Hitel, 2020. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)

2020 / 2. szám - Léka Géza: Csapások az út felé

Sokáig a végül mindent eldöntő orwelli évszám sem ígért semmi lelkesítőt, sőt az iszkázi Nagy László Emlékház ünnepélyes avatásáról való lemaradásom már-már az összeomlás szélére sodort. Visszabonthatatlannak gondolt Bartók Táncegyüttesi, táncházi kapcsolataim mondtak csődöt egyetlen szempillantás alatt, amikor kiderült, hogy a számtalan konrét ígéret ellenére nincs kivel és főként mivel nekivágnom a hosszú útnak, vonattal pedig már késő lett volna elindulni. Máig a gondviselés különös kegyeként tartom számon, hogy a ren­dezvényről készült videóval csak évekkel később szembesültem (magyarul: minden erőmmel igyekeztem kitérni előle­­ önvédelemből!), amikor az irodal­mi küldöttség zömét, az akkor még egyedül ismerős Csoóri Sándoron kívül Czine Mihályt, Nagy Gáspárt, Fodor Andrást és a többieket már személyes is­merőseimként tarthattam számon. Aztán mire elcsendesedve, lassacskán tudo­másul vettem, hogy ez az év is úgy hagy itt, hogy a meddő őrlődésen túl képtelen mozdítani rajtam akár egy centimétert is, végre történt valami, amibe foggal, tíz körömmel ismét belekapaszkodhattam. Október közepén az Esti Hírlapban 2-3 soros kurzivált rövidhír rántotta ma­gára a tekintetem, amelyből egy személynév, egy dátum és egy helység­név villogott felém mindjárt, a pulzusom ritmusára. Illyés Gyula - 1984. no­vember 2. - Simontornya. Mert ennyi volt a lényeg, az őket összekötő, konkrét részleteket nélkülöző szöveget már másnapra elfelejtettem. De még így sem hagyott nyugodni a dolog, fölhívtam hát a Hírlapot, hogy immár magától a rö­vidhír gazdájától próbáljam megszerezni a még szükséges tudnivalókat, ám esélyem se volt rá, hogy a közelébe jussak. De szakasztott így jártam a Magyar Írók Szövetsége titkárságával is, midőn megilletődött, ám annál tisztelettel­­jesebb kérdésemre ezt a választ kaptam: „Az írószövetség ebbe az ügybe nem folyt bele, kérem!" Nem folyt bele, kérem?! Hogy micsoda?! Hát létezhet ennél ostobább, kiábrándítóbb, de lényegét tekintve alkalmasabb mondat arra, hogy a bennem kigyúrt tábortüzet azonnal elfojtsa? De ebből nem esztek! Gurgulázott bennem az indulat, és mivel november 2-a pénteki napra esett, máris intézked­tem egy szabadnap kiírásáról, és erre kértem a barátomat, Zsoltot is, aki már tavaly is elkísért Rácegresre. November 2-án reggel pedig kezdetét vette a vakrepülés. Mindösszesen annyit tudtunk, hogy Simontornyán kell leszállnunk a vonat­ról. Az állomás melletti téliesített fabarakkban még gazdagon megreggeliztünk, de biztos támpont híján jobbára csak szédelegtünk a feltételezett centrum irá­nyába. Falragaszokat, oszlopokra fölkent színes plakátokat vizslattunk ingajá­ratban szlalomozva az utcákon, de sehol semmi kapaszkodó, a megszólított járókelők értetlenkedő reakciói pedig végképp elvették a kedvünket a személyes tudakozódástól. Legalább egy órába telt, mire elvergődtünk a várig, aminek pincecsárdája éppen akkor nyitott, s bár a kérdésemen jóízűen nevetgélő sze­mélyzetnek se volt fogalma róla, miről olvashattam én két héttel korábban az Esti Hírlapban, de megfelelő mennyiségű és minőségű harciasító folyadékkal 266 HITEL 90 éve született Csoóri Sándor

Next