Hitel, 2016. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)

2016 / 3. szám - Szakolczay Lajos: Levelezés - emlékezés

Mit kutattam évtizedekkel ezelőtt­­ Csatári Dániel Forgószélben című könyve adta az indítólökést? hogy én, a történelem iránt szakmailag kevésbé érdek­lődő levelet írtam New Yorkba az akkor már valószínűleg kilencven fölött levő gróf Teleki Bélának? Pedig megtörtént az érdeklődő posta, hiszen a válaszban a hajdani politikus azt írja le, hogy a II. világháborúból való kilépésünk kapcsán többedmagával hogyan kereste meg Horthy Miklóst. S amikor elolvastam Schei­ber Sándor Folklór és tárgytörténet című unikális tanulmánykötetét, amelyben töviről hegyire benne van a magyar irodalmi művek összes zsidó vonatkozása, azonnal levelet írtam a tudós rabbinak, mintegy kiegészítve a Biblia a magyar költészetben című könyvészeti lajstromát. Megköszönte, s azzal bíztatott, hogy a könyv új kiadásában - rám hivatkozván - a bibliográfiában a bővített anyagot közli (sajnos, erre nem került sor). A hajdani Faludy György-tanulmányom, amelyet még a régi Mozgó Világ közölt - lett is belőle nem kis purparlé - megnyitotta az utat az egyszerre tudós és vagabund költőhöz. Akinek matinét szerveztem-rendeztem a Zeneakadémi­án, amelynek fő száma volt - a remek színészek versmondása és Kocsis Zoltán zongorajátéka mellett - az akkori belügyminiszter, Horváth Balázs színpadi mutatványa, aki a zongora fedelén írta alá a hazatért író személyazonossági igazolványát. (A másfél órás műsort a tévé is leadta, egyetlen fillért nem kaptam, s amikor érdeklődtem, hogy nem kaphatnék-e emlékbe egy kazettát, azt felelte az „illetékes": „nem jár".) Faludytól harmincnál több, életrajzi vonatkozásokkal, anekdotákkal, műfordításokkal, „egyén- és világcsúfolókkal" teli levelet őrzök. Szomorút, vidámat, ám köztük egyetlen egy sincs, amelyben rejtve maradna az író színes egyénisége. Szívszorító esetekre is emlékeztetett a levél-paksaméta. Ma is megkönnye­zem Baka Istvánnak azt a - szinte búcsúként hangzó - pár sorát, amelyben gyógyíthatatlan betegségéről, a rákról számol be. És Szilágyi Domokos felhőtlen virgonckodásnak tetsző soraiban is ott­­ sejthettem-e, hogy nemsokára ott le­szek Kolozsvárt a koporsót vállon vivők táborában - a halállal való ismerkedés. Levelek nyílnak és csukódnak, az egyikből Mészöly Miklós könyököl ki, amint megköszöni - egy jövőbeni szakolcai­ borozás jegyében - a neki adott Szakolczay-féle 10 forintos József Attila-díjat, a másikból Határ Győző, a londoni harlekin bohócsipkájának csörgését hallom. Ahogyan Kassák Lajosné megrótt, hogy egy időre fölszívódtam, úgy Kós Károly, a szent öreg is nehezményezi, hogy egyik alkalommal kolozsvári lakozásomkor elkerültem Rákóczi úti házát. Jöttem-mentem, könyvet vittem, gyógyszert vittem, jó szót vittem - a sürgö­­lődésnek nyoma van a levelekben és a képeslapokon. Minél jobban elmerülök a rég feledett anyag olvasásában, annál jobban megismerem hajdani életemet, minden „tudósítással" közelebb kerülök magamhoz. Nem tettem mást - alig látszom ki a papírhegyek alól -, mint amit megkö­vetelt a szakma: az igazi szerkesztő életét éltem. Sok volt, vagy kevés? Nem tudom. Ám aligha kell ennél nagyobb boldogság. 2016. március 25

Next