Hitel, 2013. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)
2013 / 11. szám - H. Szilágyi István: Egy új történet keresése (Majtényi Balázs - Majtényi György: Cigánykérdés Magyarországon, 1945-2010)
cizmus: a történeti és szociológiai elemzés szempontjai mellett egy sor posztmodern társadalomelméleti teóriát mozgósítanak a szerzők - Hayden White, Michel Foucault történetírásra és a politikai hatalom természetére vonatkozó elképzeléseitől kezdve a nacionalizmus és multikulturalizmus kortárs politikatudományi elméleteivel bezárólag. Nem maga ez a módszertani sokféleség a probléma, hanem az, ahogy mindez a szövegben megjelenik azokban a kitérőkben, amelyek ezeket az elméleteket „dióhéjba" foglalják. Egy átlagos műveltségű - legyen az „többségi" vagy roma - olvasó azonban valószínű, hogy nem érti ezeket. Ezt kiküszöbölhették volna azzal, hogy egyszerűen, különösebb tudományoskodó önreflexió nélkül, a történetmondás szervezőelveivé teszik azokat. Mindenesetre kissé erőltetettek ezek a beszúrások, és olyanok, mintha a szerzők maguk számára foglalták volna össze e tudományos eszméket, esetleg - és talán ez volt a valódi szándék - a könyvet olvasó egyetemistákra gondoltak. Másodszor, következetesen végig kellett volna vinniük a szerzőknek a 12. pontban foglalt tézisüket. (A „többség" nem létezik.) Vagyis az egységes „többség" képzetét nem rombolják le, s ezért folyton összemosódik az állam és a társadalom a „többség" fogalmán belül. (A kötet 92. oldalán olvasható a következő mondat: „Emellett a legtöbb állami intézmény: az iskolák, a tömegkommunikáció eszközei, az egyházak, a katonaság, a rendőrség mind a pártállam, valamint a nemzeti, »többségi« társadalom ágensei voltak." Túl azon, hogy ez eklatáns példája annak, hogyan mosódik össze az állam és a társadalom a szövegben, mindenképpen túlzás ebben a felsorolásban az egyházak említése. Az egyházak az ideológiai egységességet fenyegető potenciális veszélyforrásnak számítottak végig e korszakban, s így egyáltalán nem működhettek a pártállam ágenseiként. Ezért nem jelenik meg a történetben például az, hogy 1949 után a magyar társadalom is küzdött a magyar állammal szemben. Másfelől, hogy a cigányok ellenállása ki ellen irányult: a „többségi" társadalom, vagy a „többségi" állam, vagy mindkettővel szemben. Harmadszor, a szerzőknek nem sikerült plasztikusan ábrázolniuk a hagyományos roma identitást (helyesen: identitásokat). E tekintetben jórészt kihasználatlanok maradtak a kulturális antropológiai kutatások eredményei, így például elmulasztották jelezni, hogy a hagyományos roma csoportok identitásának lényegi eleme a befogadó közösségtől való elhatárolódás. Michael Stewart pedig szépen leírta a könyvben egyébként hivatkozott művében, hogy az általa vizsgált oláhcigány csoport identitása tükörképe volt a vonatkoztatási csoportnak tekintett paraszti kultúra értékrendjének. Továbbá hogy a romák szemében a gádzsók nemcsak hogy „bejelentik, hogy WC-re mennek, nem mosnak kezet utána". Szemükben a gádzsók irigyek és önzők, hiszen nincs sok gyermekük. Kegyetlenek, mert a gyermekeiket másokra bízzák, és folyton büntetik. Ostobák, mert eltűrik, hogy mások parancsolgassanak nekik. Gusztustalanok, mivel nem ismerik a tisztaság és a tisztátalanság szabályait (marimé). Negyedszer, a szerzőknek nem sikerült megragadniuk a „többség" és a romák viszonyának dinamikáját sem, ezért úgy tűnik, mintha egy változatlan „többséggel" szemben egy változatlanul kiszolgáltatott és paszszív közösség változatlan elnyomásának történetéről beszélnének. Mindezekre a nehézségekre gyógyszerként Bibó István két 1948-ban írt tanulmányát javasolnám - a bevezetőben már említett Zsidókérdés Magyarországon 1944 utánt, valamint Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című írását, melyekben lefektette a „többség" és „kisebbség" viszonyát célzó elemzés alapelveit. Ezeket később a cigánykutatással foglalkozó szociológusok némelyike is alapul vette (így különösen Csalog Zsolt). Noha Majtényi Balázs és Majtényi György könyve ilyenformán inkább egy „ellentörténetet" fogalmaz meg, mintsem egy közös 2013. november 12.