Hitel, 2012. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)

2012 / 11. szám - KÉRDEZ AZ IDŐ - Juhász György: Kárpótlás

riumból érkező elvtársi faliújság, a Népszabadság is tíznapos késéssel érkezett az egye­temre. „Sváblány” feleségem élvezte az osztrák tévécsatornákat, vette a Spiegelt. Innen tudtuk, hogy mi történik a nagyvilágban, de hiányoztak az otthoni film, a színház, az irodalom hírei. Ha néha este, kristálytiszta időben el-elkaptam a Kossuth Rádió „tízes” vagy éjféli híreit, még a vízállás-jelentést is meghallgattuk. Egy ilyen keresgélés közben viszont egyszer csak tisztán és érthetően megszólalt a Szabad Európa Rádió. Évekig hallgattuk, mivel Szlovéniában nem zavarták, nem recsegett, nem „mászott el”. Az első pár hónap után azonban észrevehetően kevesebbet, mert zavart az állandó és többszöri ismétléses műsorstruktúra, a végzetes egyoldalúság, a sok súlyos tárgyi tévedés. Végül, de nem utolsósorban már a hallgatóimnál is gyengébb magyar mondathangsúly, ami an­nak volt köszönhető, hogy a szerkesztők évtizedeket töltöttek távol a magyar nyelvterü­lettől. Számunkra a Szabad Európa könnyűzenei műsorai sem jelentettek semmit, ugyanis Ljubljanában a „sarki kisboltban” minden beat, pop, rock hanglemezt, a fehér Abbától a Boney M-ig és a Black Sabbath-tól a Creedence Clerwater Revivalig meg le­hetett kapni olcsón. Első szlovéniai, „sajátos” könyvélményem, Roy Medvegyev történész professzor, 1983-ban, egy évvel Brezsnyev halála után szlovén nyelven megjelent, Nikita Hruscsov monográfiája volt. Különösen annak fotómelléklete, amelyben látható a cipő, amivel ez a primitív gnóm az asztalt (előadói emelvényt) verte az ENSZ-ben, és az a tábla, amit Hruscsov 1971. szeptemberi halála után, temetése napján, a sírkert bejáratára függesz­tett ki a KGB: „Fertőzés miatt zárva.” Előttünk viszont a nagybetűs Nyugat maradt zárva, bár azért néha egy kis rés nyílt a vas­függönyön. Magyar állampolgárként megtapasztaltuk Szlovéniában, hogy a Trieszt-Szettin (Scsecsin) vonal milyen élő valóság, miközben alig száz kilométerre éltünk az olasz kikötő­várostól. Mert az olasz, német, francia vízumrendszer majdnem szögesdrót keménységű volt, egyedül Ausztriába utazhattunk szabadon, normális emberként. Hiába volt „európai” útle­velünk. Minden alkalommal hetekig várhattunk a zágrábi olasz, német főkonzulátuson az egyszeri(!) belépési engedélyre, amit bármikor, indoklás nélkül megtagadhattak. Erről vala­hogy nem írt a Stem meg a Spiegel, s nem beszélt a „Szabad” „Európa” „Rádió”. Pedig fe­leségem révén, származási alapon, széles (mindkét) németországi rokonsággal rendelkeztünk, melyről a magyar állam „gondoskodott”, 1946-ban. A derék kisiparos-tanító, Baranya me­gyei sváb család nyolcvan százalékát, ha úgy tetszik faji alapon, kitelepítették. Apósom azért maradhatott, mert ekkor éppen nem volt jelen. Nem ért rá. Az Ural-hegység túloldalán „tett-vett” hadifogoly magyar katonaként. Bátyja egy másik orosz tábor „vendége” volt. Mindketten csak 1948-ban jöhettek haza, a készre, ami már nekik nemigen mondott újat, mert a helyszínen bőséges tapasztalatokat szereztek az általuk csak paradicsomként em­legetett szovjetrendszerről. Anyósom öccsét, Martint, az oroszok kamaszként hurcolták el Tolna megyéből, s ahogy a Vöröskereszt írta: eltűnt, így, egyszerűen. Nyoma veszett. Nem lett meg. Máig feloldhatatlan rejtély és szégyen számomra, hogy hogyan csatlakozhatott a Nemzeti Parasztpárt ahhoz a gyalázathoz, ami a magyarországi svábság kitelepítését jelen­tette az MKP javaslatára, és hogyan alkothatta meg pont Kovács Imre az „Egy batyuval!” jelszót. Amikor végre kijutottunk Münchenbe, az első utunk a Ferchenbach­strasse 88-ba, a Nemzetőr Kiadóba vezetett. Itt ismertem meg Tollas Tibor költő-szerkesztőt. Ellene még a nyolcvanas években is lejárató kampányt folytatott a népszabadságos szabólászló. 2012. NOVEMBER

Next