Hód-Mező-Vásárhely, 1873. január-szeptember (3. évfolyam, 1-38. szám)
1873-09-21 / 38. szám
annál szorosabb kötelesség lesz eljárásában eszélyes kíméletet tanúsítani , minél lényegesebb érdekeit érintik az embernek, és minél kevesebb alapos kifogást tehet ellene a kifejlett értelem. Csukás Benjámin. (Vége köv.) Levelezés. Gnadenwald, 1878. augusztus hóban. Tisztelt szerkesztő úr! A múlt őszszel föltettem magamban, hogy visszajövet újra meglátogatom a Pallavicini-kertet, de e szándékomról letettem. Ezúttal magasabb fekvésű vidékre siettem, így Genuában csak meghalván, másnap reggel tovább utaztam; ez az oka, hogy ez alkalommal Genua nevezetességeiből nem néztem meg egyebet, mint a pályaudvar közelében egy díszes exotikus növényekkel be-ültetett kis kert közepén álló nagyszerű emlékszobrát a Columbusnak, Amerika nagy fölfedezőjének, melyet emlékére szülővárosa emelt. Az idő mindvégig kedvezett és szerencsémre coupém sem telt meg annyira, mint az előző nap, sőt egy kis kellemesmeglepetésben is részesültem , nevezetesen a coupé egyik ablakába egy ma-gyar ember nevét találtam bekarcolva. „Szentiványi Oszkár 25/12 1870.“ szólt az elég ügyes karcolat. Sajnáltam szegényt, mert nyilván egyedül ülhetett coupéjában és szörnyen unatkozhatott , hogy ráadta fejét, hogy ily könnyű szerrel emeli magának túl az édes haza határain „monumentum aere perennius“-t. Genuát egy tág hegyöv veszi körül , melyen egész kiterjedésében erődítések vonulnak végig. Az ezen hegyívből kimagasló dombok oldalait megszámlálatlan menynyiségű nyári lakok borítják, melyek, amint Genuáthagyjuk, csaknem egy óra hosszat egy rendkívül változatos és kellemes képet tárnak fel az utazó előtt. Most egy hosszú alagúton át kiérve e kedves látványnyal gyönyörködtető övből, egy egész más jellegű vidékre érünk: Lombardia síkja tárul fel előttünk. A növényzet itt még nem haladt annyira előre; a Genua vidékén már sűrű árnyat hintő fügefa levelei csak az imént fakadoztak ki, a hegyek meg mindig messzebb távolba vonulnak vissza , szóval a vidék mindinkább egyhangúvá válik, mindazáltal gazdaembernek a szépen és igen öntudatosan művelt földön sok érdekes szemlélni valója akadna. Még coupénk is vesztett változatosságában, olasz uti- i társaink egymásután szállongtak ki, úgy hogy még Alessandria előtt csupán egy öreg angol és életpárja maradtak útitársaim. Az angol kivételesen igen közlékeny ember volt, az ily alkalmaknál szokásos módon megszólított , s midőn megtudta, hogy magyar vagyok, rendkívüli érdeklődéssel tudakozódott Ausztriához való viszonyainkról és Kossuthról, és beszélgetésünk hihetőleg egész Milánóig foly vala, ha a nagy zörej miatt a beszéd terhemre nem esik. Allessandriába mintegy 11 óra tájba értünk. Egy egész csomó vasútvonal találkozik itt, van is a pályaudvaron olyan zaj, hogy csak úgy zúg bele az utas feje. Nappal még csak megjárja: könnyebben megjegyezhetjük vonatunk helyét, kocsink számát; de este, mikor 5—6 vonat áll egyszerre indulás készen, midőn még több ember kiáltozza a sötétben tele torokkal a különféle irányokat és mind egyszerre és mind érthetetlenül, úgy hogy nem tudhatod, ki, mit és hol kiált, akkor egy valóságos újkori Bábelben érzed magadat s nevetni volna kedved a zűrzavaron, ha a kétely nem nyugtalanítana, vajon nem cseréled-e fel vonatodat. E zűrzavaron természetesen könnyen lehetne, segítni, ha például minden vonat mellett egy transparent tábla megmutatná annak irányát, de hát úgy látszik az olaszok nagyon szeretik zengzetes nyelvüket hallatni. (Itt zárjel közt, egész komolyan és célzás nélkül jegyzem meg , hogy utamon nem egy idegentől hallottam, hogy ők a magyart egyik legkellemesebb hangzású nyelvnek találják.) Milanóba délutáni egy óra tájba érkeztem és a „Hotel Manin“-ba (valószínűleg a nemes Manin Dániel, Velencének 1848-ban köztársasági directori után elnevezve) szálltam. Nagyon el lévén fáradva, két napi ott időzésem alatt csak két kocsi-sétát tettem. Az elsőt a városba, hogy legalább kívülről megnézzem a nagyszerű domot, számtalan kisebb, magasabb karcsú tornyaival és sok százra menő szobrával, melyek közül többek közt minden ablak mindkét oldalán az azokat szegélykő párkányzat egyik mélyedésében 4—4, összesen tehát 8 életnagyságnál magasabb alakban van egyik a másik fölött elhelyezve úgy, hogy még alattuk és felettük, valamint köztük is elég tér marad, hogy a díszítést túlzottnak ne mondjuk. A templomtól tovább menvén , a közelében levő Viktor Emánuel Galléria előtt leszálltam, melynek mintája most a bécsi kiállításon látható. Tessék képzelni egy szép, meglehetős hosszú, széles utcát, melyet középen egy épen oly széles, de rövid kör ketté szel. Ezen keresztalakú térre már most művészeti készítményü, ívalakú tetőzet borúl, mely a középen, hol az utcák egymást szelik, merész kivitelű kupola alakban magaslik ki az ember feje fölött. A négy sarokház csonkaszögletein négy freskókép a négy fővilágrészt ábrázolja, míg lejebb kerek nagy medaillon-alakban Olaszország legnagyobb tudósai,költői, művészei, államférfiainak arcképei vannak lefestve. Az utca márványkővel, a kupola alatti tér mozaikkal van kirakva, közepében Olaszország címerével. Tessék most még az egészet elképzelni, amint azt estve egy gázláng-tenger világosítja meg, melynek hatása alatt üvegtetőzet ezer színben ragyog, míg lent az egymást érő kirakatokban selyem- és egyéb áruk mindenféle színváltozatban, arany- és ezüst-ékszerek kápráztatják az ember szemét és végül a sűrűn hullámzó embertömeget, — mert kocsinak itt nem szabad járni — ön is hajlandó azt egynek az „Ezer egy éj“ tüneményei közül tartani. Került pedig ez a Galléria mindössze csupán valami 7 millió lírába, mely, ha nem csalódom, azon kölcsönből került ki , melynek sorsjegyei „Milánói sorsjegy“ cím alatt nálunk is nagy keletre találtak. Aki tehát még treffert nem csinált, legalább az a gondolat vigasztalhatja, hogy miben hever a pénze és hogy azon esetre, mely ugyan semmi valószínűséggel nem bír, ha Milánó városa fizetésképtelen lenne, bátran számíthat egy darabka üvegre a fényes Gallériából. A másik napon csak a boulevardon tettem sétát, am! Milánó előkelő szép és nem szép világa ad légyottot egymásnak hintákban, lóháton és velocipében, most azonban az esőre hajló idő miatt csak kevesen jelentek ott meg. Én pedig a következő nap ismét útnak indulvabúcsút vettem Milánótól, de ez utániról majd jövő levelem szól. A viszontlátásig. Csengeri Ferenc. iTJiLMi/Cf|ilLa A Viola-herceg. Uj mese egy sörivótól. Franciából. .. A Viola-herceg hévvel búcsúzott el gazdájától s elindul az utón, melyet az mutatott. Kevesebb mint egy óra alatt elér a fal tövéhez, mely bámulatos magas volt. Leugrik lováról s ezt egy fához köti, aztán felnyitja az üvegcsét és megkeni a kapu sarkait. A kapu magától kitárul, ő bátran belép. Tüstént dühös ugatás hangzott fel, s egy kutya, akkora mint egy szamár, gyilkos szemekkel, rohan egyenesen neki, villaág nagyságú fogakat vicsorítva reá. A Viola-herceg odaveti neki a derce kenyeret. A kuvasz elkapja, egy nagyot nyel, s az ifjú herceget tovább bocsátja. Húsz lépéssel odább meglát ez egy roppant kemencét, melynek lángoló szája akár csak a pokol torka. Egy óriási termetű sütő állott a kemencéhez. A Violaherceg hozzá megyen s neki adja a söprűt. A sütő szó nélkül elveszi. Végre, a kúthoz megy, kihúzza annak félig elrothadt kötelét s a napra kiteríti. Ezután megkerüli a kastélyt és bemegy a narancs erdőbe. Ott leszakasztja a három legszebb narancsot, és siet vissza elérni a kaput. Ebben a pillanatban a nap elhomályosodik, a föld megrendül, és a Viola-herceg hangot hall, mely kiáltja: — Sütőm, édes sütőm! fogd meg lábánál és vesd a kemencébe! — Nem, felel a sütő. Oly rég ideje, hogy testemmel tisztogatom ezt, a kemencét. Kegyetlen, te soha sem adtál egy söprűt. Ez adott. Menjen békével. — Kötél, édes kötelem! kiált újra a hang, tekeredzél nyaka körül és fojtsd meg! — Nem, felel a kötél. Sok esztendeje, hogy itt hagysz rothadni a nedvességtől, ez kiterített engem a napra. Menjen békével. És e hang mind dühösebben kezdi rá ismét: — Kutyám! édes jó kutyám, ragadd torkon, tépd széjjel. — Nem, felel a kutya, oly régóta szolgállak, te kenyér nélkül hagytál. Ez jól tartott. Menjen békével! — Vaskapu, vaskapu, kiált a hang, mint a villám dörögve, dűlj reá és nyomd agyon ! — Nem, felel a kapu. Több szász esztendejénél, hogy rágódni hagytad rajtam a rozsdát, s ez megkent. Menjen békével VI. Gambrinus király unokája végre kijutva, narancsait a táskába teszi, mely a nyeregkápáról függött, lóra ül és sebesen kimegy ez erdőségből. Minthogy pedig égett a vágytól látni hercegnőit, sokallotta, hogy nem akad forrásra vagy patakra, de hiába haladt, csak nem talált se patakot, se forrást. Ez alatt szive majd kiugrott a vágyódástól, elgondolván, hogy a nagyján már átesett, s hogy a többi magától megy. Dél felé száraz síkságra ért, melyre az égő nap szórta sugarait. Epesztő szomjúság fogta el. Előkeresi kobakját és felhajta. Hajda kobak üres. Örömében elfeledte azt megtölteni. Folytatja a lovaglást, küzdve a fájdalommal, de végre nem bírta tovább. Leereszkedik a lóról, annak melléje terül, torka száraz, melle piheg és feje zúg. Már halálát érezte közelgeni, mikor szemei a táskára estek, hol a narancsok domborodtak. A szegény Viola herceg, ki annyi szeszélylyel szembeszállott, hogy álmának hölgyét birtokába nyerje, most a világ hercegnőit, ha fehér, ha piros, ha aranyos, mind odaadta volna cserében egy csöpp vízért. — Ah! mondá magában, ha ezek a narancsok igazi gyümölcsök volnának, üdítő gyümölcsök, mint a milyeneket Flandriában ettem! .... S ki tudja, elvégre! .... Ettől a gondolattól föléled. Volt ereje fölkelni és táskájába nyúlni. Kivesz abból egy narancsot és fölvágja késével. Tüstént kirepül belőle a legszebb kis nő-csízik, a mit csak látni lehet. — Hamar adj innom! meghalok szomjan! mondja. neki az arany madár. — Várj, felel a Viola-herceg, annyira meglepetve , hogy szomjúságát is elfelejtő. Hogy megenyhítse a madarat, vesz egy másik narancsot s felvágja meggondolás nélkül. Abból egy más csízik száll ki, mely szintén kiáltja: — Meghalok szomjan! hamar adj innom! A Viola-herceg belátta ostobaságát, s mialatt a két csizik szárnyra kelt, ő a földre hanyatlik, hol, kimerülve e végerőlködésben, elveszti eszméletét. VII. Valami kétteljes hűsítő hatás alatt ébredett föl. Éjszaka volt, az égen nagy csillagok nyíltak, s a földet bő harmat borította. A Viola-herceg, felüdülve, visszaül lovára , s a reggelnek első szürkületében csakhamar lát távolról egy patakot csillámlani , hol eloltja szomjúságát. Többé nem volt bátorsága fölmetszeni a még megmaradt narancsot. Elgondolja azonban, hogy az estve nem követte az öreg utasításait. Ki tudja, ez az ellenállhatatlan szomjúság nem a ravasz boszorkánytól vetett tőr vola-e, s a harmadik narancs, a vízparton fölnyitva, s nem adná-e meg neki a hercegnőt, a kit keres? Azon eljárási módok, a melyeket a só előállításánál vagy szerzésénél használni szoktak — épen oly sokfélék, mint a mily sokféle alakban s változatban a só a természetben előfordulni szokott. A míg ugyanis a sósivatagokról ezt az össze- vagy felkaparás által nye-Fogja a késit és fölnyitja a narancsot. Hajh! , ebből is, mint az előbbiekből, egy szép kis csízik kel ki, mondván: — Innom adj hamar ! szomjas vagyok! Nagy volt a szegény Viola-herceg zavarodása ! Mégis, nehogy a többi után repüljön ez is, hirtelen összeszedi magát s vizet merít a markába , melyet oda- tart az orra alá. Alighogy ivott a csízik, tüstént leánynyá változott, bájoló , fiatal leánynyá, karcsú és hajlékony derékkal , finom és szabályos vonásokkal, nagy fekete szemekkel és aranyszínű bőrrel. Soha sem látott a Violaherceg ilyen szépet, s mintegy önkívületben állott előtte. Kezdetben ő maga is mintha elkábult volna. Elbűvölt szemekkel nézett mindenfelé, s a tekintet, melylyel szabadítóján megakadt, rémült a legkevésbé sem volt. Ez a nevét kérdezte tőle; az azt mondá, hogy ötét Lili hercegnőnek hívják. Tizenhat évesnek látszott, s volt tíz éve, hogy a gonosz boszorkány fogva tartotta, csízik alkattal a narancsban. Nosza bájos Lilikém, szólt a fiatal herceg, ki lángolt, hogy nősülhessen, siessünk lóra ülni, hogy meneküljünk a gonosz boszorkánytól. Lili tudni kívánta, tőle, hogy hová vezeti. — Atyám kastélyába, felelt az neki. Felül paripájára, Lilit maga elé veszi, s gyöngéden karjai között tartva útnak indul. Minden, amit látott a hercegnő, újság volt neki s amint keresztül utaztak hegyeken, völgyeken , városokon, falukon, ezer kérdést is tett, melyek egyszerű és gyermekded lélekről tanúskodtak. A Viola-herceg végtelen gyönyörrel felelgetett neki. Olyan édes tanítani, akit szeretünk! Mivel az út hosszú volt, a leány könnyedén reádúlt, hogy pihenjen, és a Viola-herceg szive kéjjel dobogott. Egyszer azt kérdezi tőle, hogy milyenek az ő hazájabeli leányok. — Fehér és rózsaszínűek, felel a Viola - herceg, a szemeik meg kékek. — Te szereted ezt a szint? mondja a hercegnő. A Viola-herceg jónak ítéli az alkalmat megtudni hogy mi megy véghez a Lilike szivében. Semmit sem felelt. — S bizonyosan, kezdi újra a hercegnő, egy azok közül vár reád, hogy nőddé legyen? Ő néma marad. Ekkor Lili fölegyenesedik. — Nem, szól végre a Viola-herceg. Az én hazámban nekem egy leány sem tetszik, s azért jöttem keresni egyet a nap országában. Hibáztam, bájos Lilikém ? Ekkor Lilin volt a sor hallgatni, hanem a ló egy kőben megbotolván, édesdeden hagyta magát a Viola herceg felé dőlni, mint azelőtt. (Folytatás következik. A ló és nemes. (Folytatás.)