Hitel, 1999. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 4. szám - SZEMLE - Márkus Béla: "Mintha mindig ugyanabban a dologban járna" (Ablonczy László: Nehéz álom; A szivárvány alatt; Megélt színház; Jelentés a völgyből
SZEMLE rá vonatkoztatásától a monográfia dimenziói kitágulnak, a személyes élet eseményeinek és az írói pálya állomásainak összefüggései pazarló bőséggel festett hátteret kapnak. E háttérrajz legvastagabban húzott vonásai egy társadalomtörténésznek is becsületére válnának: a könyvről még több állítható, mint amit ez az Anyám könnyű álmot ígért méltatva mond — „súlyos életrajz” az erdélyi magyarságnak nem csupán a háromnegyed évszázadnál is hoszszabb történetéről, hanem a feledésbe veszett régmúltjáról is. A huszadik századi „fejezet” politikai és művelődéstörténeti eseménynaptárnak, a legújabb időket nézve pedig zavarba ejtően aprólékos kronológiának, személyesen ihletett, hasznos kalauznak is beillenék. Jószerint mindent lajstromoz és kivonatol, ami kapcsolatba hozható a kisebbségi magyarság helyzetének változásával. Statisztikákat, törvényeket és tervezeteket, politikai nyilatkozatokat, memorandumokat, beadványokat idéz, nyilvános ügyekről és nyilvánosságra nem jutott esetekről formál véleményt. De mert a romániai magyarság (nem csupán) e századi története (is) a „romlásnak indult...” szavaival kezdődik, a legtöbb adatot és tényt a hanyatlás, az anyagi és erkölcsi tönkremenetel folyamatának érzékeltetésére hozza fel. A lassú vagy épp ellenkezőleg, a tomboló pusztuláséra, az Advent a Hargitán világának metaforikus omlásáéra, amit Illyés Gyula versét idézve (Omlás előtt) „személyes, közösségi és történelmi méretekben” is észlel és rögzít. Sütő András pálya- és sorsalakulásának vizsgálatát így terjeszti ki két, egyszerre ható és egymástól elválaszthatatlan késztetés roppant erejére. A civilizáció csábításáéra, a megrontó tudás kísértésére egyfelől, a nem kevésbé megrontó politikai feladatvállaláséra, a közéleti szerepléstől való megbabonázottságra másfelől. A kettő együtthatásának és egymással viaskodásának tanúsítására a könyv példák sokaságával szolgál. „Nem fölfele, lefelé török, Uram, vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének...” — a Nagyenyedi fügevirág gondolatát éppúgy citálja és értelmezi, mint azt a beszélgetést, a frissebbekből, amelyikben Páll Árpádnak sorolja fel diákköri olvasmányélményei között Babits verseit. A „gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg” kötetnyitó mondata - mondja - énje „jobbik angyalaként” küzdött benne a „közügyiség ördögével”. S habár eltökélt volt és maradt „a népsors gondjainak vállalásában, a monográfus egy-egy pályaszakasz jellemzésekor mégis okkal hozakodik elő mind a „megtisztelő ördögsugallat” olyan eseteivel, amikor hősének a pártmegbízások elhárításához kellett erőt gyűjtenie, mind pedig azokkal a példákkal, amikor szunnyadóban látszott „közügyi ambíciója”, úgy festett, nem hevíti már „történelmi vátesztudat”, és többé nem figyel „külső szempontokra”. Hogy a két jelkép sugallata alapján — a szivárvány festette remény, illetve az omlás hordozta reménytelenség szerint — mennyire nehéz az alkotói pályát tagolni, ez talán túlmutat Románia utóbbi fél évszázadának históriáján is. Túl azon, amit akár A szazai menyegző, akár más dráma vagy esszé kapcsán a kisebbségi-nemzetiségi magyarság „erőszakos asszimilációjának ideológiája” felvethet. Aligha mutatható ki ugyanis, tényekhez és dátumokhoz kötve, hogy mikor kezdődött el a magyarság — ahogy a monográfia különböző helyein különbözőképpen megneveztetik — „tervszerű és általános megsemmisítése”, „intézményes fojtogatása”, mikor és ki indította el a „megsemmisítő gőzhengert”, mikortól lett a nemzetiség a jogaitól egyre inkább megfosztott”. Mindezek a megválaszolhatatlan kérdések Sütő András életművén túl az irodalomelmélet és történetírás összefüggéseire irányítják a figyelmet. Arra például, amit Hayden White fogalmazott meg: „Egy krónika mint egy történet elemeit szolgáltatni képes eseménysor konstituálása inkább poétikus, mint tudományos természetű eljárás. Az események lehetnek »adottak«, de a történetelemfunkcióik rájuk vannak kényszerítve, s olyan diszkurzív technikák révén, amelyek inkább tropologikus, mint logikus természetűek.” Hogy Románia több évtizedes kisebbségi-nemzetiségi politikájára nem kell kívülről rákényszeríteni, ami belülről adott volt: az erőszakos asszimiláció gyakorlata — ez aligha vitatható. 101 HITEL 1999. ÁPRILIS