Hitel, 2018. július-november (31. évfolyam, 7-12. szám)

2018 / 12. szám - Bertha Zoltán: Földközelben

Szabó egész kis költői portrécsarnokának benépesítői. Magatartásuk, üzenetük, erdélyi és magyar csillagfényük, a szellem eligazító jelzőfényei. Megidézésük (különleges szóösszetételekkel is: „ady-hullókő", „villám-csokonai", „légy fegyel­mezett-alázat") lélek és elme szövetkezése a gonosz ellen. Balázs Ferenc a sző­lőhegyen is eltökélten és elhivatottan gondolja el: „még egy iskola ez az egy / felröppenünk európáig". Fantáziabő nyelvi gazdagság, villanó lényegkimondás, változatosan szemléletes és elvonatkoztatón-egyetemesítőn intellektuális elő­adásforma jellemzi a költő versalakító dinamizmusát. Ritmusos, rímes, dalla­mos, prózaverses alakzatok sokasága közvetíti a fájdalmas közérzet gomolygá­­sát is, hogy lelki örökségünk már fogyatkozóban, „rajzosarcú birsalmatekintetű aggastyánaink" hagyatéka veszendőben, s mi sirathatjuk: kisnyelveknek „kések helyett szóval metszik el torkát". „Fordított" lesz így a feltámadás; nincs virágva­sárnap, de nagypéntek sem - hiszen maga az üdvtörténet lehetősége bizonyta­lanodott el. Legfeljebb „versvirágvasárnap" remélhető vagy képzelhető még el. Költeményeiben Bágyoni Szabó István „a hazai értelmű és tartalmú, magun­kat kifejező, bennünket felmutató gondolati líra méltó teljesítményeit hozta; formailag pedig kidolgozni látszik, sikerrel, egy a tehetségéhez, érdeklődési köréhez (az ,emlékező" költők fajtáját szaporítja) adekvát verstípust és stílust, melyben tájízek (sajátos zamatok, észjárás) jelentkeznek, korszerű és egyéni feldolgozásban" - állította méltán Lászlóffy Aladár. És Magyar irodalom Erdély­ben, 1968-1989 című összefoglaló, enciklopédikus irodalomtörténeti kéziköny­vében Pomogáts Béla is joggal hangsúlyozza tradicionalitás és experimentalizmus komplexitását ebben a lírai törekvésben, „az epikai elemekkel dúsított, szöveg­világában az avantgárd hagyományaira is emlékeztető" hosszúversek, szonett­koszorús vagy egyéb nagykompozíciók nyomatékos szerepét, s példaként a Zuhanó ablakkeretek című művet említi (amely mottója szerint „egy földrengés költő-áldozatairól" szóló mementó), hogy abban a szerző „a lettrista költészet eljárását használta, a sorok között bújtatva el a közismert székely balladát ('Ti­zenkét kőműves legyen ott')." S aztán az egyre „összetettebb képiség, olykor tudatosan szétrobbantott vers­mondat, tárgyiasabb szemlélet, elmélyültebb gondolatiság, a nyelvi játékokban való tobzódás is része költészetének - kerete pedig nem archaikus világ, hanem a blokklakásba szorított ketreclét­­, amelyből gondolatban sokszor visszatér még ahhoz a világhoz, amelyből elindult" (Filep Tamás Gusztáv). A (természe­tesen a „szabadtéri börtön" fogalmát és atmoszféráját is involváló) Nyitott cella (1982) című kötet groteszk utalásai - mint Nagy Gáspár telitalálatos „szabadra­bok" fogalmának képzetkörei - a közép- és kelet-európai terror- és börtönlét stációira mutatnak. A valóság abszurditására - s az abszurditás valóságára. Ahogy Albert Camus is látta, hogy a nyugati írók a valóságban rejlő abszurdi­tást írják, a keletiek pedig az abszurd valóságosságát, a képtelenség tomboló realitását. A romlás, a kiszolgáltatottság közérzetét. A bedeszkázott ablaksze­mek metaforája (Tollas Tibor börtönversében: „Bebádogoztak minden ablakot"; Kányádi Sándornál „bedeszkázott szökőkutak" várják az ordas telet; Farkas 118 HITEL

Next