Hitel, 2005. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
2005 / 9. szám - Szakolczay Lajos: Hit, erkölcs, magyarság (Vonulatok a kortárs magyar irodalomban és művészetben)
rosát s gyászát viselik belül”. S valóban, az apáiktól megfosztott nemzedék legjobbjai - a Don kanyar őket is kaszabolta Utassy József, Kovács István, Bella István, kiegészülve más lázadókkal (Rózsa Endrével, Baka Istvánnal, későbben Nagy Gáspárral és a sepsiszentgyörgyi kapuállító legjobbjaival), magyarságélményüket hangoztatva a verset az ön- és történelemvizsgálat terepévé tették. Csalódásuk, megvertségélményük, kiszolgáltatottságuk nem lehetett akkora, hogy nyíltan ne szálltak volna szemben az egyetemes magyarság, az összetartozás létélményét elutasító hatalommal. Ennek a szembenállásnak - megint csak a metaforikus rejtezés okán - más módozata volt Erdélyben (Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István), mint a Felvidéken (gondoljunk csak az egy nemzedékkel későbbi Egyszemű éjszaka rakoncátlanjaira, Tóth Lászlóra és Varga Imrére) vagy a délvidéki Új Symposion avantgárd lázadóinak a körében, akik a hatalmat látszólag vagy teljességében elfogadták. De egyben közösek voltak a protestálók: többé vagy kevésbé a hatalom zárt láncát akarták megbontani. S ebből a szempontból Domonkos István „nyelvét vesztett” Kormányeltörésben című poémája és az évtizedekkel később született Ferenczes István-vers (Didergés) rokonok: mindkettő egy kisebbségben élő nép - a jugoszláviai magyarság, illetve legárvább nyelvtestvéreink, a csángók világba való kivetettségét visszhangozva a méltatlan sors ellen pöröl. A különböző műfajokban született művek, mert ugyanazt a korvalóságot élik szerzőik, egymást erősítve fokozottabban hatnak. A doni megpróbáltatásokról szóló Csoóri-esszé és a dokumentumhűségében is fölkavaró Pergőtűz című film (Sára Sándor és Csoóri Sándor munkája) önmagukban is történelemigazító, döbbenetes alkotások, de ha - csupán találomra a sok hasonló indíttatású műből - Bella István szívszorító Halotti beszéd című versét is idevesszük, egész érzelmi arzenálját kapjuk bizonyos létérzékelésnek, a szenvedésnek. „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! / Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld. / Menjünk füvekként araszolva, / vakondként a földet púpolva, / menjünk sírokként hullámolva, / sírbarázdákként ringva, ringlódva, / új temetőként kiáradva, / ó-temetőként kiszáradva, / süppedt sírokként apályolva - / menjünk Donkanyar-apánkhoz, / Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz, / Isonzo-Galiciaapánkhoz, / Világos-Temesvár-nagyapánkhoz, / Objenyiszej-öregapánkhoz, / Volga- Káma-szülőapánkhoz, / vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz, / a Szabadság Szobor-kopjafához, / a Fáklya-ravatali gyertyához, / gyere szanaszét-apánkhoz, / szanaszét-szívű, szavú apánkhoz.” Ez a történelmet vallató, keserűségében is sugárzó fájdalom - mutatis mutandis - ott van a kolozsvári Lászlóffy Aladár bartóki szintézisre épülő létversében is (Fehér kakas a hóhullásban), és ott a nyelv nélküli harangokat sirató kassai Gál Sándor Új Atlantiszában ugyancsak. És mi mást jelenítene meg durva sodrású barna bordázatával, hanem ezt - magyarán: a székelykaput sorsmetaforának láttatva - Kubinyi Anna nem egy nagy méretű textilképe (Dorottya Galéria) és a Zászlók című kiállítás („Egész világ hadd láthassa” - tizenhat textilművész, Hegyvidék Galéria) mindazon darabja, amely csatakürtös nyíltsággal (Csete Ildikó), a megvívandómegvívott harc emblémájaként (Széles Judit), a meglyuggatott magyar trikolór