat tesz szóvá, miközben átveszi Justhtól azt a motívumot, hogy a művészhajlam eluralkodása azonos a dekadenciával, a gyakorlati élettől való eltávolodással Gyerőffy László esetében. (Thomas Mannál a polgári család hanyatlásának analóg tünetei vannak. 98