Hitel, 2001. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
2001 / 9. szám - KALANDOZÁS - Szente Imre: Kedvcsináló a Kalevalához
Szente Imre Kedvcsináló a Kalevalához elfogadva Illyés Gyula tanácsát, melyet a Haza, a magasban című versében ad a világjáró magyaroknak: „Míg a szabad mezőkön jártál, / szedd össze, pajtás, amit láttál, mit szívvel, ésszel zsákmányoltál...” - én sem jöttem el üres kézzel Finnországból tizenkét évig tartó ottlétem után. Egyebek között egy feleséget és két finnugor gyermeket zsákmányoltam onnan, akik finn anyanyelvük mellett magyar apanyelvüket is elsajátították, továbbá - ugyancsak egy életre szóló emlékül - a Kalevalát hoztam magammal, a megkezdett s majd Svédországban befejezendő új magyar fordítást. Meg is jelenhetett volna már az 1985-ös Kalevala-évben, de Weöres Sándor ajánlása sem volt elegendő, hogy a Hazában találtak neki kiadót. Végül Münchenben jelent meg 1987- ben Tollas Tibor és a stockholmi Magyar Ház népének támogatásával. Könyvesboltban, jó pénzért, most lesz először kapható idehaza. A kiadás vállalásáért és megvalósításáért ezúttal is köszönetet mondok Pusztay János kandidátusnak, a támogatásért pedig a Bárczi-alapítványnak. Mivel fordításom már az ötödik magyar Kalevala, indokoltnak tűnik a kérdés, mi ösztökélt ekkora vállalkozásra minden megrendelés vagy buzdítás nélkül. Hadd szögezzem le mindenekelőtt, hogy nem vállalkozásnak indult az egész, csak kísérletnek, ujjgyakorlatnak. Mint annyian mások, akik a finn nyelv birtokában eredetiben olvashatják a Kalevalát, én sem állhattam meg, hogy ne fordítsak belőle részleteket, csak úgy próbaképpen. A kalandos történetek vonzottak, mint Lemminkäinen nőrablása. Míg azonban a fordító - s az olvasó is - csak színes meséket keres a Kalevalából, s unottan lapozza át a hosszadalmas eredetmondákat, ráolvasásokat, a pohjolai lagzi menyasszonyríkatását, vőlegényoktatását, a vadász imáját az erdő szellemeihez, a gazdasszony könyörgését a legelőre bocsátott nyáj épségéért, addig nem érintette meg őt a Kalevala lelke, addig nem látja az eposzban az epikánál fontosabbat: a finn népköltés gazdagságát, az íratlan hagyományt nemzedékeken át őrző nép örömét és bánatát, áhítatát és játékos kedvét, bölcs komolyságát és aranyos humorát. Időbe telt, míg az ilyen részek fordítására is rászántam magam, de akkor aztán végképp foglyul ejtett a Kalevala. Föltámadt bennem az a vágy is, hogy tegyek valamit az érdekében, hogy Lönnrot és a finn nép zseniális közös alkotása iránt fölébredt csodálatomat és szeretetemet másokra, honfitársaimra is átvigyem. Népkönyv jellegű, olvasmányos, természetes és mégis költői nyelven írt, vonzó magyar Kalevala járt az eszemben, kissé leszállítva arról az eposzi magaslatról, ahová hosszú évtizedek tisztelete emelte. Szomorú tapasztalat, mennyit árt a remekműnek a kötelező olvasmánnyá válás; csak jót teszünk vele, ha akár „szép hűtlenkedés”, hagyománytörés árán is lefújjuk róla a rárakódott porréteget. Hadd csillogjon újra frissen a népi költők mesélőkedve, játékos humora, ami olyan jól megfér a fenségessel, a mélyen emberivel, a tragikummal és a katarzis 65 HITEL 2001. SZEPTEMBER