Hitel, 1997. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 3. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Az Isten balján (Gérecz Attila helye a magyar költészetben)
MŰHELY kitüntetett szerepe van a nosztalgiának és az emlékezésnek, de szerepe van annak az idillnek is, amely maga ugyancsak a lélek önvédelmi rendszerének részét alkotja. Ez az idilli érzés ölt alakot Gérecz szerelmi költészetében, így abban a nosztalgikus erotikában, amely például az Alkony című vers sorait hatja át. A versekben megnyilvánuló érzésvilágnak, világképnek és poétikának a karaktere ilyen módon nem sokban különbözik azoktól a tulajdonságjegyektől, amelyeket egy egész költői nemzedék lírája mutat. A valóságlátás és a művészi kifejezés azoknak a költőknek a világára utal, akik a húszas évek végén, a harmincas évek elején születtek, a második világháború után írták első verseiket, és az ötvenes évek közepén váltak ismertekké. Ők, azaz Fodor András, Csoóri Sándor, Szécsi Margit, Tornai József, Kalász Márton és persze Kárpáti Kamil és Tóth Bálint a váci börtönben raboskodó Gérecz Attila nemzedéktársai, összeköti velük a köznapi valóság iránt táplált érdeklődés éppúgy, mint a valóság költői stilizálásának, átpoétizálásának igénye vagy az emlékezés és a nosztalgia az ifjúság korán elveszített tündérvilága iránt. Összeköti velük a „nyugatos” hagyományok birtokbavételének készsége is. Gérecz Attila és társai ugyanakkor nem voltak jelen a magyar irodalmi életben, nem érzékelhették ennek mozgását és változásait, ők egy „másik” irodalmi élettől kaptak ösztönzéseket, attól az „irodalmi élettől”, amelyet a váci „füveskertiek” kis közössége hozott létre. Az ötvenes évek rettegéstől zaklatott világa otthagyta bélyegét a kor költészetén, legalábbis azon, amely mára is eleven maradt. Nemcsak Illyés hírneves Egy mondat...-a tanúskodik erről, hanem Vass István és Kálnoky László, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes, sőt Nagy László és Juhász Ferenc költészete is. Ez a bélyeg legerősebben a börtönökben született költészetet jelölte meg. Gérecz Attilának azok a leginkább megrendítő versei, amelyekben a szenvedés és a megaláztatás köznapi világáról ad képet, és szörnyű végzetének végső értelmét keresi. Mindig az „Isten balján” tudja magát, olykor fellázad mostoha sorsa ellen, aztán végül mégis mintegy áldozatul kínálja fel életét, mint Az isten balján című megrendítő versében: „Ím, vedd Uram a sorsom, úgy lankad Elébed, / mint Krisztusfő, amely már tövisekkel érett!” Ez az a gesztus, amelyet a régiek - a krisztusi szenvedéstörténet mély megélése és átélése következtében - így neveztek: „Imitatio Christi”, azaz Krisztus követése, a Krisztus áldozatával való azonosulás. Ez az „imitatio” kapott hangot azokban a versekben, amelyek által a fiatal magyar költő a zsarnokság áldozataival vállalt szolidaritást, mint az Óda bajtársnőimhez, a Füst, az 1955. Halottak napján és a Gyűjtő-beli töredékek soraiban, vagy éppen rabtartóihoz fordult emberi együttérzést keresve, elutasítva minden gyűlöletet, mint A gyűlöletről és a Daróc a szürkéhez című költeményeiben. Gérecz Attilának igen sok szenvedésben és megaláztatásban volt része, tapasztalt sok aljasságot és iszonyatot: a szabadságba és az élet értelmébe vetett hitét mégsem vesztette el, és ehhez az „imitatio Christi” keresztény moráljától kapott biztatást, erőt és reményt. Megrendítő, hogy akkor érte a halál, midőn a szabadság pár napra mégis felvirradt, egy szovjet géppuskasorozat feszítette keresztre a pesti utca kövén, így vált a magyar költészet vértanúinak, Balassinak, Petőfinek örökösévé és társává éppen negyven esztendeje. 95 HITEL 1997. MÁRCIUS