Hitel, 1995. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)

1995 / 12. szám - MŰHELY - Bertha Zoltán: (Székely)magyarok - romló időben

MŰHELY méltatlan dolog” — gúnyolódik önmarcangolón is). Látja­­ a lelkesült, kissé fanatiku­san hősködő Makkra mégiscsak ráhangolódva hogy „lehetetlenül védtük magunk, mert lehetséges módon sosem lehetett”. A „szégyenletes türelmet” megelégelő harcias­sága a sorsfelejtést elutasító önbecsülés végső — minden körülménytől és eshetőségtől független — megnyilatkozása; a remény nélküli önérzeté, amelyet mások „ostoba gőg­nek”, öngyilkos „büszkeségjárvány” kitörésének, mámoros puskacső elé rohanásnak, a „konokság istenétől” eredő „sajátos magyar betegségnek”, „negatív paranoiának” látnak („megnyilvánulási formája, hogy a beteg a legkegyetlenebb üldöztetésben sem érzi ma­gát üldözöttnek, hanem fordítva: úton-útfélen szembeszalad a halálos veszedelemmel”). Az „ugató madár” ennek a kétségbeesésnek, a zendüléseket vérbe fojtó, nemzettipró erőszakon érzett nyüszítő, artikulálhatatlan fájdalom kifejezésének a jelképe. A mada­rat előző fogságában Bodor Péter faragta, s mert a szárnyára az „ugató császár” felirat van festve (Bodor szerint festékhiány miatt maradt le a vége: „császármadár”), a felség­sértést, felséggyalázást most megint bizonyítottnak tekintik. Az újbóli halálos ítélet­hozatal után a főbíró még mindig azzal mentegeti magát, hogy az esetleges kegyelem­elnyerés esélyének növelése végett kellett a feltétlen lojalitást és engedelmességet mu­tatni; s hogy ha Bodor a zenélőkútra nem a Vénusz-figurát, hanem a császár szobrát helyezné, megmenekülhetne. Az ilyen emberileg-művészileg lealacsonyító tetteket azonban nem a Bodor-félékre szabták. De már minden mindegy: az összes kényszer­stratégiát — a kollaboráció mögötti álságos vagy valóságos titkos honmentő szándéktól a személyiség önkörébe vágyó integritásteremtésén át az őrülettel álcázott igazmondá­sig — különbségtevés nélkül söpri el az idegen, magyargyűlölő önkényuralom. Betelje­sülni látszanak a baljós szózatok (a magyarság „ezer évig rakta fészkét, hullatta vérét a Kárpátok karéjában, és íme, leverte, talán örökre már a túlerő”; „Magyar nem vész el csak magyar által!”; „Fogd le, uram, a népirtó kezeket, könyörülj rajtunk, mert nemze­tünk gyökerére vettetett a fejsze!”; „Az is bolond, aki magyar marad Erdélyben és Ma­gyarországon!”; „kések között, szuronyerdőben nem lehet repülni”; „»Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?« Mi pedig az ő szavait ismételve mondjuk: miért hagytál el bennünket, akik Hétfájdalmú Szűz Máriának, Magyarok Nagyasszonyának ajánlottuk föl szép országunkat?”). De a dráma egész szövegvilágát átszövik az ezt a vészterhes történelmi időszakot hangulatilag is megelevenítő irodalmi utalások is (Vörösmarty-, Tompa-idézetek, Petőfi-emlékek stb.). Ez a rendkívül gazdag intertex­­tuális kor- és atmoszférateremtés figurák, pillanatképek sokaságával bővül. Tarkáiknak a groteszk-anekdotikus alakok és az abszurdoid-karikaturisztikus jelenetek (a fizetett bolond tanártól — akinek a testvérét is kivégezték, s aki gunyorosan figyelmeztet, hogy „minden helyzetben egy másik helyzet is benne foglaltatik” — a megszállók ellen bolhatelepítéssel vagy szupécsárdás közben alkalmazott tüsszentőporral hadakozó „honleányi egyletig”). Még hírből a bujdosó Petőfi is felbukkan, de a „közbátorlétiek” tüstént megijednek tőle („Bármennyire fáj is, juridice nem szabad őt látnunk”, „mert körözött egyén”, és „ha felismertük, a törvény szigorával kell azonnal lecsapni rá. Nem én üldözöm, nem mi üldözzük, hanem a törvény! Örömünk és vigaszunk lenne, befo­gadni és megünnepelni őt. Fáklyászenével kísérnék a szálláshelyére, és ünnepi lakomát

Next