Református Bethlen Gimnázium, Hódmezővásárhely, 1859
PHIDIÁSZ IFJÚKORA. i. i Az olimpiai Jupiter lábai alatt ezen fölirat vola bevésve: „Én az athénei Phidiász — Charmides fiának — műve vagyok.“ Nem látszik-e hiábavalónak efféle elővigyázat? Melyik művész bízhatott vala nagyobb joggal mint Phidiász, a történelem gondosságában, hogy az — életének minden részleteit s talentumának minden termékeit az utókornak adandja át? Azonban a történelem nagyon is igazoló hallgatása által Phidiász bizalmatlankodását. Nélküle még atyja nevét sem ismertük volna meg; azon nevet, melyet Göröghon bizonyos kegyeletes szokása mindenkor a fia halhatatlanságával fűze össze. Azt hihetnék, hogy az ókor bölcsebb s kegyeletesebb lévén mint mi, különbséget ten az ember és a lángész között, homályban hagyván minden gyarlóságait az elsőnek, hogy az utóbbi annál tisztább fényben tündököljék. A legnagyobb művészeket kisebbíti a hű életrajz: jobb szolgálatot tesz az ember dicsőségüknek, ha a századok kíváncsiságának nem ad egyebet át, mint neveket s mesterműveiket. És valóban Phidiász ránk nézve az ókori művészet személyesítője lön, de magánélete majdnem ismeretlen előttünk. Perikies századát tölti be, és alig lehet valami biztos adatot messzeható életpályája felől szerezni. Mindenek előtt születésének ideje bizonytalan, csak egybevetés folytán helyezik azt a marathoni ütközet időtájára. E szerint el kell fogadnunk, hogy ezen győzelem örökítését czélbavett szobrok, csak húsz évvel később nyertek az atheneiek által szentesítést, mivel Phidiász volt szerzőjük. Ha a nép azokat mindjárt a diadal után rendelte volna meg, azaz, ha Phidiász, aki akkor csak gyermek volt, már meglett korú s hírneves művész lett volna, akkor a Pisistratidák bukásánál huszonöt évvel előbb kellett volna születnie. Következéskép, körülbelül hetven éves lett volna akkor, midőn életének legtevékenyebb korszaka kezdődött, s így hetvenedik és nyolcvanadik éve között készítette volna az aranyból s elefántcsontból faragott Minervát, az olimpiai Jupitert, akkor halmozta volna el Parthenont szoborműveivel, akkor vezette volna Perikies minden munkálatait, egy szóval legvégső aggkorában teljesítette volna azt, amire az ifjúkor heves a férfikor teljes ereje kívántatik meg. Ilyen csuda nem hihető. Ellenkezőleg, kénytelenek vagyunk belátni, hogy az atheneiek nem emelhetének azonnal a marathoni győzelem után emlékoszlopokat, mert a persák kétségenkivül el nem mulasztják vala — midőn tíz évvel utóbb a várost fölgyújták — azokat megsemmisíteni. Természetesnek találandjuk, hogy még Xerxes megveretése után is, a nép inkább gondolt házainak s falainak fölépítésére, mintsem hiúsága kielégítésére. Nem is képzelhető, hogy az annyi romlások által megrongált Athen, 1 .