Hitel, 2010. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)
2010 / 10. szám - ESSZÉ, BÚCSÚZTATÁS - Petrik Béla: "Ragyog az októberi erdő, ragyog az októberi nap" (Az 1985 októberében rendezett lakiteleki Antológia-est)
legalább felsorolnunk - mert a puszta tartalomjegyzék önmagában több mint beszédes, a hatalom szemszögéből vérlázító és provokáló egyszersmind - s a versek által közvetített gondolatiság legfontosabb elemeire rámutatnunk annak érdekében, hogy a rendezvény által hordozott szellemi töltéssel megismerkedhessünk, felidézhessük annak irodalmon túlnyúló jelentését és jelentőségét. Pete György, az Életünk főszerkesztőjének kevéssé ismert szavait tartom itt idézhetőnek, mert pontos foglalatát adja a népi-nemzeti mozgalmak azon legfontosabb eszmei irányainak, amelyek ezt az estet is jellemezték: „Ez a politika 1956-ra nyúlik vissza, és a következő alapelveken nyugszik: a nemzeti szuverenitás helyreállítása (az országban szabad választásokat, az oroszok menjenek haza, jöjjön létre a többpártrendszerű demokrácia). [...] Aztán: visszaállítani a rendszer által megrogyasztott nemzeti önbecsülést, feloldani az utolsó csatlós komplexust, valamiképpen kimenekülni a második világháborús szerep okozta traumából. Nyíltan vállalni azt a kötelezettséget, hogy meg kell tennünk mindent a határon túli magyarságért.”11 Pete György szavait sorvezetőnek használva, az est elsődleges mondanivalója nyilvánvalóan az 1956-os forradalomra és szabadságarcra történő emlékezés volt, ezt nemcsak a rendezvény időpontja és hangszerelése, de az ott elhangzott, primer ’56-os jelentésű versek is, mint például Nagy Gáspárnak, a hosszú évek kitartó küzdelme után 1985 nyarán engedélyezett, Közép-Európa első civil alapítványának, a Bethlen Gábor Alapítvány titkárának, az írószövetségből éppen az 1956-os forradalom miniszterelnökének törvénytelen meggyilkolására emlékeztető verse miatt márciusban eltávolított, de még mindig a hivatalos hatalom pressziója alatt élő költőnek, a Két nyárfa a Hódoltságban című, a török hódoltságról, de mindenki által értetten, a szovjet megszállásról szóló verse. A nemzeti szuverenitás gondolatát elevenítette fel Aczél Géza A térség kritikája című költeményében a magyar költészetben terjengő ázsiai szagról, a keleti nagyhatalom uralkodó szerepéről szólt. A résztvevők közül ketten is megidézték Nagy László alakját és költészetét, amely gesztussal a népi-nemzeti költészet és gondolatvilág háború utáni megújítóját, archaikus, de egyúttal korszerű, a magyar nép kultúrájának legmélyebb rétegeibe nyúló, de modern tolmácsolóját állították maguk közé példaképként a színpadra. Szervác József Némaság napja, 1985. július 17. címmel Nagy Lászlóra emlékezett megrendült és személyes hangú soraiban, arra az űrre és hiányra, amelyet halála hagyott maga után, s Csoóri Sándor egyik költeménye is őt idézte, a Nagy László halálára írt Furulya-csonk a szánkon - Nagy László halálára című versével. Baka István Ady Endrét s így az egész tragikus sorsú, de a magyar költészet teljes érzelmi és értelmi csúcsát jelentő költészetét hívta meg, s Ady Endre vonatán című versében a jelen teljes reménytelenségétről és a semmibe rohanásáról szólt, amelyet azonban már nem tarthat soká. Az elsőként szóló Zalán Tibor a Valahogy majd csak felnő gyermekünk című versét adta elő, őt Tóth Erzsébet követte Őszi testhelyzetek című versével. Kovács István Vallomás című verse után Veress Miklós a fehérvéri ásatásokat idézte meg, majd Serfőző Simon lépett a közönség elé, Elsötétült arcom című versében azt kifogásolva, hogy a hatalom gyerekként kezeli az ország társadalmát, s ennek okán orránál fogva vezeti. Ratkó József