Hitel, 1996. július-december (9. évfolyam, 7-12. szám)
1996 / 7. szám - MŰ - Nagy Levente: Mircea Eliadéról magyarul megjelent könyvei ürügyén
MŰHELY színre hozhatja azt. A vallási szimbólumok nem egymástól elszigetelten léteznek, hanem rendszerbe integrálhatók. Eliade nem mondja ki, de értelmezői azt a következtetést vonják le (szerintem nem alaptalanul), hogy ezáltal a vallási rendszerek — ugyanúgy, ahogy Claude Lévi-Strauss felfogásában a társadalmi struktúrák — nyelvi rendszerként működnek.14 „Eliade maga nem foglalkozik az írás és a nyelv problematikájával. Ha tenné, módjában állhatna, hogy az írott szöveget mondja szakrálisszentnek, dolognak, mintegy maszknak, melyet rituális használója a maszk sértetlenségét-épségét, ezért változatlanságát megőrizve használ. Az írott szöveg olvasása így ortodox — illetve annak hitt és ezért annak tudott olvasatot hoz létre. (...) Elmélete nem felelhet meg írásbeliséggel élő társadalmaknak és közösségeknek.” (András Sándor, i. m. 137.) Mindez azért nem következik be, mert Eliade egyrészt mindvégig megmarad a strukturalista gondolkodás keretei közt, másrészt értelmezéstechnikája nem más, mint a protestáns és részben a schleiermacheri hermeneutika újrafogalmazása, miszerint „olyan szövegek helyes értelmezése a cél, amelyek sajátos mértékadó tartalmat őriznek, amit vissza kell nyerni. Ennyiben a hermeneutikai erőfeszítést (...) az motiválja (...), hogy egy fennálló tradíció a betemetett gyökereinek föltárása által virágzik vagy hoz módosult hajtásokat. A hagyomány elfedett vagy eltorzított értelmét kell újra megtalálni és megújítani. Az eredeti forrásokra visszanyúlva a hermeneutika egy új megértést keres, hogy ezáltal visszanyerjen valamit, amit eltorzítottak, félreértés, hamisítás vagy fordítás által... (...) Ehhez új erőfeszítésre van szükség, a mértékadó tartalmat kell ismét érvényre juttatni, ugyanabban az értelemben, mint egy isteni üzenet megnyilatkozásánál, egy jóslat vagy törvény értelmezésénél.”15 Ha tisztázzuk azt, hogy Eliade megállapításai annyiban érvényesek, amilyen mértékben elfogadjuk a protestáns és schleiermacheri hermeneutika megállapításait, akkor fölöslegessé válnak az Eliade módszerei körül kibontakozott viták. Az igazság az, hogy sem rajongói , akik egy teljességgel új, eredeti, totálisnak nevezett hermeneutikát ünnepeltek (David Rasmussen, Julien Ries, Douglas Allen, Marique Bario, Adrian Marino) —, sem támadói — akik értelmezéseinek önkényességét hangsúlyozták (Dario Rei, Thomas Altizer, J. A. Saliba) - nem voltak tisztában azzal, hogy a 60-as, 70-es években a hermeneutikát már nem az elferdített normatív alapjelentések feltárása, sem az eredeti szándékot (mens auctoris) reprodukáló megértés, hanem a hagyománnyal folytatott párbeszéd révén kialakuló hatástörténeti tudat kérdései foglalkoztatták. Ezáltal elkerülhető lett volna a jelentésfixáció, hisz „az értelem és az igazság mindig konstruált, és sohasem olyasvalami, ami felfedezésre vár”.16 Mint említettük, Eliade egyik értelmezése szerint az archetípus nem más, mint az idők kezdetén az istenek, a héroszok vagy az ősök által végrehajtott cselekedetek öszszessége. Az archaikus ember számára csak ezeknek van reális tartalma, melyet a ben- 14 Fabio Ricardo: Il sacro nell’opera di Mircea Eliade. Rivista di Filosofa Neoscolastica. 1970. 1-2. 150. 15 Hans-Georg Gadamer: Hermeneutika. In: Filozófiai hermeneutika, vál. Bacsó Béla, Bp., 1990. 13. (A Filozófiai Figyelő Kiskönyvtára 4. köt.) 16 Ewa Domanska: Fehér tropologia, avagy Hayden White és a történetírás elmélete. 2000, 1995. szept., 43. _________87_________ HITEL 1996. JÚLIUS