Hitel, 2000. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)

2000 / 12. szám - PRÓZA - Grynaeus Tamás: 674-960 (III. rész)

1958 húsvétvasárnap, Vác, „Lordok háza” Rád emlékezem, Cikó Pali, Kárpátaljáról származott bajtársam. Az időnél csak han­gulatunk volt borongósabb azon a húsvét reggelen. Hogyne lett volna: nagy ünnepeken még az átlagosnál is jobban nyomasztott bennünket kiszolgáltatottságunk, elhagyatottsá­­gunk. Váratlanul - nem remélten - sétára nyitották sorra a cellaajtókat. Ilyenkor tilos volt beszélni és a cellák szerinti sorrendet megbontani. Mégis bevártál, mellém sodród­tál, és nem a szokásos jó reggelttel vagy szervusszal köszöntöttél, hanem sugárzó arccal csak ennyit mondtál: „Krisztus feltámadt!” S egyszerre megfényesedett a kopott lépcső és a szűk, komor börtönudvar. S azóta ez a tőled tanult, addig számomra ismeretlen, szép görög katolikus húsvéti köszöntés fényesíti meg minden húsvét reggelünket. Valóban föltámadt. Quasimodo, avagy a színjátszás magasiskolája Az MZ jellegzetes figurája volt Jancsika. Mindenki csak így ismerte a hajlott tar­­tású, kancsal, beszédhibás, csempefogú, csámpás járású, nyilvánvalóan gyöngeelméjű, meghatározhatatlan korú (talán 30 éves lehetett) fiatalembert, aki taknya-nyála egybe­folyva, sírva majszolta ennivalóját és mondta, mondta - ki tudja hányadszor immár - maga és családja szívszorító történetét. Minden felnőttet bácsizott, fura kicsinyítőkép­zőket használt. Bezzeg törzsőrmestert, az MZ rémét csak Bezzeges bácsinak nevezte, s az elfogadta. Ártatlan gügyeségével mindenkinek szívéhez férkőzött, s még ezt a vad­állatot is levette lábáról: szinte egész nap szabadon mozoghatott - szabálytalanul - az MZ területén, eszköz volt mindenféle hozd ide, vidd oda, szaladj ide, fuss oda munkára. Az átköltöztetések, „megforgatások” a bizonytalanságban tartáson kívül azt a célt szolgálták, hogy a kialakult kapcsolatokat, „drótokat”, csatornákat - melyeken egy-egy darab kenyér, üzenet és legfőképpen hírek jutottak az ínségesekhez - átvágják, megsza­kítsák. Jancsika híre azonban, úgy látszik, eljutott egyik börtönből a másikba is: a Gyűj­tőbe átszállíttatásunk után ott is csakhamar a vácihoz hasonló, magas „beosztásban” tűnt föl. Olykor a legváratlanabb pillanatokban kivágódott a cella ételbeadó kis ablaka, és egy fojtott, ismeretlen hang valami fontos üzenetet hadart el, s már csukódott is be az ablak, hogy utána még dermedtebb legyen a kinti csönd. Sokáig nem tudtuk, ki lehet a jóindu­latú figyelmeztető, jóvoltából sok mindenre időben föl lehetett készülni. Hírei mindig igaznak bizonyultak, tehát „megbízható” helyről származtak, és jókor jöttek. Gondolhat­játok, ki volt a lebukást kockáztató hírhordó... Magamban csak Quasimodónak nevez­tem el Jancsikát. Aki jóindulattal közeledett feléje, arra torz vigyorával olykor „rámosoly­­gott”, aki gorombán szólt hozzá, vagy bánt vele, arra elmenőben rávicsorította foghíjait. Jó néhány évvel később főnököm kért, segítenék neki munka után a pincéjébe érke­zett tüzelőt berakni. A szállítóemberek hordták-hűtötték a hasított fát, alig győztük a ma­gasodó kupacból szép rendben a fal mellé rakni. Már vége felé jártunk, éppen egyedül voltam a pincében, mikor ajtajában megszólalt egy ismerős hang a hátam mögött: „Én ezt a fiatalembert ismerem.” A következő pillanatban már egymás nyakába borultunk. Csak kancsalságáról és igazi hangjáról ismertem föl Quasimodót... 34 HITEL 2000. DECEMBER

Next