Hitel, 2010. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
2010 / 6. szám - MŰHELY - Gy. Szabó András: Egy út két állomása (Gyulai és Mikszáth regényéről)
[ Műhely ] csat, Mikszáthnak a főhajtás mellett elnéző mosolyra kínál alkalmat. A Rip van Winklemotívum mögött ezért is kísérthet a Beszterce ostromában Cervantes hidalgójának története. A Don Quijote elolvasása után Pongráczra villanáserejűen tör rá a felismerés: környezete csak kiszolgálta várurasdi rögeszméjét, nem osztozott benne, cirkuszi bohózatnak tekintette minden lépését. A gróf kész a válaszra: arra kényszeríti a vele érintkező világot, hogy ezután az ő akaratának megfelelően cselekedjen. A forma ekkor telítődik meg tartalommal, a hóbortot, a különcködést ekkor váltja fel a szereppel való démoni azonosulás. A Beszterce ellen induló ostromot, mely a megszöktetett „várúrnő” Estella visszaszerzéséért történik, már az oligarcha vezényli. Ám az ostrom meghiúsul, mert a környezet épp az oligarcha logikájából kiindulva adja meg a feleletet: az eltűnt Estelláért „cserébe” Apolkát nyújtja át Pongrácznak. Ebben a hirtelen drámaivá sűrűsödő helyzetben az egyedüli felmentő, mérvadó, a bolondériájával együtt is Pongráczot igazoló mondatot, a budetini helyőrség parancsnoka fogalmazza meg: „Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne (Apolkáról van szó), jobb helyen akkor se lenne. Tudod, milyen István, erkölcsben szigorú, lélekben tiszta.” Innentől kezdve, szövődjenek bárhogy is a cselekmény szálai, ez a mondat lesz a meghatározó, ennek a kijelentésnek a sugarában közelítünk a regény hőséhez. Mert persze, hogy idejét múlt, őrült cselekedet a formának és tartalomnak az a fajta egyeztetése, melyet Pongrácz próbál megteremteni a nedeci várban. Hogyne támasztana harsány kacajt bárkiben is a visszahátrálás a középkor kulisszái közé. De ez csak a kísérő húr hangja: a főszólam az embernek a múlthoz, az eszmékhez való viszonyulása. Hogy mennyire így van ez, azt a regény epizódjellegű részei igazolják. A megmérettetésre, az összevetésre - múltismeret, múlttisztelet tekintetében - a nedeci vár környezetében élő Behenczy-család kínál alkalmat. Tipikus dzsentri família, akik a Gavallérok, a Kathányhy Menyhértek világából lépnek elő. Paraziták szívósságával kapaszkodnak nemesi múltjuk külsőségeihez. Alakoskodó világukkal szemben Pongrácz kétségkívül az „erkölcsben szigorú, lélekben tiszta” ember pusztuló példányát képviseli. Paradox nagysága abban rejlik, hogy erkölcsisége, lelki tisztasága egy ósdi vár bűvkörében, annak falain belül, egy természetellenes és életidegen környezetben valósul meg. Az a morál, amit ő képvisel, aligha találna viszonzásra és megértésre „odakint”. Gyulai eltemet egy embert az Udvarházban, mert élhetetlennek tartja, mert nem leli meg hősében a „realisztikus magatartás” (Gyulai kifejezése) jegyeit. Mikszáth előtt nem kérdés a Radnóthy-féle figurák sorsa, tudja, hogy az Udvarház nemesei, azok gyermekei tovább élnek; ugyan pénz, birtok odavan - Justh Zsigmond Farmusa írja le érzékletesen a folyamatot -, de megmaradnak. Gyulai 1857-ben attól tart, hogy a magyar nemesség nem tud alkalmazkodni a változásokhoz. Fölösleges aggodalom volt. Tudtak alkalmazkodni, de ennek az idomulásnak súlyos ára volt; azoknak az erényeknek kellett eltűnniük, melyek Radnóthyban és nemzedéktársaiban még megvoltak. Ebben az értelemben valóban meghalt az a nemes, akit az Udvarház hőse is példáz. Amikor Gyulai Radnóthy Corpus Jurison és Pragmatica Sanction iskolázódott erkölcséről ír, akkor azt szembeállítja a Kahlenberg-féle kapitányok felszínes, idegenből hozott erkölcsével. Összevetésében a sajátosan magyar feudális érték- és erkölcsrend kerül szembe az idegen (osztrák) államgépezet civilizációs-kapitalizálódó törekvéseivel. Mikszáthnál más a helyzet, nála az ellenpólus az az élet- és mentalitásforma, mely a dzsentri fogalmával jelölt képződményhez kötődik. Bár az ő esetében ez - néhány kivételtől eltekintve - sohasem talált komoly elutasításra, Pongrácz alakját, annak régi nemesi vonását, mint Szigetvár hősét majd az Új Zrínyiászban, viszont egyértelműen szembehelyezi velük. [ 116 ] HITEL