Hód-Mező-Vásárhely, 1878. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1878-10-20 / 42. szám
Lapunkra folyvást előfizethetni az október—decemberi évnegyedre járttal. Előfizetni lehet vagy a szerkesztő lakásán (Tarján, 1176. sz. a.), vagy Goldberger B. ur könyvkereskedésében a főutcán, vagy főlapkihordónknál nyugtatvány mellett. úgy helybeli mint vidéki hátralékos előfizetőinket sürgősen kérjük az előfizetési hátraléknak a lehető legrövidebb idő alatti beküldésére. A HH.-M.-Vásárhely“ szerkesztő-kiadóhivatala. Az üzletpangás és a hazai pénzintézetek. (Vége.) Szerző úgy hiszi, miszerint betéti pénzintézeteinknek e röviden körvonalazott szabályozása nemcsak a jövőbeli alakulások elé nem vetne gátat, de még a már fennálló vállalatok létét sem tenné kérdésessé. A legtöbb intézet csupán nevét fogná változtatni s azon takarékpénztár, melynek részvényesei a humanitárius ügy előmozdításánál inkább óhajtják az osztalékokat, egyszerűen bevallaná célját s „betéti bank“ címet venne föl. És bizonyára nem képezne akadályt azon követelmény sem, hogy részvénytőkéiket hozzák helyes arányba elfogadmányaikkal. Amely takarékpénztár 40—50 ezer forint részvénytőke mellett ma 4—5 millió betéti átlaggal biró 70—80%-os dividenciát oszt, minden rázkódtatás nélkül képes lesz tőkéjét uj befizetés vagy uj kibocsátás által 4—5 százezer írtra fölemelni, mely után, ha többé nem is 70—80, de még mindig igen tisztességes száztól fog jutni osztalékul. Szerző itt a hazai első takarékpénztárnak a tőkeemelési eljárására mutatva, néhány hazai takarékpénztárt sorol föl, melyeknél fölillenik a tőkeszaporitás, mely észrevétele után hangsúlyozni kivánja, hogy „az ily tőkeszaporitás folytán oly életerős bankok alakulnának az országban, melyekre támaszkodva tíz év múltán, mikor az osztrák nemzeti bankkal most már létrejött egyezmény tartama letelik, jegybankügyünket, gr. Lónyay Menyhért tanácsa szerint s Észak- Amerika mintájára, a legkönnyebben és legcélszerűbben rendezhetnék.“ Hitelintézeteink szabályozásánál a fősúlyt arra fektetvén, hogy a betétek csupán rövidtartamú pénzügyi műveletekben helyeztessenek el, a kivitelnél legnagyobb akadályul tekinthetőnek állítja szerző azon körülményt, hogy a létező intézetek betéteinek igen tetemes része már meg van kötve ingatlansági kölcsönökben. Ez akadályt, véleménye szerint, akkor lehetne és kellene elhárítani, ha valamennyi betéti intézet törvényhatóságilag arra köteleztetnék, hogy hypothecarins kölcsöneit záros határidő alatt valamely hazai jelzálogintézet közvetítésével egyenértékű záloglevéllé változtassa át; e zálogleveleket azonban, nehogy árkeretüket a tömeges piacradobás megrontsa, ismét bizonyos időtartamon belül, csupán azon arányban, amint azt betéteinek fölmondása szükségessé tenné és csak a kibocsátó intézet közvetítésével adhassa el, így 1—2 év bőven elég fogna lenni mindkét irányban, melynek elteltével aztán a ma megkötve levő több mint százmillió frt tőke teljesen fölszabadulna. Az itt előadott nézeteknek azonban megvan az az Achilles-sarkuk, hogy e módon csupán a személyi hitelről lenne gondoskodva, s a reál- vagyis inkább a földhitelről ellenben nem, sőt ez utóbbitól amaz első javára még a segédforrások is elkoboztatnának, amelyek eddig rendelkezésére állottak. Bármennyire be kell is ismernünk, hogy hazánk földmivelő ország és hogy ennélfogva a földhitel ellátása kiváló fontosságú közügy, mindazonáltal ezt csak másodrendűnek kell tartanunk még nálunk is a személyi hitel mellett. Nncs ország a föld kerekségén, mezőgazdasága bánily virágzó legyen is, melyben a földhitelügy kejlődése és megerősödése megelőzte volna a személyi hitelét, hanem mindenütt ez utóbbi jártamaz előtt. Tény, hogy a személyi hitel gyorsabban termel, jobban gyümölcsözik, s ugyanazért gyorsabban alkt új tőkét, mely tőkeszaporodás versenye aztán szükségkép a kamatmérséklést mozdítja elő és tény továbbá, hogy a mezőgazdaság csak ott prosperá, ahol azt erőteljes kereskedelem gyámolítja. Az ingatlansági hitel tehát csak ott lehet és csupán az olcsó, ahol az üzleti és kereskedelmi hitel kellő ellátásáról már előbb gondoskodva volt, ellenben a meglevő, de az összes hitelszükségletek ellátására túr nem elég segédeszközök elforgácsolása minden rányban pangást és teng sgődést eredményez. A kérdés helyes elbírálásánál igen fontos momentum továbbá, hogy míg a személyi hitel nagyobbára helyhez kötött s csak egyes kivételes esetekben terjeszkedik túl a hiteligénylő lakhelyén is, a földhitel a záloglevelek útján univerzálissá tehető. Ha tehát a betéti bankjaink által most ingatlansági kölcsönökben megkötött tőkét fölszabadítjuk, azzal iparunknak és kereskedelmünknek azon segedelmet adjuk meg, melyet a haza határain túl nem, vagy alig kereshetnének, ellenben földhitelügyünkről kellőleg és a legalkalmasabb módon gondoskodhatunk földhitelintézeteink szaporítása vagy erősbítése által, melyeknek zálogleveleivel az itthon hiányzó tőkét könnyen megszerezhetjük külföldről is. E zálogleveleket, melyeknél tőkéiket szükség vagy kereslet szerint bármikor könnyen kivonhatják, igenis vásárolják betéti bankjaink minél tömegesebben s mozdítsák elő azok árkeretének szilárdítását, amely módon bizonynyal több és általánosabb hasznú szolgálatot teljesítendenek földhitelügyünknek, mint tesznek mostani kölcsönzéseikkel. Értekezése további folyamában szerző még az állami hitel iránti intézkedésekre is áttér. Igen nagy bajnak tartja, hogy kölcsöneink legnagyobbrészt külföldiek és ennek okát főleg a rosz szokásnak és népünk előítéletének tulajdonítja. Hogy e szakítás elérettessék, arra nézve oly törvényhozási intézkedéseket tart szükségeseknek, melyek alkalmasak a nemzet indolenciáját s megszokásait sikeresen leküzdeni s amelyek ha nem is rögtön, legalább lassan kint vevő közönséget neveljenek állampapírjaink számára a nép alsóbb rétegeiből is. Francia- és Angolországban, tehát a világ két leggazdagabb s a közgazdasági tökély legmagasabb fokán álló országában a takarékbetétek kizárólag csak állampapírok vásárlására fordíthatók. És azon kormányrendelet, mely a francia takarékpénztárakat minden betéteikkel államventek vásárlására kötelezi, éppen a legnagyobb pénzügyi diszolució idején bocsáttatott ki. Lehet, — így folytatja tovább — hogy a mi viszonyaink közt hasonló abszolút rendszabály tán nem volna célszerű, azt tartom azonban, hogy a rendszer némi mérsékléssel nálunk is alkalmazható. Ha például egy-egy személy takarékpénztári berakása 2000 írtra maximíroztatván, kimondatnék, hogy ez összeg, teszem, ötszáz írtig készpénzül kezelendő s állampapírok vásárlására csak a többlet fordítandó, takarákpénztárainknak még mindig elég forgó tőkéjük maradna a rendeltetésükkel megegyező kisebb hitelügyletek ellátására is. Hasonlókép megengedhetőnek, sőt a magánhitelügy érdekeivel sem ellenkezőnek hiszi szerző a részvényes vállalatal alakuló takarékpénztárak s betéti bankok arra köteleztetését, hogy alap- és tartaléktőkéik bizonyos meghatározott, fele vagy kétharmad részét tartozzanak állampapírokba és hazai jelzálogintézetek zálogleveleibe fektetni, mely módon legalább 20—30 millió frtnyi ily értékpapír nyerne mindjárt biztos elhelyezést. 43-ik szám. Vill-ik évfolyam. 1878. Vasárnap, október 20-án. Előfizetési díj: Vidikrt postán ti helyben : egész évre 4 ft, félévre 2 ft, negyedévre 1 ft. Megjelelt : minden vasárnap reggel. Egyen számára 10 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőhöz, I. tized, 1176. sz. a. Bassy Gy.-f le ház, küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak : A háromhasábos petitsorért egyszeri beiktatásnál 6 kr. kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden beiktatás után 30 kr. A nyilt térben a háromhasábos petitsor díja 20 kr. Az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek díjai a szerkesztőhöz küldendők. A békés-bánáti ref. egyházmegye uj esperesének első körlevele. A nevezett egyházmegye uj esperese az alább következő nagyérdekű körlevelet intézte az egyházmegye kebelében létező valamennyi egyházi hatóságokhoz: Nagytiszteletű Presbyterium! Értesülve lenni méltóztatnak ny. h. esperes nt. Hajnal Ábel urnak legközelebb köröztetett hivatalos leveléből a felől, hogy a békés-bánáti ref. egyházmegye esperesévé megválasztatásom folytán, főt. és nagyságos Révész Bálint püspök ur f. é. 1313. sz. a. kelt ideiglenes fölhatalmazására, az esperesi hivatalt a f. é. szept. 24-én H.-M.-Vásárhelyre egybehívott egyházmegyei bizottság előtt elfoglaltam. A nehéz, de a bizalom nemes virágaival behintett pálya kezdetén, kezeimet, mielőtt azokat Isten segedelmével a munkára vetném, üdvözlő szavaim mellett az egyházmegye tisztviselői, egyházmegye presbytériumai, hivatalnokai felé nyújtom ; könyörgésre emelem föl Istenhez, az erő és kegyelem, a minden áldás örök kútfejéhez. Tudom, hogy a fényes nevű, mert örök értékű alkotások áldásával megkoszorúzott elődök után, mily nagy felelőséggel járó feladatot tűz a különben is igen nagy fontosságú esperesi hivatal elé a múltak öröksége s a jövő reménye! Tudom, hogy az erős kezek által bölcsen alkotott épület fönnmaradását, továbbépítésének lehetőségét , gyenge vagy avatatlan kezek között, a menthetlen elporladás veszélye fenyegeti; tudom, hogy e helyen, hova az egyházmegye bizalma által egyik kormányzóvá emeltettem, a valódi prot. lelkészi jellem, anélkül, hogy az, a világi elemnek „királyi papság és szent nép“ értelmű rendeltetésével ellenkezésbe jönne, bár különleges, de egyik nagyhatású tényező az esperesi hivatal rendeltetésszerű betöltésében. Midőn azért e fényes múltú, virágzó s nagy kiterjedésű egyházmegye engem az egyszerű, szerény tehetségű s tapasztaltságban ifjú lelkészt, bizalmának karjain, az esperesi székbe emelt, nem lehet, hogy ne érezzem csekélységemet, szembe a megbízatás nagy fontosságú és nagy felelősséggel járó voltával. Mindamellett, az általam hálás szívvel fogadott megtisztelő elhívásnak, Isten nevében és segedelmével engedni kötelességemben állónak ismertem ; parancsnak kell azt vennem, mely bizalommal, de éppen azért erős köteleztetéssel Isten országa szent ügyének érdekében munkára hívja a legkisebb erőt is, azon a téren, melyet számára az isteni gondviselés kimutatott, hogy a nemes cél felé való futásban, a kitartó törekvés próbára tevő súlya, terhe alatt, az akarat erős elhatározásának, a tehetség fejlesztésének, az erő szilárdításának nyomán erőről-erőre, nyereségről-nyereségre haladhasson. Ily alapon, ily elhatározással igyekszem megközelíteni a célt, „gondot viselni a nyájról, melybe a szentlélek vigyázóvá tett", első lenni a szolgálattételben, ert állani az evangéliumi hit tiszta hirdetése s az erkölcsiság fölött, „azon az egy alapon, melyen kívül más alapot senki nem vethet, mely a Jézus Krisztus"; haladni az élő reformátió szellemében, „de nézvén mindenkor a hitnek fejedelmére és elvégezésére, a Jézusra"; őrt állani magyar protestáns egyházunk jogai fölött, oly hűséggel, hogy ha kell, „még életem sem legyen drága"; őrt állani egyházmegyénk egyházközségeiben és egyetemében az ékes és jó rend fölött, szövetségre lépvén a törvényességnek, igazságnak és méltányosságnak ama célra legbiztossabban elsegítő erejével; ezt állam iskoláink, tudományos intézeteink ügyeinek haladása, fölvirágoztatása fölött, megóva ezekben és féltékenyen őrizve, amenynyiben hatásköröm engedi, de távol a merevségnek még árnyékától is, hitfelekezetünknek, meggyőződésünk szerint, nemcsak egyházunk fönnállására, vallás-erkölcsi életünk valódi életnyilvánulására, de az egyetemes mivelődés és haladás biztosítására is évszázadok folyamán alkotó tényezővé bizonyult, erős befolyást gyakorló érdekét, igen az evangéliumi vallásosság és erkölcsiség, az ékes és jó rend, a ref. hitfelekezeti egyetemes értékű s igaz prot. jellegű nyilvánulás, az iskolai nevelés és oktatás, szóval az Isten országa terjesztése ügyének szentelni csekély erőmet, az élő hitben, munkás szeretetben, a törvényességnek, igazságnak, méltányosságnak gyakorlásában s a józan haladás felé való törekvésben. Ily alapon, ily elhatározásban üdvözlöm esperesi pályám kezdetén egyházmegyénk presbytériumait, kormányzó és tanácsos tagjait, lelkész-társaimat, a tanári és tanítói kart, az egyházak minden hivatalnokait, minden igaz tagjait ! S midőn ama kincsek által igyekszem s reményiem beválthatni a bennem helyezett nagybecsű bizodalmát, viszont kétségtelen bizalommal kérem és várom mindenki részéről a kötelességnek, a nemes cél elérésére Isten segedelmével biztosan elvezérlő betöltését.