Hitel, 2013. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)
2013 / 9. szám - Falusi Márton: A háború metamorfózisa - Vietnam mint jelkép
haldoklása idején össze-vissza beszél. Azaz mégsem össze-vissza, csak a családjának ismeretlen nyelven, mert mint kiderül: vietnamiul. Szerettei a férfi halálának küszöbén eszmélnek rá, hogy félig öntudatlanul motyogott szavainak megfejtése nélkül úgy halna meg, mintha nem ismerték volna igazán. Etimológiai okfejtések révén azonban nemcsak egy titokzatos múltú ember személyisége világosodik meg, hanem - attól elválaszthatatlanul - egy nép története is, amely etnikailag és kulturálisan is rendkívül kevert, sokszínű, emiatt egyszerre szívós és veszélyeztetett. A férfit gyermekként a háború borzalmaiból mentették ki, amit mégis túlélt benne a kultúra, az anyanyelv, az eszköz a valódi megismeréshez. E beszédhelyzetet nekünk, magyaroknak nem szükséges bemutatni, hiszen a novella Vörösmarty Szózatának vérrokona. A kényszerűen elfranciásodott férfi halálos ágya a nemzethalál szimbóluma, a sír, hol nemzet süllyed el. Írásos emlékre bukkan a család, de a vietnami írásbeliség kezdetben kínai, később jezsuita hatásra alakul ki, ezért az archaikus emlékezetet a kimondott szavak, a beszéd őrzi, a beszélőt viszont idegen földbe hántolják olyanok, akik idegen nyelven éreznek. Talán így enyészik el, megy veszendőbe egy kulturális hagyomány. Vietnamban személyesen is találkozhattam, beszélgethettem az egyik leghíresebb veterán költővel, Kevin Bowennel. Ő az a poéta, akinek verseiben a vietnami háború példás módon nemesedik szimbólummá, ám nemcsak verseiben, évről évre végigjárja biciklijén azokat a falvakat, ahol katonai szolgálatot teljesített. Elképzelem az ütöttkopott bringán kerekező, átizzadt trikójú férfit, amint a termékeny rizsföldeken a bombatölcsérek eltűnt nyomait kutatja. Kötetének címe is árulkodó: Kosárlabdázni a vietkonggal. Bowen nemcsak penitenciáját lerovó zarándok, de áldozat is, a kosárlabdázás pedig csapatsport, ahol az ellenféllel mérkőzve, az ő mozdulatait kiismerve tud meg önmagáról is valami fontosat a játékos. Bowen verséből idézek: „Szemében fény gyúl, ahogy néz / a fametszeten át. / Megköszönöm neki, kelleni fog ez a kalap, / árnyának hűs kúpja." A jellegzetes kalapforma kontúrja mint jelkép rajzolódik egy történet köré, benne mindaz a tapasztalat összegezhető, amit a költői én, a valóságos veterán alteregója, személyiségébe illesztett. Jean Elshtain az alábbiakban foglalta össze ezt az élményt: „Vietnamot éppen most alkotják újjá mint az egyetemes áldozattá válás történetét - a vietnamiak általunk; katonáink a háború által és általunk, mikor nem üdvözöltük őket idehaza; nemzetünk a háború által; a feleségek és barátnők a zavart veteránok által; az ápolónők a háború által és azáltal váltak áldozattá, hogy később nem ismerték el áldozattá válásukat sem." De miben is áll az előbb említett háború metamorfózisa? Hogyan él tovább bennünk a vietnami háború, akik nem vagyunk sem veteránok, sem szenvedő családtagok, sem amerikaiak? A választ az irodalom tartogatja számunkra mint a kollektív emlékezet múlhatatlan lenyomata. „Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára" - Nagy László versmondata ötlik föl Kevin Bowen olvasásakor. A magyar költő Ady „föltámasztásán" szorgoskodott a szellemi régiókban, mikor ezt papírra vetette, az amerikai pedig mindnyájunknak hozzáférhetővé tette a Másik megismerésének szelíd, puhatolózó és elfogadó folyamatát, a bombázás helyett a kosárlabdázásét. Vajon a vietnami kalap „árnyának hűs kúpja" vetül-e belülről elménkre? A novellaantológiában szerepel Nguyen Quang Thieu Két asszony című remekműve is. Két fiatalasszony sóvárogva, később, öregségükre testben-lélekben elsorvadva várják haza férjeiket, beteljesületlen szerelmük férfiait, a háborúból. A léthelyzet abszurd, négy személytelenül általános figura balladisztikus - Ionesco vagy Harold Pinter tollára kívánkozó - története. Mindig 2013. szeptember 9.