Hitel, 2017. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)

2017 / 12. szám - Kenyeres Zoltán: Weöres Sándorról másképpen

vagy talán csak a véletlen műve volt, mindenesetre találkozott Kosztolányi De­zsővel. A gúnyos, cinikus délceg Kosztolányi nézte a lötyögős nadrágú kis ványadékot, és tíz perc alatt megérezte a csodát. Később Babits is. És mindenki. Weöres volt első és egyetlen magyar költő, akinek semmit nem kellett harcolnia, harcolnia­, a kisujját sem kellett kinyújtania az elismerésért. Kodály kórusmű­vet írt első verseinek egyikére, az Öregek Kodály egyik legszebb kórusműve. Akik később, 1947-48 táján egy időre félreállították és a népi demokrácia ellen­ségét keresték benne, azok sem vonták kétségbe rendkívüliségét. Tanú vagyok Lukács György véleményére. Én úgy nőttem fel a szülői házban íról művészek között, hogy ő volt a mér­ték, az összemérhetetlen mérték. De mindenki így volt vele. Réz Pál, a régi Szép­­irodalmi Könyvkiadó egyik főszerkesztője - neve fogalom az irodalmi életben -, azt mondta egyszer, hogy soha nem irigykedett semmire és senkire, hacsak nem az olyan abszolút zsenire, mint Mozart. Vagy az olyan felfoghatatlan zse­nire, mint a Weöres Sanyi. És hosszan lehet sorolni a hasonló történeteket. Egy­szer Kormos Istvánnal álltam a New York bár kapujában, éppen indulni készül­tünk, amikor azt mondta, tudod, ha zsenivel akarok találkozni, csak fölmegyek Weöres Sanyihoz. Weöres költészetének és nemcsak a költészetének, hanem egész lényének jel­legadó lényege a zsenialitás. Ez átjárta, de nem úgy, hogy áradt volna belőle, hanem csak úgy, hogy volt. És a zsenialitás mellett van még egy lényege, még legalább egy, mert azok közé a megengedő és liberális irodalmárok közé tarto­zom, akik úgy gondolják, hogy a lényegből sem egy van, hanem sok, és még ugyanannak a teremtménynek is többféle lényege valósulhat meg egyszerre és ugyanabban az időben. Weöres Sándor személyes lényének és költészetének ilyen másik és második lényege a derű. A zseni jellegadó minőség, de éppen ebben a pozíciójában soha nem áll egyedül, hanem egyszerre létezik és van, és ugyanakkor áttűnik, átcsúszik egy másik minőségbe, és ezt a kettőt együtt és egyszerre kell érzékelnünk, ha beszélni akarunk róla. Ami persze aligha lehetséges, és néha nem is kell, néha jobb, ha csak az egyiket nevezzük meg. A zseni nagyon gyakran átcsúszik a gonoszba. És ilyenkor legtöbb esetben inkább csak ezt az utóbbit szoktuk emlegetni. Amikor azt mondjuk, hogy az őrült Néró, akkor ebben a kifeje­zésben próbáljuk szublimálni a két egymásba áttűnő minőséget, a zsenit és a gonoszt. Nem vagyunk képesek elviselni a feltörő kognitív disszonanciát, ezért inkább kitalálunk egy harmadik minőséget, és ebben megnyugszunk. Se nem zseni, se nem gonosz, hanem őrült. A zseniről alig lehet valamit mon­dani az állapot és pozíció megnevezésén túl, a gonosszal pedig nem szívesen nézünk szembe. 2017. december 10.

Next