Hód-Mező-Vásárhely, 1876. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1876-09-17 / 38. szám
sorában, s azok rokonszenvét komoly tudományos törekvéseivel megnyerte. Az ünnepélyes megnyitás után szept. 1-én d. u. 4 órakor kezdetüket vették a szakosztályi ülések, melyeket az egyes szakosztályok megalakulása előzött meg. A kongresszus működését a szeptember 7 -iki nagy zárüléssel rekesztette be. Ez idő alatt legelsőbben is 2-án megtekinti a kőbányai telepeket. E kirándulásáról a kongresszus tagjainak a „Magy. és a Nagyv.“ a következőket írja: szombaton délután öt díszes lóvasúti kocsi indult Kőbányára, rajtuk a kongresszusnak vagy 60 külföldi tagja 12 hölgygyel. Emlékezetes kirándulás volt s Semenowné urhölgy, Farr kisasszony (a londoni tudós leánya) s a többi hölgyek, nem egyhamar fogják feledni a kőbányai illatszert, melyet a kőbányai sertéshizlaló-telepek árasztanak, s mely ellen a finom zsebkendő vajmi gyönge pajzs, hanem a rózsák még a kongresszuson sem nőnek tövisek nélkül. Aki látni akarta azt a világhírű telepet , melyben ezúttal tizenhatezer „turkonc“ hentereg a sárban s hízik a jövő számára, annak bizonyzagolni kellett a vele járó parfümöt is. A statisztikusok álmélkodva hallgatták Schuszter János részvénytársulati aligazgatót, ki elősorolta nekik a disznóhizlalás forgalmának, kivitelének, stb. számadatait, a hölgyek azonban örvendtek, midőn bérkocsira ülve tovább röppenhettek a Dréher-sörgyár koloszszális sziklapincéibe, mely egy eléggé világos, nagy tömkeleg. A hizlaló-telepre és az óriás pincére azt mondták a külföldiek is, hogy unikumok a maguk nemében. A kőbányai kirándulás után a fővárosi, egyenesen a statisztikusok tiszteletére rendezett ünnepélyességek következtek. Ilyenek voltak a szeptember 2-án tartott díszelőadás a nemzeti színházban, vasárnap délelőtt a kongresszus a fővárossal együtt a József nádor százéves születésnapjának évfordulóját ünnepelte meg; délután kirándulást tett a dunaparti építmények megszemlélésére gőzösön a Dunán. Vagy kétszázan voltak a hajón, köztük hölgyek is, hogy megnézzék a dunai munkálatokat s a hajógyárat. Vasárnap lévén, a gyárban nem dolgoztak. Innen zeneszó mellett a Margitszigetet körülhajózva tértek vissza a pesti partra, ahol már nagy tömeg várta őket s éljenzéssel üdvözölte. Hétfőn volt a főváros által adott lakoma a „Hungáriában.“ A banketteről a következőket említjük meg: a szálloda üvegtetős udvara, a terrasz és a földszinti terem asztalai sűrűn körül voltak szegélyezve külföldi tudósokkal és a főváros minden műveit osztályának kiválóbb képviselőivel. Ragyogott a sok érdemjel a melleken és sugárzott minden arc a vendégszeretet örömétől. Az udvarra néző ablakok megannyi páholyokként tűntek föl, melyekből szép hölgyek nézték a nemzetközi lakomát. Az udvarterem főasztalánál ültek középen József főherceg, mellette egyik oldalt Ráth Károly, Semenow, Trefort miniszter, Farr (angol), Edelsheim-Gyulai báró, Vay Miklós a sz.Istvánrend nagykeresztjével, Percel Béla miniszter , a másik oldalt báró Wenckheim Béla, Engel porosz tudós, Haynald érsek, stb. A másik asztal élén Szende Béla miniszter ült honvédtábornokaival, összesen vagy négyszázötven vendég lehetett jelen. A pezsgő megeredésénél Ráth Károly polgármester kell föl magyar toasztban éltetni a királyt, kiről, úgymond, föl fogja jegyezni a történelem, hogy minden szépnek, jónak és nemesnek nagylelkű pártfogója volt. Semenon francia nyelven József főherceget éltette. Trefort miniszter a külföldi uralkodókért ürite poharát, akik képviselőket küldtek a kongresszusra. Ugyanitt igen szép toasztokat hangoztattak még le. Wenckheim B., Kammermayer polgármester, Levasseur hires francia tudós, Haynald érsek, stb. — A belső teremben az asztal élén Pulszky Ferenc ült az ősrégészeti kongresszusnak, mely ugyancsak e hó első hetében tartá üléseit Budapesten, több kitűnőségével, kik közül Brocca, a hires párisi tudós Magyarország fővárosáért, Capellini olasz (Bolognából) és Selys de Longchemp (belga szenátor) a magyar nemzetért s Evan angol gyáros Pulszky Ferencért üriték poharaikat. Mind e toasztok közül kitűntek a Levasseur és a Haynald érsek által mondottak. Levasseur francia nyelven a következő nagyjelentőségű szavakat mondá. Alig láttam még kedvesebb várost, mely egyszersmind olyannyira magában hordja a jövő fejlődés és nagyság minden föltételét, mint Magyarország nagy és szép városa, mely most egyszerre két nemzetközi kongreszszusnak ad szállást.“ „Én, uraim, a nemzetközi kongresszusokat nagy világvárosoknak tekintem, melyeken az áruk helyét az eszmék pótolják s mennél nagyobb ezekben a forgalom, annál nagyobb itt is az eredmény, a haszon. (Tetszés.) Az eszméknek ép úgy, mint az árucikkeknek, a forgalom adja meg a valódi értéket, hatást és jelentőséget. Egy-egy tudósnak eszméi nagyon gyengék és erőtlenek gyakran önmagukban csak a „csere“ adja meg azoknak valódi értékét, s e cseréhez okvetlen szükséges, hogy a tudósok összejöjjenek az eszmék e nagy vásárjára, hogy annál nagyobb legyen e cseréből a népek haszna. Én a kongresszusok szervezőbizottságára, mint mely a legnagyobb érdemeket szerezte a kongresszus létrejötte körül, emelem poharamat !“ Levasseur szavai nagy hatást keltettek. A vendégek felálltak helyeikről, s zajos éljenzéssel kocintottak egymással poharat. Utána Haynald Lajos kalocsai érsek állott fel. Midőn a vendégek meglátták a szólni kívánó tudós főpapot, valóságos tapsvihar tört ki, mely alig akart csendesülni. Az érsek francia nyelven, nagy csöndben, a következőket mondá: „Uraim, statisztikusok ! Önök a statisztikai kongreszsus szervező-bizottságát tisztelték meg iljeneikkel. Engedjék meg, hogy mint a szervező-bizottság elnöke, én üdvözölhessem önöket viszont. Önök eljöttek hozzánk, ama nép körébe, semnő, hogy hatását nem téveszthető a tartománygrófra, s az legyőzetve így válaszolt: — Karolina, te nekem áldott jó nőm vagy, de elégültnek is kell velem lenned. Akarjuk, hogy az az időtöltő Göthe élőnkbe jöjjön, és — — Tudtul adjuk neki, hogy szabad ? A tartománygróf mosolyogva bókolt. — És azután, — viszonzá, — a dolgok mibenléte a tényállás után, határozatunkat nyilvánítjuk. Ezzel a tartománygróf a csengetyű után nyúlt, azután tüstént kiadó parancsát, hogy a szolgálattevő parancsőrök egyike vezesse be a ma reggel besorozott újoncot. A tartománygrófnő megfordult, hogy távozzék. Sokért a világon nem maradhatott volna ott, hogy Göthe előtte tarka tüzérruhában jelenjen meg. Valami legyőzhetetlen szégyenérzet lepte volna meg őt ennek látásakor. — Fog-e nekem ön személyesen hírt hozni afelől, mi lett a határozata fenségednek ? kérdé a nők okosságával, csakhogy nehezebbé tegye az ellenállást, ha majd személyesen kell a határzatot vele közölnie. A fejedelem meghajtotta magát. — Tisztelkedni fogok a fenséges nőm termében, — mondá, — amire Karolina a teremből távozott. Izgatottan, gyors léptekkel vonult át a folyosón, amely szobájába vezetett, amint ide beért, akkor egyszerre Schwarzenau grófnő az udvari hölgy lépett be s hírül odá, hogy Minette, az Allgeyer udvari kertész lánya kihallgatásért esedezik ő fenségénél. — Épen jókor! bocsássa be, — viszonzá a tartománygrófnő, mely szereti és csodálja önöket; önök eljöttek hozzánk, nemcsak azért, hogy számokat gruppírozzanak és számításokat tegyenek az emberek és népek minden mozzanatáról. Önök többet tettek. Eljöttek hozzánk azért is, hogy megörvendeztessék népünket személyiségük kedvessége és szeretetreméltóságuk által, hogy kitüntessék és dicsővé tegyék e földet tudományos munkáik fontossága által, hogy szemeink elé egy nagyszerű látványt állítsanak, mely azt mutatja, hogy Európa népének leghűbb fiai, legkitűnőbb tudósai, elhagyván hazájukat és családjukat, a tudomány szolgálatában ez ország fővárosában egy nagy munkára egyesültek. Önök idejöttek, hogy mintegy személyesítsék a népek solidaritását (zajos éljenzés és tetszésnyilatkozatok) azon közös érdekeltségben, melylyel az emberiség valódi boldogsága, a szellemi előhaladás eszközöltetik. (Zajos éljenzés). Hála azért önöknek, s legfőbb kivánataim e pohárköszöntéshez fűzve odairányulnak, hogy teljes legyen munkájoknak sikere, teljes legyen családjuk boldogsága, teljes legyen hazájuknak nagysága és dicsősége (hosszan tartó taps és tetszésnyilatkozatok), hogy egyesüljenek a népek mindenben, ami nagy, mi szép, mi szent, mi létesíteni képes a nemzetek egyezségének nagyszerű eszméjét a tudományok által, szellem-erkölcsi előmenetelekben. (Viharos tapsok. A vendégek felállanak helyeikről.) Önöknek, családjuknak, nemzetüknek őszintén, keblem mélyéből kívánom, hogy : éljenek ! A vendégek csoportosan tódultak Haynald köré, hogy őt üdvözöljék. A taps és éljen közepette, mely Haynald beszéde után felharsant, szólalt fel Farr, a magyar nemzetre emelvén poharát, a statisztikai kongreszsuson megjelent hivatalos küldöttek nevében. Fél kilenc óra volt, midőn a főherceg elhagyta a szállodát, mely előtt nagy nézőközönség gyűlt össze, mely harsány éljenekben tört ki, midőn a főherceget meglátta. A vendégek legnagyobb része még tiz órakor a szállodában maradt. A külföldi vendégek igen jól mulatták magukat s nem győzték dicsérni a főváros vendégszeretetét. _ A fővárosiak által a kongresszus részére rendezett többi ünnepélyek közt kiválóan említést érdemel még a József főherceg estélye, amelyet maga a kitűnő főherceg adott a külföldi tudósok tiszteletére szeptember 5-én este. Ez estélyről a következőket írják: délután fél két órakor indul el a „Ferdinand Max“ nevű gőzhajó az akadémia palotája előtti állomásról ünnepiesen fellobogózva a Margitszigetre ; a hajón a vendégek teljes díszben, többen közülük katonai egyenruhában voltak láthatók. A budai oldalon József főherceg szállott a hajóra a Rákóczy-induló hangjai mellett. A katonai zenekar a hajó fedélzetén foglalt helyet. Amint a főherceg fellépett a hajóra rögtön felhúzták az uralkodóház zászlaját. A Margitszigetre vezető híd két oldalát a statisztikai kongresszuson képviselt nemzetek zászlói díszítették. A — Tudok mindent — szakaszta félbe a fejedelemnő. — besorozták újoncnak . . . — S ha fenséged őt újra szabaddá nem teszi, — zokogta Minette fuldokolva, — akkor én meghalok, beleugrok a nagy tóba. — Az istenért, mily bőre beszédek ezek tőled, együgyű teremtési — Igen, én megteszem, megteszem minden bizonnyal. Azután az Isten legyen nekem irgalmas, kegyelmes, fenséges asszonyom. Oh kérem, esedezem fenségednek, beszéljen a fenséges úrral. S ekkor a kétségbeesett leány a fejedelemnő előtt térdre veté magát, s szenvedélyesen, hévvel karolta át annak térdeit. — Meg kell vallani, — szólt Karolina tartománygrófnő, — miszerint bánatod annyira élénk, hogy azt vétkeddel ki lehet békíteni, kelj fel és szedd rendbe magad, beszéld el hogyan történt az egész szerencsétlenség, szabadságot vett magának irányodba, tolakodólag udvarolt neked ?-------— Ah a tolakodásig épen nem, kegyelmes asszonyom, teljességgel nem, csak csínján és illedelmesen, csakhogy a megbódulásig féltékeny volt. — Féltékeny? hogyan s kire lehete féltékeny ő? úgy beszélsz, mintha hosszabb szerelmi viszony szövődött volna közöttetek?! — Az valóban volt is, — viszonta Minette csüggedten, — a legközelebb ránkjövő húsvétra, ha csak atyám beleegyezik, egybekeltünk volna. — Egybekelni? Téged egy egyszerű kertészleányt akart eljegyezni? Goethe, a doktor, téged? — A doktor? melyik doktor? kérdi bámulva a kertészleány. — Na, a fiatal Goethe, akit újoncnak besoroztak. — De fenséges asszonyom, én semmiféle doktorról nem szólok, csak az én Vilmosomról beszélek! — Vilmosról? kérdé sebesen félbeszakítva őt a fejedelemnő. — Igen, Vilmosról, a kertészlegényről. — Az egészen más. A fejedelemnő hangosan felkacagott, épen úgy a hirtelen fölfedezés örömében, hogy a fiatal költő sorsáért minden eddigi aggodalma hiábavaló, fölösleges volt, mint a félreértés komikus oldala felett. — Tehát a te Vilmosod az, akit besoroztak újoncnak, — ismétlé újra. — Senki más! — No úgy igen .... minden jól van, — akarta örömmel mondani, de csakhamar belátta, hogy az ügy Minettere nézve semmi esetre sem jó lábon áll, azért hát így szólt: — De hát magyarázd meg nekem, hogy mégis az egész hogy történt. (Folyt, köv) így nagy költ a Malája. — L. S. beszélye. — (Folytatás.) — De hát honnan tudja ön egész biztonsággal azt, hogy ki az az újonc ? — Az idegen ifjút, — válaszolt a fejedelemnő, — aki feltünőleg szép termettel bir, ma reggel az Allgeyer kertész házában láttam, midőn az ültetvények közt sétámat végzem. — S megösmerte Ön ? — Meg, miután barátai előttem az utolsó részletekig lerajzolták s a múlt éjjeli utazók névsorában az ő nevét is ott találtam. — No, — viszonzá a fejedelem, — fenségednek e fiatal költő iránt való érdeklődéséért, és mert a tollal annyira jól tud bánni, altisztté tehetjük őt, mihelyt a hadgyakorlatba belejött, azután biztosíthatjuk az őrnagyi rangról, no ennyivel azután csak meglesz majd elégedve ? —» Legdrágább férjem! — folytatá a fejedelemnő, — legyen kegyes irántam s bocsásson meg, hogy annyira erőszakoskodó lettem. De amíg fenséged nem biztosit afelől, hogy őt szabadon bocsátja, nem fogok megszűnni önt ostromolni. — Elvem ellen van, Madame, hogy az ifjút szabadon bocsássam, — viszontá a fejedelem hidegen. — Fenséged meggyőződhetik, hogy itt különös eset állhat be, s ezt, hogyha ön elvei s magatartása mellett állhatatosan megmarad, lehetetlen lesz nekünk kikerülnünk. Egy olyan ifjút, akit ritka költői lángesze s csodálandó szellemi adományai után máris egész Németország ismer, nem lehet fenségednek arra kárhoztatni, hogy az magasztos hivatását ily alacsony élet- és tevékenységi körben fojtsa el . . . Égbekiáltó, barbár eljárás lenne ez mitőlünk! A fejedelem homloka azonban a fejedelmi hölgy eme mindig melegebb és lelkesültebb szavainál sem látszott földerülni. A fejedelemnő végre látta, hogy beszédessége itt egyáltalában nem vezet az óhajtott célhoz. Most tehát kezét férje vállára nyugtatva, valódi bensőséggel tekinte férje szemébe s igy szólt: — Lajos, sokáig kinzom önt kérésemmel. De hát versengtem-e én valaha önnel, önnek gondolkozása és bánásmódja felett ? s ön csak ez egyetlen egy esetben sem akar nekem engedni, nem akarja ezt az egyetlen egy kérésemet sem teljesíteni? Annyira ellágyult hangon ejté e szavait a fejedel. Minette kisírt szemekkel, könnyes arcával s a fájdalomnak minden jeleivel lépett be, mely a kétségbeesésnél szokott végződni. De úgy látszék, hogy e tekintet a tartománygrófnőt Minette irányában egyáltalában nem hozta szelidebb hangulatba. Minette, — szólt az haragos feddő hangon, — mit kell még veletek megérnem. Téged és, atyádat mennyi jótéteménynyel árasztottalak el. Tudjátok, mennyire érdekemben állt, hogy e földön senki ne tudjon semmit földalatti magányom létezése felől; hogy legyen a világon legalább egy pont olyan, ahova engem ne követhessen senki, hol biztosítva vagyok az emberektől, s azoknak ezer önző érdekeiktől, hol pusztán magamnak élhettem pár pillanatot, ti jól tudjátok ezt s mégis igy őriztétek meg az én titkomat. Minden ajtót nyitva hagytál és ... . — Ah, kegyelem ! drága fenséges asszonyom, — szakitá őt félbe Minette, zokogását el nem fojthatva, könynyektől megtört hangon. — Ez iszonytató volt tőlem, igen, én ezt tudom, s szívesen kiállok minden büntetést azért, amit fenséged rám mér, de még sokkal nagyobb szerencsétlenség is történt ennél, apám az őrt előkiáltá, s már a katonák ....