Hitel, 2012. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 2. szám - Wodianer-Nemessuri Zoltán: Éhezők és jóllakottak

enyhíthet, s az is csak közép- és hosszú távon. Újra meg kell nyerni a művészetektől elfor­dult vagy közömbössé vált értelmiséget, főképp a pedagógusokat, s rajtuk keresztül mind­azokat, akiknek jelent valamit e három szó: eredeti magyar kultúra. Ehhez ugyan a szellemi erőforrások igénybevételén túl pénz is kell, de volt szerencsénk megtapasztalni, mennyivel drágább a dekonstruált „poszmodern”, a talmi és a hamisítvány (lásd: városligeti időkerék, „vaskefének” csúfolt ötvenhatos térformálás, a Veszprémben közakarattal bontásra ítélt ugyancsak ötvenhatos emlékmű-féle stb.). s is­kolák a határon / Ottlik Géza könyveimet átigazítva: a működőképesség határán tántorgó oktatás a kiin­dulópontja mindennek. Ott kezdődik a kultúra befogadása, a tájékozódás és a művekre éhezés. Ott dől el, szervesül-e a Kárpát-medencei magyar múlthoz és értékvilághoz, ké­­pes-e abból építkezni és európai érvényű újat létrehozni, illetve magáévá tenni a majdan művésszé, tudóssá vagy épp asztalossá cseperedő nebuló? Netán utánozni kezd valamifé­le világdivatot, mely se nem magyar, se nem eredeti, s legfeljebb illeszkedik a nemzet­közi tendenciákhoz? Ez lenne támogatandó a sokat emlegetett európaiság jegyében? Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Munkácsy Mihály, a Pál utcai fiúkkal Mol­nár Ferenc, Márai Sándor a magyar- és a világkultúrát meghatározó jelenségek voltak. Csakhogy ők a saját közegükből (is) építkeztek. Legismertebb zenekaraink, például a Csík együttes és a Muzsikás se másolnak. Fölteszem: alaposan ismerik a népzenei előzményeket, s éppúgy a magyar históriát, költészetet, prózát, magát a nyelvet, mely nélkül nemhogy alkotni nem lehet, de létezni se nagyon. Ehhez képest iskoláinkra tárgyi tudás és következetes számonkérés helyett a „kompeten­ciafejlesztést” erőszakolták. Egyetemi szakokat fabrikált boldog-boldogtalan, alulképzett diákok tízezreinek. A csaknem korlátlan vizsgalehetőségek révén kiizzadt diplomák jó része csak arra volt jó, hogy a hasznosíthatatlan ismereteket igazolja, s a hallgatók a munkanél­küli tábort ne gyarapítsák. Egyre csökkent az iskolai testnevelési órák száma egy olyan országban, mely az olimpiákon alkalmanként tucatnyi aranyérmet nyert. Ritka kivétel ma­napság, ha egy-egy gimnázium neves írót-költőt-előadót hív a tanórára, hogy képviseltesse magát a kortárs magyar művészet is. Bakay Kornél történész-múzeológus említi egy laudációja során, míg az Árpád-kor hábo­rúi című monográfiában (1986) a magyar történelmet közel háromszáz éven át meghatáro­zó győztes pozsonyi csatáról hat sor számol be, a 955. évi augsburgi csatavesztésről hat ol­dal. Ez csupán egy - egyetlenegy­­ kiemelés. Ugyancsak Bakay mondja, hogy a pajzs nem magyar hadieszköz; az Árpád-kor sírmellékleteiben csakis támadó fegyverek találhatók. Meg­állapítását némiképp merészen a kultúra nyelvére fordítva: nem véletlen, hogy a nagyjából Balassi Bálinttal kezdődő magyar költészetet épp egy harcos, európai kitekintésű, de ízig-vé­­rig a magyar (végvári) valóságot festegető poéta tette korszerűvé és másokéval összetéveszt­­hetetlenné. A reformkor nagyjai se védekeztek, főképp nem utánoztak, hanem azon voltak, hogy a magyar nyelv teremtő erejét megsokszorozzák, s az oktatást korszerűsítsék (gr. Fes­tetics György), illetve a közművelődés és a gazdaság fejlesztését szorgalmazzák (a két Szé­chenyi, Fáy András, a herendi porcelánt megteremtő Fischer Mór, az erdélyi vas- és acél­gyártást kezdeményező Maderspach família, a Sümeg város közvilágítását s az első magyar kőszínházat Balatonfüreden építő Ramasatter Vince és mások).

Next