Hód-Mező-Vásárhely, 1876. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1876-09-17 / 38. szám

sorában, s azok rokonszenvét komoly tudományos törek­véseivel megnyerte. Az ünnepélyes megnyitás után szept. 1-én d. u. 4 órakor kezdetüket vették a szakosztályi ülések, me­lyeket az egyes szakosztályok megalakulása előzött meg. A kongresszus működését a szeptember 7 -iki nagy zár­üléssel rekesztette be. Ez idő alatt legelsőbben is 2-án megtekinti a kőbányai telepeket. E kirándulásáról a kongresszus tagjainak a „Magy. és a Nagyv.“ a követ­kezőket írja: szombaton délután öt díszes lóvasúti kocsi indult Kőbányára, rajtuk a kongresszusnak vagy 60 külföldi tagja 12 hölgygyel. Emlékezetes kirándulás volt s Semenowné urhölgy, Farr kisasszony (a londoni tudós leánya) s a többi hölgyek, nem egyhamar fogják fe­ledni a kőbányai illatszert, melyet a kőbányai sertés­­hizlaló-telepek árasztanak, s mely ellen a finom zseb­kendő vajmi gyönge pajzs, hanem a rózsák még a kon­gresszuson sem nőnek tövisek nélkül. Aki látni akarta azt a világhírű telepet , melyben ezúttal tizenhatezer „turkonc“ hentereg a sárban s hízik a jövő számára, annak bizon­yzagolni kellett a vele járó parfümöt is. A statisztikusok álmélkodva hallgatták Schuszter János részvénytársulati aligazgatót, ki elősorolta nekik a disz­nóhizlalás forgalmának, kivitelének, stb. számadatait, a hölgyek azonban örvendtek, midőn bérkocsira ülve to­vább röppenhettek a Dréher-sörgyár koloszszális szikla­pincéibe, mely egy eléggé világos, nagy tömkeleg. A hizlaló-telepre és az óriás pincére azt mondták a kül­földiek is, hogy unikumok a maguk nemében. A kőbányai kirándulás után a fővárosi, egyenesen a statisztikusok tiszteletére rendezett ünnepélyességek következtek. Ilyenek voltak a szeptember 2-án tartott díszelőadás a nemzeti színházban, vasárnap délelőtt a kongresszus a fővárossal együtt a József nádor százéves születésnapjának évfordulóját ünnepelte meg; délután kirándulást tett a dunaparti építmények megszemlélé­sére gőzösön a Dunán. Vagy kétszázan voltak a hajón, köztük hölgyek is, hogy megnézzék a dunai munkálato­kat s a hajógyárat. Vasárnap lévén, a gyárban nem dolgoztak. Innen zeneszó mellett a Margitszigetet körül­hajózva tértek vissza a pesti partra, ahol már nagy tö­meg várta őket s éljenzéssel üdvözölte. Hétfőn volt a főváros által adott lakoma a „Hungáriában.“ A ban­­kette­ről a következőket említjük meg: a szálloda üveg­tetős udvara, a terrasz és a földszinti terem asztalai sű­rűn körül voltak szegélyezve külföldi tudósokkal és a főváros minden műveit osztályának kiválóbb képviselői­vel. Ragyogott a sok érdemjel a melleken és sugárzott minden arc a vendégszeretet örömétől. Az udvarra néző ablakok megannyi páholyokként tűntek föl, melyekből szép hölgyek nézték a nemzetközi lakomát. Az udvar­terem főasztalánál ültek középen József főherceg, mel­lette egyik oldalt Ráth Károly, Semenow, Trefort mi­niszter, Farr (angol), Edelsheim-Gyulai báró, Vay Mik­lós a sz.­Istvánrend nagykeresztjével, Percel Béla mi­niszter , a másik oldalt báró Wenckheim Béla, Engel porosz tudós, Haynald érsek, stb. A másik asztal élén Szende Béla miniszter ült honvédtábornokaival, összesen vagy négyszázötven vendég lehetett jelen. A pezsgő meg­­eredésénél Ráth Károly polgármester kell föl magyar toasztban éltetni a királyt, kiről, úgymond, föl fogja je­gyezni a történelem, hogy minden szépnek, jónak és ne­mesnek nagylelkű pártfogója volt. Semenon francia nyel­ven József főherceget éltette. Trefort miniszter a kül­földi uralkodókért ürite poharát, akik képviselőket küld­tek a kongresszusra. Ugyanitt igen szép toasztokat han­goztattak még le. Wenckheim B., Kammermayer polgár­­mester, Levasseur hires francia tudós, Haynald érsek, stb. — A belső teremben az asztal élén Pulszky Ferenc ült az ősrégészeti kongresszusnak, mely ugyancsak e hó első hetében tartá üléseit Budapesten, több kitűnőségé­vel, kik közül Brocca, a hires párisi tudós Magyarország fővárosáért, Capellini olasz (Bolognából) és Selys de Longchemp (belga szenátor) a magyar nemzetért s Evan angol gyáros Pulszky Ferencért üriték poharaikat. Mind e toasztok közül kitűntek a Levasseur és a Haynald ér­sek által mondottak. Levasseur francia nyelven a követ­kező nagyjelentőségű szavakat mondá. Alig láttam még kedvesebb várost, mely egyszersmind olyannyira magában hordja a jövő fejlődés és nagyság minden föltételét, mint Magyarország nagy és szép városa, mely most egyszerre két nemzetközi kongreszszusnak ad szállást.“ „Én, uraim, a nemzetközi kongresszusokat nagy világvárosoknak tekintem, melyeken az áruk helyét az eszmék pótolják s mennél nagyobb ezekben a forgalom, annál nagyobb itt is az eredmény, a haszon. (Tetszés.) Az eszméknek ép úgy, mint az árucikkeknek, a forgalom adja meg a valódi értéket, hatást és jelentőséget. Egy-egy tudósnak eszméi nagyon gyengék és erőtlenek gyakran önma­gukban csak a „csere“ adja meg azoknak valódi értékét, s e cseréhez okvetlen szükséges, hogy a tudósok összejöjje­nek az eszmék e nagy vásárjára, hogy annál nagyobb legyen e cseréből a népek haszna. Én a kongresszusok szervező­bizottságára, mint mely a legnagyobb érdeme­ket szerezte a kongresszus létrejötte körül, emelem po­haramat !“ Levasseur szavai nagy hatást keltettek. A vendégek felálltak helyeikről, s zajos éljenzéssel kocin­­tottak egymással poharat. Utána Haynald Lajos kalo­csai érsek állott fel. Midőn a vendégek meglátták a szólni kívánó tudós főpapot, valóságos tapsvihar tört ki, mely alig akart csendesülni. Az érsek francia nyelven, nagy csöndben, a következőket mondá: „Uraim, statisz­tikusok ! Önök a statisztikai kongreszsus szervező-bizott­ságát tisztelték meg iljeneikkel. Engedjék meg, hogy mint a szervező-bizottság elnöke, én üdvözölhessem önö­ket viszont. Önök eljöttek hozzánk, ama nép körébe, semnő, hogy hatását nem téveszthető a tartománygrófra, s az legyőzetve így válaszolt: — Karolina, te nekem áldott jó nőm vagy, de elégültnek is kell velem lenned. Akarjuk, hogy az az időtöltő Göthe élőnkbe jöjjön, és — — Tudtul adjuk neki, hogy szabad ? A tartománygróf mosolyogva bókolt. — És azután, — viszonzá, — a dolgok mibenléte a tényállás után, határozatunkat nyilvánítjuk. Ezzel a tartománygróf a csengetyű után nyúlt, az­után tüstént kiadó parancsát, hogy a szolgálattevő pa­rancsőrök egyike vezesse be a ma reggel besorozott újoncot. A tartománygrófnő megfordult, hogy távozzék. Sok­ért a világon nem maradhatott volna ott, hogy Göthe előtte tarka tüzérruhában jelenjen meg. Valami legyőz­hetetlen szégyenérzet lepte volna meg őt ennek lá­tásakor. — Fog-e nekem ön személyesen hírt hozni afelől, mi lett a határozata fenségednek ? kérdé a nők okossá­gával, csakhogy nehezebbé tegye az ellenállást, ha majd személyesen kell a határzatot vele közölnie. A fejedelem meghajtotta magát. — Tisztelkedni fogok a fenséges nőm termében, — mondá, — amire Karolina a teremből távozott. Izgatottan, gyors léptekkel vonult át a folyosón, a­mely szobájába vezetett, amint ide beért, akkor egy­szerre Schwarzenau grófnő az udvari hölgy lépett be s hírül odá, hogy Minette, az Allgeyer udvari kertész lánya kihallgatásért esedezik ő fenségénél. — Épen jókor! bocsássa be, — viszonzá a tarto­mánygrófnő, mely szereti és csodálja önöket; önök eljöttek hozzánk, nemcsak azért, hogy számokat gruppírozzanak és szá­mításokat tegyenek az emberek és népek minden moz­zanatáról. Önök többet tettek. Eljöttek hozzánk azért is, hogy megörvendeztessék népünket személyiségük kedves­sége és szeretetreméltóságuk által, hogy kitüntessék és dicsővé tegyék e földet tudományos munkáik fontossága által, hogy szemeink elé egy nagyszerű látványt állítsa­nak, mely azt mutatja, hogy Európa népének leghűbb fiai, legkitűnőbb tudósai, elhagyván hazájukat és család­­jukat, a tudomány szolgálatában ez ország fővárosában egy nagy munkára egyesültek. Önök idejöttek, hogy mintegy személyesítsék a népek solidaritását (zajos éljen­zés és tetszésnyilatkozatok) azon közös érdekeltségben, melylyel az emberiség valódi boldogsága, a szellemi elő­­haladás eszközöltetik. (Zajos éljenzés). Hála azért önök­nek, s legfőbb kivánataim e pohárköszöntéshez fűzve odairányulnak, hogy teljes legyen munkájoknak sikere, teljes legyen családjuk boldogsága, teljes legyen hazá­­juknak nagysága és dicsősége (hosszan tartó taps és tetszésnyilatkozatok), hogy egyesüljenek a népek minden­ben, ami nagy, mi szép, mi szent, mi létesíteni képes a nemzetek egyezségének nagyszerű eszméjét a tudomá­nyok által, szellem-erkölcsi előmenetelekben. (Viharos tapsok. A vendégek felállanak helyeikről.) Önöknek, családj­uknak, nemzetüknek őszintén, keblem mélyéből kívánom, hogy : éljenek ! A vendégek csoportosan tódultak Haynald köré, hogy őt üdvözöljék. A taps és éljen közepette, mely Haynald beszéde után felharsant, szólalt fel Farr, a magyar nemzetre emelvén poharát, a statisztikai kon­­greszsuson megjelent hivatalos küldöttek nevében. Fél kilenc óra volt, midőn a főherceg elhagyta a szállodát, mely előtt nagy nézőközönség gyűlt össze, mely harsány éljenekben tört ki, midőn a főherceget meglátta. A ven­dégek legnagyobb része még tiz órakor a szállodában ma­radt. A külföldi vendégek igen jól mulatták magukat s nem győzték dicsérni a főváros vendégszeretetét. _ A fővárosiak által a kongresszus részére rendezett többi ünnepélyek közt kiválóan említést érdemel még a József főherceg estélye, a­melyet maga a kitűnő főherceg adott a külföldi tudósok tiszteletére szeptember 5-én est­e. Ez estélyről a következőket írják: délután fél két órakor indul el a „Ferdinand Max“ nevű gőzhajó az akadémia palotája előtti állomásról ünnepiesen fellobo­gózva a Margitszigetre ; a hajón a vendégek teljes dísz­ben, többen közülük katonai egyenruhában voltak lát­hatók. A budai oldalon József főherceg szállott a hajóra a Rákóczy-induló hangjai mellett. A katonai zenekar a hajó fedélzetén foglalt helyet. Amint a főherceg fellépett a hajóra rögtön felhúzták az uralkodóház zászlaját.­­ A Margitszigetre vezető híd két oldalát a statisztikai kongresszuson képviselt nemzetek zászlói díszítették. A — Tudok mindent — szakaszta félbe a fejedelemnő. — besorozták újoncnak . . . — S ha fenséged őt újra szabaddá nem teszi, — zokogta Minette fuldokolva, — akkor én meghalok, be­­leugrok a nagy tóba. — Az istenért, mily bőre beszédek ezek tőled, együgyű teremtési — Igen, én megteszem, megteszem minden bizon­­­­nyal. Azután az Isten legyen nekem irgalmas, kegyelmes, fenséges asszonyom. Oh kérem, esedezem fenségednek, beszéljen a fenséges úrral.­­ S ekkor a kétségbeesett leány a fejedelemnő előtt térdre veté magát, s szenvedélyesen, hévvel karolta át annak térdeit. — Meg kell vallani, — szólt Karolina tartomány­grófnő, — miszerint bánatod annyira élénk, hogy azt vétkeddel ki lehet békíteni, kelj fel és szedd rendbe ma­gad, beszéld el hogyan történt az egész szerencsétlen­ség, szabadságot vett magának irányodba, tolakodólag udvarolt neked ?-------­— Ah a tolakodásig épen nem, kegyelmes asszo­nyom, teljességgel nem, csak csínján és illedelmesen, csakhogy a megbódulásig féltékeny volt. — Féltékeny? hogyan s kire lehete féltékeny ő? úgy beszélsz, mintha hosszabb szerelmi viszony szövődött volna közöttetek?! — Az valóban volt is, — viszonta Minette csüg­gedten, — a legközelebb ránkjövő húsvétra, ha csak atyám beleegyezik, egybekeltünk volna. — Egybekelni? Téged egy egyszerű kertészleányt akart eljegyezni? Goethe, a doktor, téged? — A doktor? melyik doktor? kérdi bámulva a kertészleány. — Na, a fiatal Goethe, akit újoncnak besoroztak. — De fenséges asszonyom, én semmiféle doktorról nem szólok, csak az én Vilmosomról beszélek! — Vilmosról? kérdé sebesen félbeszakítva őt a fe­jedelemnő. — Igen, Vilmosról, a kertészlegényről. — Az egészen más. A fejedelemnő hangosan felkacagott, épen úgy a hirtelen fölfedezés örömében, hogy a fiatal költő sorsá­ért minden eddigi aggodalma hiábavaló, fölösleges volt, mint a félreértés komikus oldala felett. — Tehát a te Vilmosod az, akit besoroztak újonc­nak, — ismétlé újra. — Senki más! — No úgy igen .... minden jól van, — akarta örömmel mondani, de csakhamar belátta, hogy az ügy Minettere nézve semmi esetre sem jó lábon áll, azért hát így szólt: — De hát magyarázd meg nekem, hogy mégis az egész hogy történt. (Folyt, köv) így nagy költ­ a Malája. — L. S. beszélye. — (Folytatás.) — De hát honnan tudja ön egész biztonsággal azt, hogy ki az az újonc ? — Az idegen ifjút, — válaszolt a fejedelemnő, — aki feltünőleg szép termettel bir, ma reggel az Allgeyer kertész házában láttam, midőn az ültetvények közt sé­támat végzem. — S megösmerte Ön ? — Meg, miután barátai előttem az utolsó részletekig lerajzolták s a múlt éjjeli utazók névsorában az ő nevét is ott találtam. — No, — viszonzá a fejedelem, — fenségednek e fiatal költő iránt való érdeklődéséért, és mert a tollal annyira jól tud bánni, altisztté tehetjük őt, mihelyt a hadgyakorlatba belejött, azután biztosíthatjuk az őrna­gyi rangról, no ennyivel azután csak meglesz majd elé­gedve ? —» Legdrágább férjem! — folytatá a fejedelemnő, — legyen kegyes irántam s bocsásson meg, hogy annyira erőszakoskodó lettem. De amíg fenséged nem biztosit afe­lől, hogy őt szabadon bocsátja, nem fogok megszűnni önt ostromolni. — Elvem ellen van, Madame, hogy az ifjút szaba­don bocsássam, — viszontá a fejedelem hidegen. — Fenséged meggyőződhetik, hogy itt különös eset állhat be, s ezt, hogyha ön elvei s magatartása mellett állhatatosan megmarad, lehetetlen lesz nekünk kikerül­nünk. Egy olyan ifjút, akit ritka költői lángesze s cso­dálandó szellemi adományai után már­is egész Német­ország ismer, nem lehet fenségednek arra kárhoztatni, hogy az magasztos hivatását ily alacsony élet- és tevé­kenységi körben fojtsa el . . . Égbekiáltó, barbár eljárás lenne ez mitőlünk! A fejedelem homloka azonban a fejedelmi hölgy eme mindig melegebb és lelkesültebb szavainál sem lát­szott földerülni. A fejedelemnő végre látta, hogy beszé­dessége itt egyáltalában nem vezet az óhajtott célhoz. Most tehát kezét férje vállára nyugtatva, valódi benső­­séggel tekinte férje szemébe s igy szólt: — Lajos, sokáig kinzom önt kérésemmel. De hát versengtem-e én valaha önnel, önnek gondolkozása és bánásmódja felett ? s ön csak ez egyetlen egy esetben sem akar nekem engedni, nem akarja ezt az egyetlen egy kérésemet sem teljesíteni? Annyira ellágyult hangon ejté e szavait a fejede­­l. Minette kisírt szemekkel, könnyes arcával s a fáj­dalomnak minden jeleivel lépett be, mely a kétségbe­esésnél szokott végződni. De úgy látszék, hogy e tekin­tet a tartománygrófnőt Minette irányában egyáltalában nem hozta szelidebb hangulatba. Minette, — szólt az haragos feddő hangon, — mit kell még veletek megér­nem. Téged és, atyádat mennyi jótéteménynyel árasz­tottalak el. Tudjátok, mennyire érdekemben állt, hogy e földön senki ne tudjon semmit földalatti magányom létezése felől; hogy legyen a világon legalább egy pont olyan, ahova engem ne követhessen senki, hol biztosítva vagyok az emberektől, s azoknak ezer önző érdekeiktől, hol pusztán magamnak élhettem pár pillanatot, ti jól tudjátok ezt s mégis igy őriztétek meg az én titkomat. Minden ajtót nyitva hagytál és ... . — Ah, kegyelem ! drága fenséges asszonyom, — sza­­kitá őt félbe Minette, zokogását el nem fojthatva, köny­­nyektől megtört hangon. — Ez iszonytató volt tőlem, igen, én ezt tudom, s szívesen kiállok minden büntetést azért, amit fenséged rám mér, de még sokkal nagyobb szerencsétlenség is történt ennél, apám az őrt előkiáltá, s már a katonák ....

Next