Hitel, 2012. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
2012 / 11. szám - KÉRDEZ AZ IDŐ - Juhász György: Kárpótlás
riumból érkező elvtársi faliújság, a Népszabadság is tíznapos késéssel érkezett az egyetemre. „Sváblány” feleségem élvezte az osztrák tévécsatornákat, vette a Spiegelt. Innen tudtuk, hogy mi történik a nagyvilágban, de hiányoztak az otthoni film, a színház, az irodalom hírei. Ha néha este, kristálytiszta időben el-elkaptam a Kossuth Rádió „tízes” vagy éjféli híreit, még a vízállás-jelentést is meghallgattuk. Egy ilyen keresgélés közben viszont egyszer csak tisztán és érthetően megszólalt a Szabad Európa Rádió. Évekig hallgattuk, mivel Szlovéniában nem zavarták, nem recsegett, nem „mászott el”. Az első pár hónap után azonban észrevehetően kevesebbet, mert zavart az állandó és többszöri ismétléses műsorstruktúra, a végzetes egyoldalúság, a sok súlyos tárgyi tévedés. Végül, de nem utolsósorban már a hallgatóimnál is gyengébb magyar mondathangsúly, ami annak volt köszönhető, hogy a szerkesztők évtizedeket töltöttek távol a magyar nyelvterülettől. Számunkra a Szabad Európa könnyűzenei műsorai sem jelentettek semmit, ugyanis Ljubljanában a „sarki kisboltban” minden beat, pop, rock hanglemezt, a fehér Abbától a Boney M-ig és a Black Sabbath-tól a Creedence Clerwater Revivalig meg lehetett kapni olcsón. Első szlovéniai, „sajátos” könyvélményem, Roy Medvegyev történész professzor, 1983-ban, egy évvel Brezsnyev halála után szlovén nyelven megjelent, Nikita Hruscsov monográfiája volt. Különösen annak fotómelléklete, amelyben látható a cipő, amivel ez a primitív gnóm az asztalt (előadói emelvényt) verte az ENSZ-ben, és az a tábla, amit Hruscsov 1971. szeptemberi halála után, temetése napján, a sírkert bejáratára függesztett ki a KGB: „Fertőzés miatt zárva.” Előttünk viszont a nagybetűs Nyugat maradt zárva, bár azért néha egy kis rés nyílt a vasfüggönyön. Magyar állampolgárként megtapasztaltuk Szlovéniában, hogy a Trieszt-Szettin (Scsecsin) vonal milyen élő valóság, miközben alig száz kilométerre éltünk az olasz kikötővárostól. Mert az olasz, német, francia vízumrendszer majdnem szögesdrót keménységű volt, egyedül Ausztriába utazhattunk szabadon, normális emberként. Hiába volt „európai” útlevelünk. Minden alkalommal hetekig várhattunk a zágrábi olasz, német főkonzulátuson az egyszeri(!) belépési engedélyre, amit bármikor, indoklás nélkül megtagadhattak. Erről valahogy nem írt a Stem meg a Spiegel, s nem beszélt a „Szabad” „Európa” „Rádió”. Pedig feleségem révén, származási alapon, széles (mindkét) németországi rokonsággal rendelkeztünk, melyről a magyar állam „gondoskodott”, 1946-ban. A derék kisiparos-tanító, Baranya megyei sváb család nyolcvan százalékát, ha úgy tetszik faji alapon, kitelepítették. Apósom azért maradhatott, mert ekkor éppen nem volt jelen. Nem ért rá. Az Ural-hegység túloldalán „tett-vett” hadifogoly magyar katonaként. Bátyja egy másik orosz tábor „vendége” volt. Mindketten csak 1948-ban jöhettek haza, a készre, ami már nekik nemigen mondott újat, mert a helyszínen bőséges tapasztalatokat szereztek az általuk csak paradicsomként emlegetett szovjetrendszerről. Anyósom öccsét, Martint, az oroszok kamaszként hurcolták el Tolna megyéből, s ahogy a Vöröskereszt írta: eltűnt, így, egyszerűen. Nyoma veszett. Nem lett meg. Máig feloldhatatlan rejtély és szégyen számomra, hogy hogyan csatlakozhatott a Nemzeti Parasztpárt ahhoz a gyalázathoz, ami a magyarországi svábság kitelepítését jelentette az MKP javaslatára, és hogyan alkothatta meg pont Kovács Imre az „Egy batyuval!” jelszót. Amikor végre kijutottunk Münchenbe, az első utunk a Ferchenbachstrasse 88-ba, a Nemzetőr Kiadóba vezetett. Itt ismertem meg Tollas Tibor költő-szerkesztőt. Ellene még a nyolcvanas években is lejárató kampányt folytatott a népszabadságos szabólászló. 2012. NOVEMBER