Hód-Mező-Vásárhely, 1873. január-szeptember (3. évfolyam, 1-38. szám)

1873-09-21 / 38. szám

annál szorosabb kötelesség lesz eljárásában eszélyes kí­méletet tanúsítani ,­­ minél lényegesebb érdekeit érintik az embernek, é­s minél kevesebb alapos kifogást tehet ellene a ki­fejlett értelem. Csukás Benjámin. (Vége köv.) Levelezés. Gnadenwald, 1878. augusztus hóban. Tisztelt szerkesztő úr! A múlt őszszel föltettem magamban, hogy vissza­­jövet újra meglátogatom a Pallavicini-kertet, de e szán­­dékomról letettem. Ezúttal magasabb fekvésű vidékre siettem­, így Genuában csak meghalván, másnap reggel tovább utaztam; ez az oka, hogy ez alkalommal Genua nevezetességeiből nem néztem meg egyebet, mint a pá­lyaudvar közelében egy díszes exotikus növényekkel be-­­­ültetett kis kert közepén álló nagyszerű emlékszobrát a Columbusnak­, Amerika nagy fölfedezőjének, melyet em­lékére szülővárosa emelt. Az idő mindvégig kedvezett és szerencsémre coupém sem telt meg annyira, mint az előző nap, sőt egy kis kellemes­­meglepetésben is része­sültem , nevezetesen a coupé egyik ablakába egy m­a-­­­gyar ember nevét találtam bekarcolva. „Szentiványi Oszkár 25/12 1870.“ szólt az elég ügyes karcolat. Saj­náltam szegényt, mert nyilván egyedül ülhetett coupéjá­­ban és szörnyen unatkozhatott , hogy ráadta fejét, hogy ily könnyű szerrel emeli magának túl az édes haza ha­tárain „monumentum aere perennius“-t. Genuát egy tág hegyöv veszi körül , melyen egész kiterjedésében erődítések vonulnak végig. Az ezen hegy­­ívből kimagasló dombok oldalait megszámlál­atlan meny­­nyiségű nyári lakok borítják, melyek, amint Genuát­­hagyjuk, csaknem egy óra hosszat egy rendkívül válto­­zatos és kellemes képet tárnak fel az utazó előtt. Most egy hosszú alagúton át kiérve e kedves látványnyal gyönyörködtető övből, egy egész más jellegű vidékre érünk: Lombardia síkja tárul fel előttünk. A növényzet itt még nem haladt annyira előre; a Genua vidékén már sűrű árnyat hintő fügefa levelei csak az imént fakadoz­tak ki, a hegyek meg mindig messzebb távolba vonul­nak vissza , szóval a vidék mindinkább egyhangúvá vá­lik, mindazáltal gazdaembernek a szépen és igen öntu­datosan művelt földön sok érdekes szemlélni valója akadna.­­ Még coupénk is vesztett változatosságában, olasz uti- i társaink egymásután szállongtak ki, úgy hogy még Ales­sandria előtt csupán egy öreg angol és életpárja ma­radtak útitársaim. Az angol kivételesen igen közlékeny ember volt, az ily alkalmaknál szokásos módon megszó­lított , s midőn megtudta, hogy magyar vagyok, rend­kívüli érdeklődéssel tudakozódott Ausztriához való viszo­nyainkról és Kossuthról, és beszélgetésünk hihetőleg egész Milánóig foly vala, ha a nagy zörej miatt a be­széd terhemre nem esik. Allessandriába mintegy 11 óra tájba értünk. Egy egész csomó vasútvonal találkozik itt, van is a pálya­udvaron olyan zaj, hogy csak úgy zúg bele az utas feje. Nappal még csak megjárja: könnyebben megjegyezhet­jük vonatunk helyét, kocsink számát; de este, mikor 5—6 vonat áll egyszerre indulás készen, midőn még több ember kiáltozza a sötétben tele torokkal a külön­féle irányokat és mind egyszerre és mind érthetetlenül, úgy hogy nem tudhatod, ki, mit és hol kiált, akkor egy valóságos újkori Bábelben érzed magadat s nevetni volna kedved a zűrzavaron, ha a kétely nem nyugtala­nítana, vajon nem cseréled-e fel vonatodat. E zűrzava­ron természetesen könnyen lehetne, segítni, ha például minden vonat mellett egy transparent tábla megmutatná annak irányát, de hát úgy látszik az olaszok nagyon szeretik zengzetes nyelvüket hallatni. (Itt zárjel közt, egész komolyan és célzás nélkül jegyzem meg , hogy uta­mon nem egy idegentől hallottam, hogy ők a magyart egyik legkellemesebb hangzású nyelvnek találják.) Milanóba délutáni egy óra tájba érkeztem és a „Hotel Manin“-ba (valószínűleg a nemes Manin Dániel, Velencének 1848-ban köztársasági directori után elne­vezve) szálltam. Nagyon el lévén fáradva, két napi ott időzésem alatt csak két kocsi-sétát tettem. Az elsőt a városba, hogy legalább kívülről megnézzem a nagyszerű domot, számtalan kisebb, magasabb karcsú tornyaival és sok százra menő szobrával, melyek közül többek közt minden ablak mindkét oldalán az azokat szegélykő pár­­kányzat egyik mélyedésében 4—4, összesen tehát 8 élet­nagyságnál magasabb alakban van egyik a másik fölött elhelyezve úgy, hogy még alattuk és felettük, valamint köztük is elég tér marad, hogy a díszítést túlzottnak ne mondjuk. A templomtól tovább menvén , a közelében levő Viktor Emánuel Galléria előtt leszálltam, melynek mintája most a bécsi kiállításon látható. Tessék képzelni egy szép, meglehetős hosszú, széles utcát, melyet közé­pen egy épen oly széles, de rövid kör ketté szel. Ezen keresztalakú térre már most művészeti készítményü, ív­alakú tetőzet borúl, mely a középen, hol az utcák egy­mást szelik, merész kivitelű kupola alakban magaslik ki az ember feje fölött. A négy sarokház csonkaszögletein négy freskókép a négy fővilágrészt ábrázolja, míg lejebb kerek nagy medaillon-alakban Olaszország legnagyobb tudósai,­költői, művészei, államférfiainak arcképei van­nak lefestve. Az utca márványkővel, a kupola alatti tér mozaikkal van kirakva, közepében Olaszország címeré­vel. Tessék most még az egészet elképzelni, amint azt estve egy gázláng-tenger világosítja meg, melynek ha­tása alatt üvegtetőzet ezer színben ragyog, míg lent az egymást érő kirakatokban selyem- és egyéb áruk min­denféle színváltozatban, arany- és ezüst-ékszerek káp­ráztatják az ember szemét és végül a sűrűn hullámzó embertömeget, — mert kocsinak itt nem szabad járni — ön is hajlandó azt egynek az „Ezer egy éj“ tünemé­nyei közül tartani. Került pedig ez a Galléria mindössze csupán valami 7 millió lírába, mely, ha nem csalódom, azon kölcsönből került ki , melynek sorsjegyei „Milánói sorsjegy“ cím alatt nálunk is nagy keletre találtak. A­ki tehát még treffert nem csinált, legalább az a gondolat vigasztalhatja, hogy miben hever a pénze és hogy azon esetre, mely ugyan semmi valószínűséggel nem bír, ha Milánó városa fizetésképtelen lenne, bátran számíthat egy darabka üvegre a fényes Gallériából. A másik napon csak a boulevardon tettem sétát, a­­m! Milánó előkelő szép és nem szép világa ad légyottot egymásnak hintákban, lóháton és velocipében, most azonban az esőre hajló idő miatt csak kevesen jelentek ott meg. Én pedig a következő nap ismét útnak indulva­­b­úcsút­ vettem Milánótól, de ez utániról majd jövő le­velem szól. A viszontlátásig. Csengeri Ferenc. iTJiLMi/Cf|ilLa A Viola-herceg­. Uj mese egy sörivótól. Franciából. .. A Viola-herceg hévvel búcsúzott el gazdájától s elindul az utón, melyet az mutatott. Kevesebb mint egy óra alatt elér a fal tövéhez, mely bámulatos magas volt. Leugrik lováról s ezt egy fához köti, aztán felnyitja az üvegcsét és megkeni a kapu sarkait. A kapu magától kitárul, ő bátran belép. Tüstént dühös ugatás hangzott fel, s egy kutya, akkora mint egy szamár, gyilkos szemekkel, rohan egye­nesen neki, villaág nagyságú fogakat vicsorítva reá. A Viola-herceg odaveti neki a derce kenyeret. A kuvasz elkapja, egy nagyot nyel, s az ifjú herceget tovább bocsátja. Húsz lépéssel odább meglát ez egy roppant ke­mencét, melynek lángoló szája akár csak a pokol torka. Egy óriási termetű sütő állott a kemencéhez. A Viola­herceg hozzá megyen s neki adja a söprűt. A sütő szó nélkül elveszi. Végre, a kúthoz megy, kihúzza annak félig el­­rothadt kötelét s a napra kiteríti. Ezután megkerüli a kastélyt és bemegy a narancs erdőbe. Ott leszakasztja a három legszebb narancsot, és siet vissza elérni a kaput. Ebben a pillanatban a nap elhomályosodik, a föld megrendül, és a Viola-herceg hangot hall, mely kiáltja: — Sütőm, édes sütőm! fogd meg lábánál és vesd a kemencébe! — Nem, felel a sütő. Oly rég ideje, hogy testem­mel tisztogatom ezt, a kemencét. Kegyetlen, te soha sem adtál egy söprűt. Ez adott. Menjen békével. — Kötél, édes kötelem! kiált újra a hang, teke­­redzél nyaka körül és fojtsd meg! — Nem, felel a kötél. Sok esztendeje, hogy it­t hagysz rothadni a nedvességtől, ez kiterített engem a napra. Menjen békével. És e hang mind dühösebben kezdi rá ismét: — Kutyám! édes jó kutyám, ragadd torkon, tépd széjjel. — Nem, felel a kutya, oly régóta szolgállak, te kenyér nélkül hagytál. Ez jól tartott. Menjen békével! — Vaskapu, vaskapu, kiált a hang, mint a vil­lám dörögve, dűlj reá és nyomd agyon ! — Nem, felel a kapu. Több szász esztendejénél, hogy rágódni hagytad rajtam a rozsdát, s ez megkent. Menjen békével­ VI. Gambrinus király unokája végre kijutva, naran­­­­csait a táskába teszi, mely a nyeregkápáról függött, lóra ül és sebesen kimegy ez erdőségből. Minthogy pedig égett a vágytól látni hercegnőit, sokallotta, hogy nem akad forrásra vagy patakra, de hiába haladt, csak nem talált se patakot, se forrást. Ez alatt szive majd kiugrott a vágyódástól, elgondolván, hogy a nagyján már átesett, s hogy a többi magától megy. Dél felé száraz síkságra ért, melyre az égő nap szórta sugarait. Epesztő szomjúság fogta el. Előkeresi kobakját és felhajta. Hajd­­a kobak üres. Örömében elfeledte azt meg­tölteni. Folytatja a lovaglást, küzdve a fájdalommal, de végre nem bírta tovább. Leereszkedik a lóról, annak melléje terül, torka száraz, melle piheg és feje zúg. Már halálát érezte közelgeni, mikor szemei a táskára estek, hol a na­­ra­ncsok domborodtak. A szegény Viola­ herceg, ki annyi szeszélylyel szembeszállott, hogy álmának hölgyét birtokába nyerje, most a világ hercegnőit, ha fehér, ha piros, ha ara­­­­nyos, mind odaadta volna cserében egy csöpp vízért. — Ah! mondá magában, ha ezek a­ narancsok igazi gyümölcsök volnának, üdítő gyümölcsök, mint a milyeneket Flandriában ettem! .... S ki tudja, el­végre! .... Ettől a gondolattól föléled. Volt ereje fölkelni és táskájába nyúlni. Kivesz abból egy narancsot és fölvágja­­ késével. Tüstént kirepül belőle a legszebb kis nő-csízik, a­­ mit csak látni lehet. — Hamar adj innom! meghalok szomjan! mondja.­­ neki az arany madár. — Várj, felel a Viola-herceg, annyira megle­petve , hogy szomjúságát is elfelejtő. Hogy megenyhítse a madarat, vesz egy másik narancsot s felvágja meg­gondolás nélkül. Abból egy más csízik száll ki, mely szintén kiáltja: — Meghalok szomjan! hamar adj innom! A Viola-herceg belátta ostobaságát, s mialatt a két csizik szárnyra kelt, ő a földre hanyatlik, hol, ki­merülve e végerőlködésben, elveszti eszméletét. VII. Valami kétteljes hűsítő hatás alatt ébredett föl. Éjszaka volt, az égen nagy csillagok nyíltak, s a földet bő harmat borította. A Viola-herceg, felüdülve, visszaül lovára , s a reggelnek első szürkületében csakhamar lát távolról egy patakot csillámlani , hol eloltja szomjúságát. Többé nem volt bátorsága fölmetszeni a még meg­maradt narancsot. Elgondolja azonban, hogy az estve nem követte az öreg utasításait. Ki tudja, ez az ellen­állhatatlan szomjúság nem a ravasz boszorkánytól vetett tőr vola-e, s a harmadik narancs, a víz­parton fölnyitva, s nem adná-e meg neki a hercegnőt, a kit keres? Azon eljárási módok, a melyeket a só előállításá­nál vagy szerzésénél használni szoktak — épen oly sok­félék, mint a mily sokféle alakban s változatban a só a természetben előfordulni szokott. A míg ugyanis a só­sivatagokról ezt az össze- vagy felkaparás által nye-Fogja a késit és fölnyitja a narancsot. Hajh! , ebből is, mint az előbbiekből, egy szép kis csízik kel ki, mondván: — Innom adj hamar ! szomjas vagyok! Nagy volt a szegény Viola-herceg zavarodása ! Mégis, nehogy a többi után repüljön ez is, hirtelen­­ összeszedi magát s vizet merít a markába , melyet oda-­­ tart az orra alá. Alighogy ivott a csízik, tüstént leánynyá válto­­­­zott, bájoló , fiatal leánynyá, karcsú és hajlékony de­rékkal , finom és szabályos vonásokkal, nagy fekete sze­mekkel és aranyszínű bőrrel. Soha sem látott a Viola­herceg ilyen szépet, s mintegy önkívületben állott előtte. Kezdetben ő maga is mintha elkábult volna. El­bűvölt szemekkel nézett mindenfelé, s a tekintet, mely­­lyel szabadítóján megakadt, rémült a legkevésbé sem­ volt. Ez a nevét kérdezte tőle; az azt mondá, hogy ötét Lili hercegnőnek hívják. Tizenhat évesnek látszott, s volt tíz éve, hogy a gonosz boszorkány fogva tartotta, csízik­ alkattal­ a narancsban. Nosza­ bájos Lilikém­, szólt a fiatal herceg, ki lángolt, hogy nősülhessen, siessünk lóra ülni, hogy me­neküljünk a gonosz boszorkánytól. Lili tudni kívánta, tőle, hogy hová vezeti. — Atyám kastélyába, felelt az neki. Felül paripájára, Lilit maga elé veszi, s gyöngé­den karjai között tartva útnak indul. Minden, amit látott a hercegnő, újság volt neki s amint keresztül utaztak hegyeken, völgyeken , váro­­­­sokon, falukon, ezer kérdést is tett, melyek egyszerű és gyermekded lélekről tanúskodtak. A Viola-herceg végtelen gyönyörrel felelgetett neki. Olyan édes tanítani, a­kit szeretünk! Mivel az út hosszú volt, a leány könnyedén reá­dúlt, hogy pihenjen, és a Viola-herceg szive kéjjel dobogott. Egyszer azt kérdezi tőle, hogy milyenek az ő ha­­zájabeli leányok. — Fehér és rózsa­színűek, felel a Viola - herceg, a szemeik meg kékek. — Te szereted ezt a szint? mondja a hercegnő. A Viola-herceg jónak ítéli az alkalmat megtudni hogy mi megy véghez a Lilike szivében. Semmit sem felelt. — S bizonyosan, kezdi újra a hercegnő, egy azok közül vár reád, hogy nőddé legyen? Ő néma marad. Ekkor Lili fölegyenesedik. — Nem, szól végre a Viola-herceg. Az én hazám­ban nekem egy leány sem tetszik, s azért jöttem keresni egyet a nap országában. Hibáztam, bájos Lilikém­ ? Ekkor Lilin volt a sor hallgatni, hanem a ló egy kőben megbotolván, édesdeden hagyta magát a Viola herceg felé dőlni, mint azelőtt. (Folytatás következik.­ A ló és nemes. (Folytatás.)

Next