Hitel, 2018. július-november (31. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 12. szám - Bertha Zoltán: Földközelben
Szabó egész kis költői portrécsarnokának benépesítői. Magatartásuk, üzenetük, erdélyi és magyar csillagfényük, a szellem eligazító jelzőfényei. Megidézésük (különleges szóösszetételekkel is: „ady-hullókő", „villám-csokonai", „légy fegyelmezett-alázat") lélek és elme szövetkezése a gonosz ellen. Balázs Ferenc a szőlőhegyen is eltökélten és elhivatottan gondolja el: „még egy iskola ez az egy / felröppenünk európáig". Fantáziabő nyelvi gazdagság, villanó lényegkimondás, változatosan szemléletes és elvonatkoztatón-egyetemesítőn intellektuális előadásforma jellemzi a költő versalakító dinamizmusát. Ritmusos, rímes, dallamos, prózaverses alakzatok sokasága közvetíti a fájdalmas közérzet gomolygását is, hogy lelki örökségünk már fogyatkozóban, „rajzosarcú birsalmatekintetű aggastyánaink" hagyatéka veszendőben, s mi sirathatjuk: kisnyelveknek „kések helyett szóval metszik el torkát". „Fordított" lesz így a feltámadás; nincs virágvasárnap, de nagypéntek sem - hiszen maga az üdvtörténet lehetősége bizonytalanodott el. Legfeljebb „versvirágvasárnap" remélhető vagy képzelhető még el. Költeményeiben Bágyoni Szabó István „a hazai értelmű és tartalmú, magunkat kifejező, bennünket felmutató gondolati líra méltó teljesítményeit hozta; formailag pedig kidolgozni látszik, sikerrel, egy a tehetségéhez, érdeklődési köréhez (az ,emlékező" költők fajtáját szaporítja) adekvát verstípust és stílust, melyben tájízek (sajátos zamatok, észjárás) jelentkeznek, korszerű és egyéni feldolgozásban" - állította méltán Lászlóffy Aladár. És Magyar irodalom Erdélyben, 1968-1989 című összefoglaló, enciklopédikus irodalomtörténeti kézikönyvében Pomogáts Béla is joggal hangsúlyozza tradicionalitás és experimentalizmus komplexitását ebben a lírai törekvésben, „az epikai elemekkel dúsított, szövegvilágában az avantgárd hagyományaira is emlékeztető" hosszúversek, szonettkoszorús vagy egyéb nagykompozíciók nyomatékos szerepét, s példaként a Zuhanó ablakkeretek című művet említi (amely mottója szerint „egy földrengés költő-áldozatairól" szóló mementó), hogy abban a szerző „a lettrista költészet eljárását használta, a sorok között bújtatva el a közismert székely balladát ('Tizenkét kőműves legyen ott')." S aztán az egyre „összetettebb képiség, olykor tudatosan szétrobbantott versmondat, tárgyiasabb szemlélet, elmélyültebb gondolatiság, a nyelvi játékokban való tobzódás is része költészetének - kerete pedig nem archaikus világ, hanem a blokklakásba szorított ketreclét, amelyből gondolatban sokszor visszatér még ahhoz a világhoz, amelyből elindult" (Filep Tamás Gusztáv). A (természetesen a „szabadtéri börtön" fogalmát és atmoszféráját is involváló) Nyitott cella (1982) című kötet groteszk utalásai - mint Nagy Gáspár telitalálatos „szabadrabok" fogalmának képzetkörei - a közép- és kelet-európai terror- és börtönlét stációira mutatnak. A valóság abszurditására - s az abszurditás valóságára. Ahogy Albert Camus is látta, hogy a nyugati írók a valóságban rejlő abszurditást írják, a keletiek pedig az abszurd valóságosságát, a képtelenség tomboló realitását. A romlás, a kiszolgáltatottság közérzetét. A bedeszkázott ablakszemek metaforája (Tollas Tibor börtönversében: „Bebádogoztak minden ablakot"; Kányádi Sándornál „bedeszkázott szökőkutak" várják az ordas telet; Farkas 118 HITEL