Hód-Mező-Vásárhely, 1873. január-szeptember (3. évfolyam, 1-38. szám)

1873-02-23 / 8. szám

s mégis aligha ez nem tett közvetlenül, közvetve is leg­több jót a közönséggel. Közvetve is — mondom — mert sokan tudjuk, hogy ez más, szintén a közönség ér­dekében is működő helybeli intézeteinket sokszor, s épen a kellő időben szép összegekkel segítette. És igen bölcsen tette , hogy inkább amazokon segített, mint egyeseknek adta volna ki az erre fordított összegeket; mert azoknak segély nélkül hagyása, s talán csak pár napra is zavar­ba jutása, városunk nevére s lakosaira homályt is vetett volna; de még, ezen segély nélkül amaz intézetek kény­telenek lettek volna az egyeseknek több kellemetlensé­get s bajt okozni, mint a mennyit teljes jogosultsággal s lehető kimélettel ugyan, és az önfentartás kötelességé­től sürgetve igy is okoztak, s nem okozniok lehetetlen volt. — Annak megmutatására, hogy a megtámadott intéz­kedés enyhébb s jótékonyabb a közönségre, mint a száz­­tólinak 12-re emelése, felveszem a Kis utcai úr példáját. Kölcsön kér valaki 2000 irtot, ettől fizet 11 száztalit, nem — mint K. úr mondja — csaknem 12-őt; mert a bélyegköltséget, amit minden más intézetnél is fizetni kell, nem az intézetnek fizeti. Tehát egy évnegyedre,­­ mert a takarékpénztár, csak ennyi időre adja kölcsöneit, hanem ha teheti, s tehette és tette is még eddig, 10% törlesz­tés mellett három hóról három hóra meghosszabbítja fizet az adós a 2000 frt után 55 irtot. Úgy, de kény­szerbetétül ott kell hagynia 200 irtot, mely után évnegyed­re csak 3 irtot nyer. Ha ezen 3 irtot, melyet az évne­gyed végével az adós megkap, az 55 írtból — amint kell is — levonjuk : fizet valóságos kölcsöne, t. i. 1800 frt után, egy évnegyedre 52 irtot, azaz minden 100 frtra 2 frt 88 frt, mely összeg 11 frt 551 i­kt. egész évi kamatnak felel meg. Ha ide számítjuk a betét kamatjá­nak a 3 írtnak, melyet csak utólag kap meg, évnegyedi kamatját, mely még 12 százlék­val véve sem több­é kí­nál , a K. urnák „visszatetsző és mesterkélt“ eljárás után is, csak 11 frt 64­ § krra megy 100 írtnak egész évi ka­matja , mert az ilyen kényszer betét — tessék csak utá­na nézni — azonnal kamatoz. így vétetett ez gyakorlat­ba, s még azt is tudni kell, hogy minden törlesztés al­kalmával jogosítva van az adós, a betétet a törlesztés arányában kevesbíteni, t. i. a fentebbi példánál , midőn 1800 írtra apad, a kölcsön csak 180 irtot, midőn 1600 frtra apadt, csak 160 irtot; szóval, mindég csak a rentle­­vő kölcsönnek tizedrészét tartozik betétben hagyni. Ha igaz az, hogy kiki örömestebb tízet 11 írt 65 irt, mint 12 irtot, annak is igaznak kell lennie , hogy a szóba vett intézet intézkedése enyhébb és jótékonyabb a közönségre, mintha 11-ről 12-re emelte volna a száz­tólit s valóban figyelemben is tartotta az intézet a kö­zönség érdekét. De gondja volt, — nem is kívánhatni, hogy ne el­­eyen, — saját érdekére is, s ezért tért ezen, szerintem helyes útra. A pénzintézeteknél ugyanis hova kölcsönért intéze­tünk sokszor folyamodik, s hova a közönséget is igen­­ nagyban előmozdító saját érdekében, különösen a köze­­­­lebb múltban gyakran kellett folyamodnia, következőket­­ vesznek figyelembe: biztos kezek, és sikeresen vezetik-e az intézet ügyeit, s pontos-e ez kötelezettségei teljesíté­­­­sében. Ez a legfőbb két szempont, de kiterjed a figye­lem következőkre is: mennyi az alaptőke, mennyi a be­tét, minő­­osztalékot ad az intézet, s várjon a kölcsön­zők nagyobbszerű terhelésével, vagy talán némi ügyes , okosan kigondolt - de azért épen nem ámító mű­téttel neveli-e az osztalékot ? Valóban mindezek figye­lembe vétetnek illető helyeken, s ne gondolja senki, hogy a K. ur által úgynevezett kényszerbetéten megütközné­nek. A­ki több pénzintézet alapszabályaival s eljárásával ism­erős fog effélékre találni példát, eleget. Hanem arra, én legalább, nem tudok, hogy az ily eljárások, valamely pénzintézetnek akár hitelét gyengítették, akár más tekin­tetben kárára lettek volna. Kell K. úr cikkére is tennem egy pár megjegyzést. Úgy tudom, hogy közönségünk nem épen csak vég­szükségben, hanem mindenkor folyamodik intézeti köl­csönhöz, midőn pénzre van szüksége, vagy a pénzt jól befektetheti, használhatja, és az intézetieknél olcsóbb köl­csönt nem kap; nem is volna nagy bölcsesség kölcsönt venni, midőn pénzre szükségünk sincs, nem is tudjuk azt jól használni, vagy drágább kölcsönt venni , midőn ol­csóbbhoz is juthatunk. A végszükség akkor áll be, midőn az intézeteknél sem kaphat kölcsönt valaki, s felveszi 24 százlék­­a és szintén három hónapos váltóra, attól, a­ki­től így is kap. Tudok az újabb időből ily eseteket. Nem tagadom, hogy közönségünk egy része „nehézkes a mesterkélt formaságokban, s lassú a finom megkülönbözte­tésekre ; de hiszem, hogy miután utolsó krajcárig, világo­san, egy hajszálnyira talán túlozva is kimutattam, minő kamatot vesz most az első takarék­pénztár, igen köny­­nyen és hirtelen be fogja látni, hogy 11 frt 65 kr, 35 krral kevesebb 12 írtnál; s miután most már észtörés nélkül is tisztán látja a dolgot, nem fogja óhajtani, hogy az első tarakpénztár is „a többiek nyomán“ 12 vagy ta­lán 14 írtra emelje a kamatot, sőt gúnyosnak sem fog­ja magára nézve találni azon intézkedést, mely a kamat­lábnak csak 12-re emelésénél is, reá nézve enyhébb, az­­ intézetre nézve pedig, amennyiben így kölcsönhöz köny­­nyebben s nagyobb mérvben juthat, s a közönségen szin­tén nagyobb mérvben és olcsóbban segíthet, s a nagyobb forgalom mellett többet is nyerhet, hasznosabb. Meg vagyok győződve, hogy még eddig minden pénz­intézetünk közt az első takarékpénztár munkálta le job­­ban a nagy­közönség javát; nem kétlem azonban, hogy amint reájuk nézve lehetővé válik, a többiek is meg fog­ják indítani a nemes­­versenyt; én ennek részemről örül­ni, s egyszersmind csekély körömben és erőmmel oda munkálni fogok, hogy, ha csak lehet az első takarékpénz­tár elől járjon. A szóban forgó intézet a közönség zaklatására soha sem mutatott hajlamot, sőt ellenkezőről tanúskodik K. úr által méltatlanul kárhoztatott eljárása is, melyet az in­tézeti választmány különben sem örök szabályul állapí­tott meg, melyhez csak addig fog, de addig fog ragasz­kodni, míg szükségesnek és jónak találja. Szabad talán reménylenem, hogy az évi közgyűlés tagjai, a­kikről felteszem, hogy az észtöréstől nem irtóz­nak, s nálam nélkül is kibírták volna számítani, meny­nyivel enyhébb a szóba vett intézkedés , a kamatlába:'.': 12-re emelésénél is, de a­kik előtt most már a K. ur által mesterkéltnek, gúnyosnak, fonáknak nevezett eljá­rásról a titok szörnyű leplét le is vontam — sem a kö­­­­zönség érdeke ellenére nem fogják a kamatlábnak 12-re s annyival inkább 14-re emelését elhatározni, sem az intézet­­ feljebb kitüntetett érdekében tett intézkedésért, nem fog­ják az intézkedőket elkárhoztatni, s még azon esetben sem­­ gondolják veszélyeztetettnek az intézet érdekét, ha a kö­­­­zönségnek azon szerintem igen csekély része, mely inkább­­ többet, fizet mintsem eszét törte, vagy most már a tisz­tán kifejtett intézkedést megérteni akarja, oda fordulna is intézetüktől, ahol többet kell fizetnie. Igen csak min­den ember tudja azt, hogy az eszüket törni, vagy a mon­dott szót érteni nem akaró emberekkel érintkezés, semmi téren sem nagyon kellemes. Rámutatok én a szóban forgó intézkedésnek egyet­­­­len gyenge oldalára is, melyet m­ine­n nagy észtörés nél­kül kiki felfedezhetett már, hogy t,­­ ez bizony szapo­rítja az intézet tisztviselőinek munkáját. De én részem­ről úgy ismerem ezen urakat, hogy az intézet érdekében nem csak szorgalommal és sikerrel, de szívesen is fára­doznak, s annak előmenetelében kiváló örömüket találják H. M.-Vásárhely 1873. február 12. Kiváló tiszelettel Szabó Mihály. T­ÁBOR. BUDAPESTI TÁRCALEVÉL. Budapest, február 20. Tavaly megvénült, meghalt, eltemettük, vig halotti tort is tartottunk fölötte s gyászoltuk jó ideig Pedig csak tetszhalott volt! Az idén újra feltámadt mint ke­délyes, vidor, pajzán ifjú, s hódít minden felé ... pe­dig most ismét már már haldoklása felé közeleg . . . Találd ki, mi ez, ha nem a farsang. Most ő mindenkié, s övé mindenki. Budapest is az övé! — Most mindenki járja a farsangot, vagy a­­ bo­londját. Most ez a divat! (Nem épen a bolondját járni, hanem farsangolni). Ha tehát időszerűvel akarok előállani, nekem is a farsang élményeit kell feltálalnom, mert most ez viszi a szerepet úgy a papák­, mint a hírlapok — tárcáiban. A kedves emlékezetű Pákh Albert egykor farsang kezdetével örülve kiáltott fel: — Jön a farsang, megmarad sok pénzem! —Hogy-hogy? — kérdék csodálkozva — hisz é­­pen most fogy a pénz. — Ó dehogy! Én, mint szerkesztő , most eleresz­tek minden munkatársat, s tele tömöm lapomat csupa táncrenddel!.. „S a mint mondá, meg is tévé“ — ma már nem egy lapszerkesztő . . . Hja! ez a divat. — A farsang Cliója galamb­tollával feljegyzé , hogy a pesti bálok fénye már elérte „fénypontját“ a korcsolya­bálban. Eddig, és ne tovább ! No de tovább menni már nem is lehetne! — Mintha csak ott se lenne a bál­­meghívókon a hölgyeknek ajánlott aranymondat: „Fény és pompa minek néked ? — Kedélyesség legszebb éked!“ Pedig hány variátióban ott volt, s még­se látták! Vagy nem merték elhinni annak igazságát?.. . Mi régóta a külföld divatját s fényűzését követjük , mert nem tartjuk hát divatosnak követni most, mikor ott már haldoklik az előbb divatos fényűzés!?... Jól jegyzi meg valaki, hogy a magyar termek fényűzési cikkeiből egyedül a hamuvevőt (koppantót) tudtuk csak kiszorítani!... A fényűzést megsokalták mult évben egy nemzetnél s a hölgyek bálmeghivóira egész bátran kiírták: „Aki tudja, hogy más ékessége nincs,­­ az fényes ruhában jöhet!“ . . . Bezzeg háziasan mentek a nők, a jó ked­vet elölő, hideg pompa helyett a kedélyesség mezébe öltözve . . . Csakhogy nálunk ezt a figyelmeztetést ki se lehetne tenni , mert sírjában is tiltakoznék a „madarak pajtása“. Lisznyai azon feltevés ellen, hogy nem minden magyar nő a testbe szállt égi szépség ! — De hát minek akkor a fény? hiszen irva vagyon, hogy a rózsa sokkal gyö­nyörűbb a nap egyszerűségében, mint arany fogába téve! Ugyan a korcsolya-bál táncrendjéről kell említést tennem, mely hazánk térképét ábrázolván, minden ke­rületet más táncról nevezett el. A tisza-vidéki jó magya­roknak — horribile dictu! — valami német tánc jutott. . Remény­em, tiltakozni fognak ez ellen ! Hanem igy aztán keresztül- kasul táncoltak egész Magyarországban, — táncrenden. Óhajtandó volna, hogy a népszínház javára is táncolnának egész Magyarország­ban, — valóságban! S még óhajtandóbb volna, hogy e táncokból gyönyörű tárcacikkek jöjjenek be; nem a la­pok, hanem a színházbizottság tárcájába! Ugyancsak az említett táncrenden a csárdás kerü­letébe tették Budát is. Szép volna, ha igazán is így volna, hanem itt már egészen elfeledték azt a szép nó­­j­tát, hogy „Három a tánc . . . Pestbudán!“ Node ezt már régen csináltak, oly régen, hogy talán nem igaz hogy ezt a nótát csinálták! ... De hogy is venné ki­­ magát a csárdás abban az uszály és stb. hogy hívjákban ! ? Van azonban helyette itt is fényűzés! Ha nem tudnék én ezen segíteni. Beszélnék, korteskedném, és jobboldali létemre is szavaznék Iványinak javaslata mellett, mely a fényűzési cikkeket (s azok viselőit ? nem ?) megadóztatni kéri; aztán az adókivető-bizottságot meghívnám a pesti bálokra . . . Quod erat demonstrandum! — Hanem most egy érdekes történetbe jutott eszembe , mely egy itteni álarcosbálon vette kezdetét e szokásos megszólítással: — Ismerlek szép maszk! Pedig dehogy ismerte Hanem azért oly jól forgolódott mellette, hogy végre együtt mentek el. (No kérem csak azért, mert örökké ott nem maradhattak!) Azonban a hintó nem a férfi hanem a nő rendelte helyre ment, hol is midőn kiszáll­nának , a hely nagyon ismerős vola a férfi előtt, lévén saját házában. — A nő pedig nem vola más, mint édes — (nem ám a felesége , hanem,) édes nővére, ki a csapodért fölismerve , visszahozta az igazi akolba az eltévedt báránykát. — Ó! ó! milyenek a férfiak! ... No jer be nőd­­höz, ki szegény talán sir, jajgat miattad! A férj szótlanul hagyta magát vezettetni nővére által. Majd csak valahogy, nagy nehezen megvigasztal­ják siró, jajgató, szegény nejét! No de annak akadt aki vigasztalja! Akadt egy jó­szívű házibarát . . . A bűntudatában előbb szótlan férj első szava is ez volt: — _ — Ó! ó! milyenek a nők! . . . Most a jóakaratában felsült testvéren volt a sor­­hogy bámulatában — semmit se szóljon . . . Hanem megeredt aztán a beszéd, amint jól körülnézett, s az öcscse nejénél meglepett vigasztalóban fölismerte — — kedves férjét................Ó! ó! milyenek a férfiak ! No, ennek a farsangi történetnek a folytatása aligha­nem nagybőjti predicatió lett!............. Hanem ugyebár ez nagyon mindennapi történet volt ? T. Futó: Városi közgyűlés. f­ebr 18-án. A városi ügyész a követési munkálatra vonatkozó szerződés aláíratása ügyében adja be jelentését, melyből­­ kitűnt, hogy Braun József vállalkozó a szerződést még­­ mind ez ideig alá nem írta, minélfogva az ügyész a múlt­­ gyűlés határozatában foglalt utasításához képest őt bírói­­ eljárásnak adta át. Ezen jelentés kapcsában felolvasta­­­­tott Braun József beadványa, melyben előadja, hogy az aláírást eddig azért nem teljesítette, mivel a szerződés­­­­ben — szerinte — némely homályos és kétértelmű ki­tételü­k úgy re, mint a városra nézve károsak lehetnének, a­mennyiben azok a bekövetkezhető súrlódásnak magvát foglalják magukba; minélfogva kéri a közgyűlést, hogy a szerződés végleges megállapítása, illetőleg szövegezése céljából utasítsa a jogügyi szakosztályt vagy az épen e célra kinevezendő küldöttséget, hogy a szerződés némely pontjaira általa teendő észrevételek szerint, a szerződést formulázná, a­mi megtörténvén, ő azt aláírandja. A köz­gyűlés, noha meg van győződve, hogy a szerződés az ere­deti feltételek szerint és azok szellemében van szerkeszt­ve, helyt adván Braun kérelmének, a szerződés végmeg­-.................... ....... ------------ -----------­

Next