Hitel, 2009. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)
2009 / 6. szám - KALANDOZÁS - Domonkos László: Megőrzésre átvéve
[ Kalandozás ] szerint: „a történelmi emlékezetben szaggatottan húzódó”) magyar-lengyel határ egyik legkülönlegesebb része található: itt, az egykori határátkelőhelynél volt a lelkekben váltig élő régi ország, Krúdy Magyarországának legészakibb pontja. A fiatalember nyugodt és magabiztos, egy pillanatig sem kell sem találgatni, sem keresgélni. Amint kiérünk a faluból, az elég forgalmas országúton megáll, előttünk tábla: itt kezdődik a spytkowicei járás, a járáshatár pontosan egybeesik az egykori országhatárral. Csakhogy az ifjú Mathias Rutkowski ennyivel nem éri be: karjait mindkét irányba kitárva, hosszan magyarázza, hol, merre, milyen irányban, milyen településeket érintve vagy megközelítve kanyargód a közös határ vonala. Letérünk az országútról, balra párszáz métert haladunk befelé a mezőn, a nem túl távolban meredező hegyormok felé. Mathias megfordul, pár lépést tesz visszafelé, mintegy az ország belseje irányába, így illusztrálja, hogyan jöttek Lengyelországból az Árvába tartó kereskedők, merről mit hoztak, innen merrefelé vehették meg útjukat. Kicsit lemaradok a társaságtól, megállok, a hűs kárpáti szél újra meg újra végigsimít az arcomon. Az előbb hallottam telefonon, Pesten micsoda kánikula van - itt jótékony, üdítő fuvallatok, egy szál ingben egyáltalán nincs melegem, miközben megrendülten fogadom, amint rám hull ama bizonyos kétszer kettő józansága, már nem is hűvös, inkább hideg hullámként. Aláfestésnek az országairól idáig hallatszó tompa moraj. Arra figyelek föl, hogy Mathias már nem beszél, pár lépésnyire némán áll két magyar meg egy nemzettestvére mellett, a távolba mered, szemei kicsit összehúzva, így állunk, álldogálunk négyesben még vagy két percig itt túl Podwilkon, miként a híres, Tollas Tibor-féle Gloria victis-gyűjteményből megismert Zbigniew Herbert-versben azon az ’56-os őszön a lengyelek a határon („kezünket kinyújtva... s a levegőből roppant zsinórt fonunk nektek testvérek”), igen, álldogálunk itt fönn a hideg északon, igen, ez a mi iskolánk a határon - a mi időtlen, örökkévaló határunkon. A meghatódottság és az áhítat éppúgy közös, mint még néhány alapvető, nélkülözhetetlen érzés, ami nekünk errefelé kijár, úgy lehet, alanyi jogon. Annyira, hogy ezen már meg sem lepődünk. * * * Gyermekkorom kedves olvasmányélménye volt Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regénye. („Készült a Panstowy Instytut Wydawniczy, Warszawa kiadásában, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Budapest 1959-es kiadása alapján matricáról”, 1963.) Sztás, a gondjaira bízott angol kislányért minden áldozatra kész fiatal fiú, a férfias erő, bátorság és kitartás ifjúi eszményének megkapóan plasztikus alakja, a roppant izgalmas kalandok, az egzotikus miliő, a históriai háttér arabokkal, angolokkal, sőt szabadságukért harcoló lengyelekkel is, hiszen Sztás az afrikai sziklába vési, hogy Nincs még veszve Lengyelország - mindez borzongatóan, felkavaróan hatott, kopottra-rongyosra olvastam a könyvet. Az égszínkék borító jutott eszembe, rajta a sivatagban vágtató arab lovasokkal, amikor véletlenül a kezembe került Sienkiewicz egyik Magyarországon kevéssé ismert elbeszélése, A világítótorony őre. Hőse Skawinski, az öreg lengyel, aki világcsavargó kalandorként keresztül-kasul bejárja a Földet, volt cetvadász és aranyásó, kovácsmester és szivar