Hitel, 2012. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
2012 / 11. szám - KÉRDEZ AZ IDŐ - Bakos István: A nyugati magyar örökség magyarországi fogadásáról
[ Kérdez az idő ] függ, hogy milyen mértékben tudja őket Magyarország hasznosítani. Érvényes bizonyos kettősség: azért mert valaki tud magyarul, és nyugatról jött, ne essünk hasra előtte! Vizsgáljuk meg, mihez ért az illető, mire lehetne alkalmazni” (Homokpad, 7). A MAGYARORSZÁGI CIVIL TÁRSADALOM ÉS A NYUGATI MAGYARSÁG Csapó Endrénél és sok más nyugati ismerősömnél is gyakran tapasztalom azt, hogy számukra a hazai elismerést és a fogadókészséget jobbára a magyar hivatalok, hivatalosságok és a honi média hozzájuk való viszonyulása jelenti. Az átpolitizált hazai közéletben ezeknek tényleg kiváltságos a közvéleményt formáló szerepük és hatásuk, de nem feltétlenül (s nem mindig) időtálló. Ezért érdemes odafigyelni, értékelni azt is, ahogy a magyar civil társadalom nemzethű csoportjai, intézményei, személyei (folyamatosan törődnek a nyugati magyarság értékhordozó és nemzetépítő közösségeivel, intézményeivel, példás képviselőivel. Nem tudom megerősíteni, hogy „Magyarhonban nincs igény megismerni” a távolba szakadt nemzetrészt, annak örökségét. Állítom, hogy van... Elöljáróban említettem a róluk írt műveket, a Lakiteleki Népfőiskolát, de az alábbiakban említek még jó néhány példát. A Magyar Tudományos Akadémia szerepéről igen gazdag tájékoztatást hallhattunk Kocsis Károlytól és Babus Antaltól. Görömbei Andrást idézve: „Hosszú és méltánytalan mellőzés, kirekesztés után 1996-ban a MTA a tudománypolitika szerves részévé tette a határon túli magyar tudományosság bekapcsolását az egyetemes magyar tudományosságba, s ezzel kultúrnemzeti alapra helyezte azt” (G. A.: Nemzeti önismeret, 13., MTA, 2011). Részletesen dokumentált előadásokat hallhattunk az Országos Széchenyi Könyvtár „rejtett örökségeiről”, az ottani nyugati magyar hagyatékokról. Hasonló beszámolókat tarthattak volna legalább két nemzeti intézményünk: a Nemzeti Múzeum és a Magyar Országos Levéltár vezető munkatársai is. Folytathatnám a sort például a Magyar Írószövetséggel, a Magyar Művészeti Akadémiával, a Magyar Egészségügyi Társasággal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal, a hazai egyházakkal... Sok országos egyesület és szakmai szervezet tagjai között is megtaláljuk a nyugati magyarság képviselőit. Engedjék meg, hogy néhány olyan civil szervezetről is szóljak, amelyek évtizedeken át a nemzeti együttműködés kovászai voltak és maradtak mindmáig. Elsőként a harmincéves Bethlen Gábor Alapítványt említem (nem az új alapkezelő Zrt!). Ez polgári összefogással - a nemzethű hazai és nyugati magyarok anyagi támogatásával - a térségben elsőként létrehozott „magánalapítvány”. Alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánná és Csoóri Sándor, akik 1982-ben százezer Ft összeggel, s Király Tibor jogtudós alkotta Alapszabállyal, létrehozták az Alapítványt, amelynek egyik kurátora vagyok magam is. A BGA-t csak 1985-ben, sok vita után jegyezték be „hivatalosan”, addig csak féllegálisan működtethettük. A hazai és a külhoni magyar személyek, közösségek segítsége, adományai, illetve kurátorai áldozatos munkájával működő Bethlen Gábor Alapítvány úttörő szerepet vállalt a nemzet önvédelmében, szolgálatában; a határainkon túl élő magyarság támogatásában, hazai megismertetésében, kiváló képviselőinek, értékeinek népszerűsítésében; a kelet- és középeurópai szellemi együttműködésben; a magyar-magyar kapcsolatok ápolásában. Közreműködtünk pl. az 1987 szeptember 27-ei lakiteleki találkozó megszervezésében, a Magyarságkutató Intézet, az Illyés Közalapítvány, a Duna tévé létrehozásában, a Magyarok Világ