Hód-Mező-Vásárhely, 1880. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1880-05-23 / 21. szám

ai-ik szám. X-ik évfolyam. 1880. Vasárnap, május 23-án. Előfizetési díj: Vidékre postán és helyben egész évre I frt, félévre 2 frt, negyedévre I frt. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám­ára KI K­r. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő­höz, I. tized Tarján 1176. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési díjak: A háromhasábos petitsorért egyszeri beiktatásnál 6 kr., kétszerinél 5 kr., többszöri­nél 4 kr. Bélyegdíj minden beiktatás után 30 kr. A nyilt térben a háromhasá­­bos petitsor díja 20 kr. Az előfizetési pénzek, hir­detések és ezek díjai a szerkesztőhöz küldendők. Intő szó földmives ifjainkhoz! (Balogi S. ur fölolvasása a földm. ifj. egyletben 1880. május 17-én.) Tisztelt földmives ifjúság! Minden ember­nek, a ki meg akar élni az életben, egy bizo­nyos megélhetési pályát kell maga elébe kitűzni, mely megélhetési pálya több ágra oszlik a szerint, a mint valaki maga elébe a célt ki akarja tűzni s e cél felé törekedni; igy áll elő, azután lelkész, orvos, tanitó, tanár, ügyvéd, hivatalnok, kereskedő, kovács, bognár, lakatos, asztalos, ács, földmivelő és gazdálkodó, stb. És ezen célt legtöbbnyire az ifjú nemze­dék már életének 15—16-ik évében kitűzi maga elébe; tanulmánya tárgyává teszi, hogy ezen tanulmány után későbben megélhessen. Ha már ezen megélhetésre több tárgy tanulmányozását tűzi ki valaki célul, ritkán jön meg a kívánt siker, s úgy jár legtöbbnyire az illető, mint az egyszeri ezermesterről mondja az adoma, hogy midőn kérdezték: mi a mestersége? azon vá­laszt nyerte a kérdező, hogy ő ezermester; ezer­mestersége mellett aztán oly szegény volt, hogy nem volt meg a mindennapi kenyere sem. Rá­parancsolt ekkor valaki, — még pedig a ki parancsolatjának érvényt is tudott szerezni, — hogy csupán egy mesterséget folytasson, és ez a tűcsinálás volt; ebből későbben igen jó álla­potnak örvendett. Nem akarok itt egyéb részletekbe bocsát­kozni; nem akarok arról sem beszélni, hogy bizonyos állapotok, illetőleg megélhetési mó­doknak egyesek mennyiben felelnek meg tanul­mányuknál fogva, mint azon állásnak, mely által megélhetésüket megkeresik, s mennyire kívánják azt tanulmányuk tárgyává tenni? erről szándékosan hallgatok, hiszen a t. földmíves ifjúság, ha egy kicsit széjjel tekint, ilyenekkel sokakkal találkozik az életben ; ezeket kontárok­nak szoktuk nevezni, a­kik hogy a megélheté­süket biztosítsák, elvállalnák még a harang­­öntést és az égnek bemeszelését, is. Szólok itt a földmivelés és gazdálkodás állapotáról saját fölfogásom és tapasztalataim alapján. Földet mivelni vagy miveltetni hazánkban az első föladat volt rég időktől fogva egész a mai időkig, m­­rt ez volt, sőt mai időkben még jobban alapja hazánk fölvirágzásának. Semmire sem fektetünk nagyobb súlyt, mint a jó termésre, bár sajnosan kell megjegyeznem, hogy az árak hullámzása, az elárusíthatás ne­hézségei sok akadályba ütközik, mégis úgy városunknak, valamint hazánknak is ez a meg­élhetési forrása, mert hiszen nincsenek ma sem jelentékeny számmal gyáraink a különböző nyers­anyagok földolgozására ; a­mik vannak, azok a külországok gyárai mellett számba sem vehetők és így a földmivelés az, a­mely meg­élhetésünket hazánkban biztosítaná, azonban tudjuk mindnyájan, hogy a földmivelés most is csak azon a stádiumon áll jóformán, mint állott ezelőtt 40 évvel, sőt akkor annyi­val előbb állott, mert akkor még legelőnk és ennek folytán jószág-állományunk is volt; míg ma a legtöbb föld a jószág-hiány miatt oly roszul és sekélyen munkáltatok, oly kevéssé trágyáztatik, hogy helylyel-helylyel a föld egé­szen elgazosodik és kisoványkodik. Nincsenek édes vízzel ellátott öntöző­csatornáink, mint más országokban; várjuk az időjárás szeszé­lyeitől a termés bizonytalanságát, bizonytalan lévén a termés, bizonytalan az ár; az ilyen bizonytalanra azután alapítani, alapot fektetni nem lehet; épen azért van azután, hogy az alap nélküli számítók rövidet húznak, sőt leg­többnyire vagyonilag pusztulnak. A­kik tehát a földművelést tűzték ki meg­élhetési célul a jövőre nézve, azoknak első he­lyen a jószágtartást, ennek folytán a takarmány értékesítését­, vagyis ennek a jószággal való fölhasználását ajánlom. Jószágtartás nélkül föl­det mivelni és azt kellő erőben föltartani nem lehet. De ajánlom második helyen mindig a meglevőre tenni az alapot, nem pedig a jövőre, mint a­mely bizonytalan. E pontra a gazdál­kodásban mint főtényezőre fogok kitérni. Gazdálkodni, vagyis azt, a­mit valaki be­vesz, megtakarítani, mindenkinek a maga iránti kötelessége , mégis ezt a kiszólást régebb időtől fogva a szántó-vetőre értették, mintha másnak nem is kellene gondolkodni, csakis a földművelő­nek ; azonban ha azon részét veszszük a do­lognak, hogy a gazdálkodó által megtakarított garasokból kell legnagyobb részt úgy az ipa­rosnak, mint városnak és hazánknak magát fönntartania, akkor kétszeresen van hivatva a meglevő, de különösen a fiatal nemzedék a szigorú gazdálkodásra, mert látjuk és tapasz­taljuk, hogy mindig nehezebb-nehezebb idők jönnek reánk, olyanok, a­melyek a terhek el­viselését időről-időre súlyosabbá teszik, de en­nek részben magunk is vagyunk okai. Ezt azonban szándékosan nem fejtegetem tovább, nem lévén ez célja mostani fölolvasásomnak. Gazdálkodni, vagyis: többet bevenni és keve­sebbet kiadni, ez az alapelve minden megélhe­tésnek ; a napszámos, az iparos, a hivatalnok, a földművelő, mind megél, de megélhetését a maga állapotához, vagyis bevételéhez kell tudnia alkalmazni; a­ki ezt eltéveszti első nap csak egy árva krajcárral, meglehet már a második nap kettővel, és így tovább megy hátra ; az ilyen ritkán tud magának oly theóriát fölállí­­tani, a mely neki hasznára legyen; mert gya­korlatból nem ismeri, míg ellenben az, ki egy napon egy, más napon 2 vagy több krajcárt megtakarított, habár olykor-olykor kölcsön által szerzi is meg a rendkívülieket, de mert gya­korlatból tudja a megtakarítást, előbb-elébb halad, míg az előbbeni legtöbbnyire marad. Gazdálkodni lehet az élelmen, lehet a ru­házaton ; azt mondja a közpéldabeszéd: pénz: emberség; ruha: tisztesség! — már ennél a régi közpéldabeszédnél kifejezést nyer a tisztességes ruházat, vagyis az olyan, mely a mi állapo­tunkkal egy színvonalon álljon; azonban ez a mi korunk e tekintetben véghetlen el van ma­gáról feledkezve. Nem említek itt egyebet, csak nézzük meg nőinket, ezek vagyon- vagy osztály­különbség nélkül (tisztelet a kivételeknek) akarják egymást követni, és mi lesz a vége ? Legtöbbnyire az, a­mi a Phaedrus által emlí­tett békának lett, mely addig fújta magát ke­vélységében, az ökröt akarván követni, hogy utóljára megpukkadt. Hasztalan akarja egy szegény napszámos a rendezett viszonyok között élő nyomási bir­tokost követni, a nyomási birtokos meg az egy és két fertály birtokkal biró embert; az egy és két fertály földes a 10—15 fertály földest és ez utóbbi báró Sinát, ez pedig a császári házat; mindegyiknek külön mozoghatási tere van, mindegyiket egymástól egy vonal választja el, mely vonalon a túllépés legtöbbnyire az illetőnek erkölcsi halálába kerül. A fiatal nemzedék van hivatva a jövő nemzedéket alkotni, az öregek helyét jövőre elfoglalni, ennek folytán a jelen időt tanulmá­nyozni. Ha az élet mindig egyformán folyna, erre a tanulmányra semmi szükség nem lenne, a­minek kifejezést is ad azon közpéldabeszéd: „ne légy jobb apádnál!“ Azonban sajnosan kell jeleznem, hogy a világ mindig-mindig roszabb, vagyis nehezebb a megélhetés; ha te­hát az utód csak annyit fog tudni mint az előd, úgy semmiesetre sem fog tudni megélni. Igyekezni kell ennek folytán azon mondat igazságának érvényt szerezni, mely arra int, hogy: „különb ember légy mint apád!“ Igyekezzenek takarékosak, de nem fösvé­nyek lenni ; igyekezzenek bevételeiket számba venni, kiadásaikat azokhoz alkalmazni; igye­kezzenek maguk esze után és lábán járni; igyekezzenek embereinket megismerni, ezeknek nézeteivel a maguk nézetét összehasonlítani; igyekezzenek tömörülni és ezt a tömörülést eszmecsere által hasznukra fordítani, földmive­­lésüket fejleszteni : ez az önök mestersége, ez által tudjuk családunkat, városunkat és hazán­kat boldogítani, egyszóval igyekezzenek mun­kások, előrelátók és szorgalmatosak lenni: ez lehet a fiatal földmivesnek és tömörülésének, illetőleg társaságba­ állásának célja. Balogi Soma, Könyves István ref. tanító ötvenéves jubilaeuma. (1880. évi május hó 17-én.) Ritka és megható ünnepély ment végbe pünkösd második napján a ref. egyház kis-utcai leányiskolájánál: a Könyves-jubilaeum, melynek programmját múlt szá­munk hozta, s melynek lefolyását mai számunkban közöljük a következőkben: Pünkösd második napján, azaz f. hó 17-én d. e. 11 órakor indultak el a ref. egyház tanácsterméből ezen egyház lelkészei és elöljárói, a róm. kath. egyház küldöttei, az evangélikus és görög-keleti egyház kül­dötteikkel együtt, az izr. egyház küldöttei, a helybeli tanító-egyesület tagjai, stb. az ünnepély helyére, a Könyves-féle leányiskolához, hol az ünnepély kezdetét az e célra fölállított és földiszített sátorban már nagy számú közönség várta. Az üdvözlő­ küldöttségek megérkezése után az ünnepelt férfiú a presbyterium küldöttségéből, tanítók­ból és úrnőkből alakult külön küldöttség által az ün­nepély helyére meghivatván és elkisértetvén, a közönség által lelkes éljenzéssel fogadtatott. Ekkor a ref. egyház részéről nt. Miklovicz Bálint ur a következő beszéddel üdvözlé az ünnepeltet: „Igen tisztelt Tanitó ur! Kedves ünnepelt Tanférfiú ! Nekem jutott, reám bízatott a megtisztelő föladat, hogy egyházi tanácsunk nevében szívélyes üdvözletün­ket fejezzem ki ez emlékezetes napon, melyen 50 esztendős tanítói működésének emlékét üli, s hogy egyszersmind hálás elismerését tolmácsoljam e népnek, melynek körében immár 41 esztendőt töltött el. Csak élni is 50 esztendeig, elég szép idő és nem minden­kinek jut osztályrészül; hát még ötven évet tölteni el folytonos hivataloskodásban, ama szép és nemes, de igen nehéz és küzdelmes pályán, a tanítóin és ily hosszú idő alatt nem lankadni el, hanem kitartó buzgóság­­gal élni a népnevelés fontos ügyének, mily keveseknek adatik! E hosszú életpályát tiszteletben, becsületben futni meg, elnyerni nemcsak az igazságban járó vénség szép és ékes koronáját, hanem az elismerés, a meg­tiszteltetés koszorúját is; eljutni az élet derült estvérére lelki, testi épségben, munkabíró erőben, jó kedélyben, fáradhatatlan türelemben és jó egészségben, óh mily ritka adománya az égnek ! Ott szolgálni közbecsülésben, a­hol születtünk, azon helynek szentelni életünk, munkálkodásunk javát, s ott vénhedni meg, a hol bölcsőnk ringott s ott hajtani le egykor fejünket a pihentető álomra, a hol kedveseink sirjai borulnak a köznapi hosszú és terhes munka után, végezetre egy csöndes boldog ünnepnapra, és pedig 50 esztendei örömnapra jutni: igen kedvező szerencse! Ily örömnapra jutottál Te ma, szeretve tisztelt ünnepeltünk, örül s veled együtt ünnepel egyházunk, kartársaid s tisztelőid serege, hálásan gondolnak reád ez ünnepélyes napon tanítványaid, kiknek száma 4—5 ezerre tehető ; az úr megáldott tégedet, a te magános.

Next