Hitel, 2008. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)

2008 / 6. szám - ESSZÉ, EMLÉKEZÉS - Ablonczy László: Sütő András közöttünk; Latinovits Zoltán unokái

lekhangjait és gyötrelmeit erősítik fel Sütő András életművéből. Ilyenképpen érin­tenek meg és hatnak a pódiumjáték következő jelenetei is. Már nemcsak a kolozs­vári Nemzeti Színház történelmi küzdelme, hanem a jelenkor művészeinek szín­ház-álma is drámai monológgá sűrűsödik a Mondd! című vallomásban. Igen, a színház hatalom, az anyanyelv, az emberi-nemzeti szellem és költészet örök leté­teményese, amelyet cenzorok, divatdiktátorok, pubertáskorban ragadt ötletszabá­szok, selypegő alternatívok a maguk színvonaltalanságára züllesztenek, mondván: a színház én vagyok! A művészpár pedig Sütő András estjükkel mondja és újra mondja: a színház egy kö­zösség sorsát, közérzetét, hajlátását és reménységét is hivatott kifejezni. Rubold Ödön annyi kiváló alakítása között Tamási Áron, Illyés Gyula, Páskándi Géza darabjai­ban vagy a Kőműves Kelemen című rockballadában megélhette, hogy a szerepek és az előadások magasabb rendű hatalmat is képviselnek az estéli játéknál. Hasonlóan Götz Anna is, a Fehér Anna, a Kőműves Kelemen sikerének is éltetője, és mindket­ten találkoztak Sütő András legendások előadásában, az Advent a Hargitánban. Götz Anna az 1986. januári premiert követően csaknem 250 estén alakította a so­ha vissza nem térő Máriát, Rubold Ödön, aki hetvenszer Zetelaki Gáborként tűnt el a jégvilágban. És a Nemzeti Színház előadásában párosan járhatták be a Duna­­medencét, s érezhették a színpadi szó lélekformáló erejét. Természetes tehát, hogy a művészpár estjének gyémánttengelyében az Advent a Hargitán áll, pontosabban: a feltámadás jelenete. Amikor Réka a jégvilágból visszatalált kedvesét éleszti, de a játék és a szerelem már nem folytatható ott, ahol húsz esztendeje a fiatalságban oly tragikusan megszakadt. Itt a pódiumon persze nem az egész játék tragikus ki­menete fontos, hanem az idő zavarodottságában is az újrakezdés reménye és aka­rata. Vigasz a vigasztalanságban. S ebben a gondolatfolyamban újra Az ugató ma­dár tűnik fel: gróf Rhédey Claudia és Bodor Péter drámája. Sütő András keserves történeti látomásában a hirtelen cselekvések, árulások, hiábavaló nagyot akarások kacajos keservben sűrűsödnek. Újabb stációjaként felmutatva a magyarság sorstör­ténetét, a bujdosást. Aztán Götz Anna és Rubold Ödön kidugja fejét a játékból, és az író napló­­részletében a hargitai magasból s a történelem mélységéből előlépve egy napló­jegyzetben szólítják meg a jelent. Sütő András unokájának sebesültségét beszélik el. Társaival játszott, s mert nem madárként, hanem gyermekként az aszfalton magyarul „ugato”-tt, egy italgőztől háborodott román arcába sújtott. A történet drámai sodortatásában a művészpár estje az egyszeri történetben féli a közösségi drámát. Mert az ANYANYELV és a GYERMEK veszélyeztetettsége a megmara­dás sorskérdéseként hasít hétköznapjainkba. A helyzet drámai, de nem menekülhe­tünk, ha az erkölcs parancsát követjük. „Maradok, mert másként nem tehetek” - üzente az író Sinkovits Imrének 1989-ben, midőn sorstársai a menekülés ezerféle változatát kínlódták, az író az ezeregyediket, a maradást, a belső emigrációt vá­lasztotta. S az egykori vallomás mai fényét a művészpár úgy erősíti meg a hallga­tóságban, hogy most nem a földrajzi ragaszkodás, hanem a benső állhatatosság je­lentheti a hűséget és reményt. 2008. JUNIUS

Next