Hód-Mező-Vásárhely, 1875. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1875-05-23 / 21. szám

miséket mondattak ; de a céhtagok nejei és gyermekei is a céh által takarittattak el halálozás esetén.­­ A cé­hek folytonos emelkedésük által oly tekintélyre vergőd­tek, hogy tudósok és nagy rangú egyének sem tartották méltóságukon alulinak, azokba belépni. Sőt voltak ese­tek, hogy hercegek is léptek be a céhbe, hol tekintélyes hivatallal tiszteltettek meg. A múlandóságnak mi sem adhatja csattanósb bizo­nyítékát, mint a középkori ipar emelkedése és hanyat­lása. Az imént ecseteltem az iparnak virágzását, és most a történethez hű maradandó, már annak hanyatlásáról kell beszélnem. 1517. octóber 18-án Luther a wittenber­­gai székesegyház ajtaja előtt kihirdette 95 thesisét s nyilvánosan föllépett a pápaság ellen. A céhekben nagy támaszt és hatalmas követőket talált, mert ezek végre megsokalták azt, hogy a kath. papok magukat a közter­hek viselése alól kivonták és ezen fölül több hasznot hajtó iparágat űztek. Az első üszköt az augsburgi lakos­ság dobta el, mely 1547-ben a királyhoz folyamodott, avégett, hogy a városi kormányzást a polgárságra bíz­ván, a céheket oszlassa föl, és helyezze vissza a nem iparos főpolgárokat 1368-ki jogaikba. Egy évvel később az állami kancellár ki is hirdette a törvényt, melynek értelmében az iparosok a városi kor­mányzatról leszoríttattak, a céhek föloszlattak és az ipa­ros­ gyűlések tartása súlyos testi büntetés és fejvesztés terhe alatt megtiltottak. A céhházakat eladták, a privi­légiumokat, szabályokat és kiváltság­leveleket az új ta­nács bekövetelte, új céh-féle intézményeket alkotott, me­lyek elnökei a város uraiból kerültek ki. A városi ta­nácsban ezelőtt iparosok vitték a polgármesteri és egyéb főtiszteket, most azonban csak a 16 ülnök közül volt 4 iparos. A céhek tehát mindenütt fölforgattattak, régi joga­ikban megcsonkíttattak, és lassanként politikai befolyá­suktól teljesen megfosztattak. Ez különösen a gyakori király változásoknak és­­ a hatalom gyakorlói különféle nézetének tulajdonítható. Tulajdonítható továbbá az uj uralkodó elemnek, a fej­munkásoknak, kik szóval és írás­ban nagy hatalmat képeztek. De a beállott uj körülmé­nyek lehetlenné is tették, hogy az iparosság régi rend­jéhez és rendszeréhez kapaszkodjék és bekövetkezett a céhek társadalmi és gazdasági jelentőségének teljes alá­­ásása. Ezt természetszerűen az iparosság erkölcsi sülye­­dése is követte. A mesterek a folytonos akadékoskodó intézkedések és zavarok folytán, hanyagok, zsörtölődök lettek, a legények és inasok pedig követték mestereik példáját. — Továbbá maguk a céhek kebelében is visz­­szaélések kezdtek lábra kapni. — Egypár céh a beván­dorló legényeket megvendégelte, ezeket ajándékozó cé­heknek nevezték, a többi ezen szokástól eltért, ezeket nem ajándékozó céheknek nevezték. Előbbiek minden esetre több tekintéllyel bírtak és igy keletkeztek az egymásközti súrlódások. Az ajándékozó céhek legényei­nek nem volt szabad a másfajta céhek mestereinél dol­gozni, és viszont. Ez által folytonos veszekedések és kellemetlen összetűzések támadtak, melyek mindinkább elmérgesedtek.­­ A segédek divatba kezdték hozni a gyakori helyváltoztatást és minden be- és kihelyezést la­komákkal ünnepelték meg, így a kormány indíttatva érezte magát az ajándékozó céheket föloszlatni, sőt to­vább menve, ő maga dolgozta ki azok szabályait és pl. a segédeknek megtiltotta, hogy a mesterekkel való egyez­kedés alkalmával meghatározhassák, hogy az mikor, mit és mennyit adjon nekik enni és inni. A céhek ilyetén zavaros helyzete közepette az ipa­rosság józanabb része gondoskodni kezdett az önsegély útján való társulásról és 1592-ben az iglói posztósok és kalaposok „szövetkezetei“ alakítottak. De ez nem álha­tott fönn soká, mert a vallási villongások a nemzeteket két egymással elkeseredett ellenségként szemben álló részre osztották : a katholikus és a protestáns pártra. A vallási villongások csillapultával ismét némi rend keletkezett a céhek között, de a céhmesterek önkényke­dése, a tanonci és legénykedési idő önkényes meghosszab­bítása és munkaerejük kizsákmányolása, továbbra is bajra adott alkalmat. A különféle tilalmak, idegen legények oktatása, az iparosok számának megszorítása, céhfiókok, stb. rontólag hatottak az intézményre és az oly féltékenyen ápolt céh­becsületesség a 16. század végén teljesen szünőfélben volt. Csalások által akartak boldogulni és oly szabályo­kat alkottak, melyek mögött némikép búvóhelyeket ta­láltak az esetleges megtámadások ellen.­­ Gyakran elő­fordultak esetek, hogy fiatal, életerős segédek elhalt mes­terük beteg, kiaszott nejét vették feleségül, kihez nem szerelem, hanem önérdek vonzotta. Több iparágnál a mester özvegyének vagy leányának nőülvétele volt az egyedüli út a mesterség elnyerésére. A remeklés most már nem tekintetett egyébnek, mint fiatal iparosoknak a letelepedés megnehezítésére és zsarolás által a céh­pénztárt gyarapító eszköznek. Valahányszor remekelések történtek, a céhmesterek vigalmakat és eszem-iszom­ot csaptak, a fölveendő új tag zsebének terhére. De a le­gények sem akartak e veszteseknek a hátrafelé hala­dásban mögötte állani. Midőn a legény-egyletekbe az uj tagokat fölvették, az iparos osztályból való koszoruleá­­nyokat is meghívták és ezen hajdan oly szép és értel­mes ceremóniát ízetlenné, sőt gyakran erkölcsellenessé tették. A városban átutazó fiatal segéddel a próbaivást vitették véghez. Egy ón vagy ezüst serlegbe ugyanis 1 itcényi bort öntöttek, ezt bors és más fűszerekkel össze­keverték és a fiatal legénykének 3 kortyra ki kellett üríteni a poharat. Ha valamely tanonc iiaskodási ideje alatt a legényekkel némileg ellenkezett, a legény-egyletbe való fölvétele alkalmával az illető segédek bántalmazás által vettek maguknak rajta elégtételt. Végül az úgy n. blaumontag és freszmontag mód nélkül járult hozzá a segédek elkorcsosításához és igy az iparosztály az erköl­csi sülyedés legszélsőbb fokán állt. (Folyt. köv.) A közönség köréből. A „Vásárhelyi Közlöny“ 20-ik számában — „Be­küldetett“ cím alatt közlött újdonsági cikkben, állítólag több oldalról vett hírek után, azzal gyanusíttatik a hely­beli járásbíróság, hogy a hason természetű és összegű ügyekben nem egyforma mértékkel mér a határidők ki­tűzése és a perköltségek megítélése körül, a minél fogva egyik vesztett félt nagyobb költség éri mint a mási­kat. Mielőtt ezen csak úgy általánosságban, s a hő­forrásának megnevezése nélkül a közönség elé dobott, fátyolozott vád érdeméhez szólnék, fölhívom az ismeret­len beküldő urat, hogy éppen az általa is hangsúlyozott bírói függetlenség s közérdek szempontjából, becsületbeli kötelességének ismerje, mind magát, mind a hit forrását mielőbb megnevezni, s egyúttal azt is megmondani, vál­jon a jelzett gyanú e járásbíróság minden bírói tagjára, vagy melyik tagjára vonatkozik? — ellen esetben őt is­meretlen létére is, alattomos rágalmazónak kell nyilvá­nítanom. Kelt H.-M.-Vásárhelyen, 1875. március 19. Antonovics Tivadar kir. járásbiró. Helyi és vegyes hírek. — Gyász-hir. Lapunk múlt számában említik a mélyen megdöbbentő hirt, a Kiss Gyul­á­né Pap Ju­lia asszony elhunytét; ezt ma a következő gyászjelen­téssel pótoljuk: Kis Gyula gyógyszerész maga és csecsemő fia Viktor nevében, Papi Dániel és neje Vajda Terézia; Kiss Ferenc és neje Stesszer Mária mélyen megszomoro­dott szívvel jelentik felejthetlen kedves nejének, illetőleg anyjának, leányuknak és menyüknek .Papy Júliának. 22 éves korában, boldog házassága 3-ik évében, f. hó 14-én déli 12 órakor, tüdősorvadásban történt gyászos elhunytét. A boldogultnak hilt tetemei f. hó 16-án d. u. 4 órakor a gyászoló szülők házánál tartandó ima után az „arany temetőben“ fognak örök nyugalomra letétetni. Kelt H.-M.-Vásárhelyt, 1875. május 15-én. Áldás és béke lebegjen a korán elhunyt nő és anya porai fölött! — A temetés városunk előkelő közönségének roppant részvéte mellett ünnep első napján d. u. 4 órakor ment végbe. A gyászoló szülők házánál az ifjúsági énekkar elzengett bucsuének után nagytiszt. S­zer­e­m­­­es Sámuel lelkész ur tartott megható imát, mely után megindult a gyászmenet a kocsik beláthatlan hosszú sorától kísérve az „Arany-temető“ felé. A temetőben gyászdalok kísérete mellett Futó Mihály gymn.­tanár tartott sírbeszédet, mely után az ott részt vett közönség általánosan a leg­mélyebb fájdalom érzése között oszlott szét. A mély ár­tatlan volt élete a boldogultnak, legyen oly szelíd siri álma is. A gyászoló felek fájdalmát pedig tegye enyhültté a gondviselés ! — Köszönetnyilvánítás. Mind azon szives résztvevőknek, kik boldogult férjem Török Károly teme­tésénél jelenlétükkel az ünnepélyességet növelni szívesek voltak, — hálás köszönetünket nyilvánítjuk. Hód-Mező- Vásárhely, 1875. május 15. Özv. Török Károlyné, szül. Rumy Julia, Török Istvánná, Sarkadi Mária. — A h­e­l­y­b. f­ő­g­y­m­n­á­z­i­u­m­i növendékek majálist rendező bizottsága a következő sorokat küldötte be szerkesztőségünkhöz: Tisztelt szerkesztő úr! Köte­lességünknek tartjuk városunk nemes közönségének azon szívességét, hogy bennünket a múlt napokban rendezett majálisunkon oly szép százam­al szerencséltetett , tiszte­letteljesen megköszönni, s a rendezésben netalán elköve­tett mulasztásainkért szives bocsánatukat kérni. Egy­szersmind fogadják hálás köszönetünket az olvasó­közön­ség színe előtt is Revesz Pál és Kokovai Má­tyás urak, kik önkényt járultak a majális költségeinek födözéséhez, és pedig Revesz bácsi maga ki sem lővén, 5 frtot küldött, Kokovai ur viszont volt szives a vilá­gításhoz szükséges olajat felajánlani és meg is adni. Ily nemes tettekhez úgy hiszszük, nem kell kommentár. — H.-M.-Vásárhelyen május 21. 1875. — Kiváló tiszte­lettel — a majálist rendező tanuló-ifjuság. — K képviselőválasztási mozgalmak. Múlt hétfőn, ünnep másodnapján d. e. 11 órától 1/21-ig Né­meth Bertalan H.-M.­Vásárhely volt országgyűlési képvi­selője nem annyira beszámolt 3 éves képviselői műkö­déséről , mint inkább blamirozta a volt és a mai kor­mányt, a Deákpártot és a szabadelvű­ pártot, a helybeli városháza udvarán egybegyült 600—700 főnyi választó és nem választó közönség előtt. Előzőleg a városháza tanácskozási termében egybegyült néhány köztörvényha­tósági bizottsági tag s a városi tisztviselőség néhány tagja jelenlétében Pokomándy István polgárnagy ur fo­gadta a képviselő urat, mire ő válaszolva, kiemelte — s mintegy dióhéjba szorítva anticipálta — azokat, a­mi­ket utóbb a közönség előtt beszédje végén, szereplését a város és a kormány között egy kissé túlzott színben is tüntetve föl — elmondott. Hosszadalmas, s úgy a logikai rendnek mint a történeti hűségnek igen sok ízben ellent­mondó beszédét három fő részre osztotta föl. Az első­ben szólt az 1848-at megelőzött magyar patriarchális és táblabirói életről, a mikor még nem kellett az ország­nak milliókat költeni a tisztviselők, kormányférfiak stb. stb. fizetésére. A másodikban a 48 utáni korszakból vádolta a „drótsodronyon és gőzerővel be­rontott civilizáció“ — saját szavai — presszó­ját, melynek kifolyása lett, hogy 1867 óta kormány és pártja a budget évenkénti megállapításánál nem azt nézte, hogy mit kíván a magyar ember természete, ha­nem : hogy csinálják Londonban, Párisban, s a tudo­mányával pedáns Németországon ? Ez volt az oka aztán, hogy miniszterekre (?) titkárokra, nyugdíjakra s isten tudja mikre milliókat költvén, az ország a legvégső nyomorba sülyedt s elvesztette hitelét a külföldi pénz­piacok előtt. Ez volt az oka , hogy a kormány és a Deákpárt képtelen lett a kormányra, s felváltotta azt a T­i­s­z­a - k­o­r­m­á­n­y, melynek szónok rendületlen híve le­­endett, ha az ő és elvtársai óhajtása szerint az egészben a közjogi ellenzék férfiúiból alakult volna meg, de így Tisza Kálmán, a­kinek érdemeit ő sem tagadhatja el, hasonlít azon hőshöz , aki egyik lábán is a másikon is 20—20 fontos golyókkal megbéklyózva áll ki egymaga a tenger ellenség ellen, hogy megvívja azzal a csatát. Szóló át­tért ezek után a „szabadelvű kormány“ „ciklusáéra, mint mondá, részletezve azon újabb törvényeket, me­lyeket az országgyűlés március 3-ika óta hozott. E tör­vényeket két csoportra osztja; az első csoportba szá­mítja — helytelenül, a történeti hűség rovására a) A kir. közjegyzőkről szóló 1874-dik évi XXXV-dik, b) Az ügyvédi rendtartásról szóló 1874-ik évi XXXIV-ik tör­vénycikkeket. (Az első „a közjegyzőkről“ szóló, 1874. december 12-én, a második 1874. december 4-én szen­­tesíttetett, tehát a Bittó-kormány alatt. c) A földadó szabályozásáról — kataszter — szóló törvényt, mely nagy javára lesz a nemzetnek, mérsékelvén majdan az adózási viszonyokat. d) Az összeférhetetlenségi — incompati­­bilitási — törvényt, mely „csak 36 szavazó­­­géptől“ (értsd képviselőtől) szabadítja meg a képviselőházat. E törvényekhez, amint azok hozatalánál annak idejében egész lélekkel s hazafiai tiszta meggyőződéssel hozzájuk járult, éppen úgy óhajtja, hogy a kormány ezek végre­hajtásánál a legnagyobb erélylyel járjon el, mert ő, a szóló, ezek üdvös voltáról teljesen meg van győződve. — No, hanem itt következik aztán a „hadd el hadd!“ A 20 fontosak, amelyek Tisza s vele a mai kormány lá­baihoz, mint „kölöncök“ kötték, azt eredményezték, hogy a magát „liberálisának nevezett kormány megszavaz­tatta a szintén „liberális“ országgyűlési párttal a Ghyczy­­től örökölt új adótörvényeket egytől egyig mind, — ezek tartoznak a második csoportba, melyek ellen szóló, egy beszédében, mint mondá, egy alkalommal az országgyű­lésen ,különösen pedig Ghyczy ellen, aki azokat megte­remtette, éles, erős beszédben tiltakozott. E törvény­­javaslatoknál a „szabadelvűek“ már nem mentek se Francia-, se Angol-, se pedig Németországba tudakozódni, hanem végbevittek oly dolgokat, amelyek az ország­nak egy államában sem történnek. (Saját szavai.) Ezek szerint: fizet az, akinek két szobája van, annyi adót, mint akinek három kamarája van , de azért az előbbinek nincs joga az 1874. XXXIII-ik t. c. szerint képviselőt választani, m­íg az utóbbinak­ van. Mind­ebből pedig az a dokumentum következik, hogy: „fi­­zess!“ Végül áttért a saját, azon érdemei elősorolására, amelyeket időnként a város javára, közbenjárásaival a kormánynál szerzett. Másfél óráig tartó beszédét, körül­belül a következőkkel zárta be: „Szívesen tettem amit lehetett, s lelkembe zárom önök emlékét, t. polgártársak. Földig emelem, bárki legyen is az, előtte kalapomat, a­kitől ezentúl, vele találkozván, hallom, hogy vásárhelyi ember!“ Eléggé hatásos — sokszor triviális sarcalmus­­sal vegyített beszédét a közönség többször megéljenezte, s hogy az egésznek annál frappánsabb hatása legyen. Fekete Ödön jutalmul a „lelkes“ és hazafias beszédért, a k.­m.-vásárhelyi 48-as párt nevében fölhívta a szólót, hogy fogadja el azonnal a jövő választásra is a képvi­selő-jelöltséget. — Részünkről óhajtjuk, hogy e „Pün­kösdi meglepetéssel“ szemben az ápril elején megalakult helybeli szabadelvű párt is tegyen mentül előbb valamit, s ne maradjon összetett kézzel csupán a megalakulás al­fájánál. Németh Bertalan nem mondott ellene a felhí­vásnak, s a 48-asok ugyancsak mozognak. A szabadelvű­­párt választmánya tudtunkkal még nem tartott többet egy ülésnél, azt is ápril közepén, azóta mélyen hallga­tunk, mintha mi sem történt volna. Pedig: „Periculum in moral“ 44 Kuriózum kép fölemlítjük itt Németh Bertalan volt országgyűlési képviselő úr föntebb emlí­tett hétfői beszédéből még a következő két passust: „Hód-Mező-Vásárhely közönsége elveszti a kir. törvény­széket. E város kir. törvényszéke ott van azon húsz között, amelyeket a kormány m­á­r m­os­t b­esz­üntet­n­i h­a­tározot­t.” E „meg­lepő leleplezésére, a t. képviselő úrnak itt csak azt je­gyezzük meg, hogy ha a dolog valósággal így áll, ugyan mutassa akkor ki, hogy mi hát az a sok jó, a­mit fá­­radhatlan ténykedésével az illetékes körökben kieszkö­zölni bírt ? Azonban e pontnál bátrak vagyunk a kép­viselő urat egy másik öt, illetőleg renomméját közelről érdeklő körülményre is figyelmeztetni. Nem­régiben, neve­zetesen amikor az „illetékes körök “-ben jobbára már meg­történt a megállapodás az eltörlendő törvényszékekre nézve, ugyanő, a képviselő úr, egy magánlevélben azt írta egyik helybeli ismerősének, hogy az itteni kir. törvényszék nincs ott a húsz között! — Talán meghibázott a me­móriája a t. képv. urnak ? — A másik passus beszédé­ből szintoly eklatáns! „Dicséretére szolgál — úgymond­­— Vásárhely közönségének, hogy nem ismeri a drót­sodronyon és gőzerővel berontott fény­űzést! s ezzel én mint képviselője büszkélkedve dicse­kedtem is odafent!“ No ezzel ugyan bakot lőtt a t. képviselő úr, ha csakugyan dicsekedett vele. Az a­ki néhány év óta figyelemmel kiséri Vásárhelyt e körül­ményt, velünk együtt azon nézeten van, hogy a képviselő úr szerint annyira átkos vívmányai közül a civilizáció­nak csak egyetlen egyet sem látunk itt annyira túlsúly­ban, mint épen a fényűzést, különösen földmivelő népünk nőinek öltözékében. Ajánljuk, keresse meg a L. képvi­selő úr ott Budapesten Calderoni vagy más neve­zetesebb látszerész mű­kereskedését, azok majd segítenek a baján, ha talán látérzéke egy kicsit meghibázott,­­ aztán majd, különösen úgy ünnepnapokon, jól felfegy­­verkezett szemmel tekintsen szét, hogy meggyőződhessék az ellenkezőről!

Next