Hitel, 2000. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
2000 / 12. szám - PRÓZA - Grynaeus Tamás: 674-960 (III. rész)
1958 húsvétvasárnap, Vác, „Lordok háza” Rád emlékezem, Cikó Pali, Kárpátaljáról származott bajtársam. Az időnél csak hangulatunk volt borongósabb azon a húsvét reggelen. Hogyne lett volna: nagy ünnepeken még az átlagosnál is jobban nyomasztott bennünket kiszolgáltatottságunk, elhagyatottságunk. Váratlanul - nem remélten - sétára nyitották sorra a cellaajtókat. Ilyenkor tilos volt beszélni és a cellák szerinti sorrendet megbontani. Mégis bevártál, mellém sodródtál, és nem a szokásos jó reggelttel vagy szervusszal köszöntöttél, hanem sugárzó arccal csak ennyit mondtál: „Krisztus feltámadt!” S egyszerre megfényesedett a kopott lépcső és a szűk, komor börtönudvar. S azóta ez a tőled tanult, addig számomra ismeretlen, szép görög katolikus húsvéti köszöntés fényesíti meg minden húsvét reggelünket. Valóban föltámadt. Quasimodo, avagy a színjátszás magasiskolája Az MZ jellegzetes figurája volt Jancsika. Mindenki csak így ismerte a hajlott tartású, kancsal, beszédhibás, csempefogú, csámpás járású, nyilvánvalóan gyöngeelméjű, meghatározhatatlan korú (talán 30 éves lehetett) fiatalembert, aki taknya-nyála egybefolyva, sírva majszolta ennivalóját és mondta, mondta - ki tudja hányadszor immár - maga és családja szívszorító történetét. Minden felnőttet bácsizott, fura kicsinyítőképzőket használt. Bezzeg törzsőrmestert, az MZ rémét csak Bezzeges bácsinak nevezte, s az elfogadta. Ártatlan gügyeségével mindenkinek szívéhez férkőzött, s még ezt a vadállatot is levette lábáról: szinte egész nap szabadon mozoghatott - szabálytalanul - az MZ területén, eszköz volt mindenféle hozd ide, vidd oda, szaladj ide, fuss oda munkára. Az átköltöztetések, „megforgatások” a bizonytalanságban tartáson kívül azt a célt szolgálták, hogy a kialakult kapcsolatokat, „drótokat”, csatornákat - melyeken egy-egy darab kenyér, üzenet és legfőképpen hírek jutottak az ínségesekhez - átvágják, megszakítsák. Jancsika híre azonban, úgy látszik, eljutott egyik börtönből a másikba is: a Gyűjtőbe átszállíttatásunk után ott is csakhamar a vácihoz hasonló, magas „beosztásban” tűnt föl. Olykor a legváratlanabb pillanatokban kivágódott a cella ételbeadó kis ablaka, és egy fojtott, ismeretlen hang valami fontos üzenetet hadart el, s már csukódott is be az ablak, hogy utána még dermedtebb legyen a kinti csönd. Sokáig nem tudtuk, ki lehet a jóindulatú figyelmeztető, jóvoltából sok mindenre időben föl lehetett készülni. Hírei mindig igaznak bizonyultak, tehát „megbízható” helyről származtak, és jókor jöttek. Gondolhatjátok, ki volt a lebukást kockáztató hírhordó... Magamban csak Quasimodónak neveztem el Jancsikát. Aki jóindulattal közeledett feléje, arra torz vigyorával olykor „rámosolygott”, aki gorombán szólt hozzá, vagy bánt vele, arra elmenőben rávicsorította foghíjait. Jó néhány évvel később főnököm kért, segítenék neki munka után a pincéjébe érkezett tüzelőt berakni. A szállítóemberek hordták-hűtötték a hasított fát, alig győztük a magasodó kupacból szép rendben a fal mellé rakni. Már vége felé jártunk, éppen egyedül voltam a pincében, mikor ajtajában megszólalt egy ismerős hang a hátam mögött: „Én ezt a fiatalembert ismerem.” A következő pillanatban már egymás nyakába borultunk. Csak kancsalságáról és igazi hangjáról ismertem föl Quasimodót... 34 HITEL 2000. DECEMBER