Hód-Mező-Vásárhely, 1880. július-október (10. évfolyam, 27-41. szám)
1880-07-04 / 27. szám
házás által népszerűségre, hivatalra jutni; vagy legalább legyen bátor és igaz lelkű figyelmeztetője e népnek, hogy az ámitóktól óvja magát, s hogy e tisztet teljesíti lapnak tanár a szerkesztője, arra büszke lehet nemcsak e városi, hanem az egész tanári kar, mert a népszerűséget alávaló módon keresők ellen küzd az igazság s igy a haza érdekében ! Öntudat nélkül élhet-e a nemzet? s hová lesz az öntudat ott, a hol ámitóknak hisznek s ezek uralkodnak ? A ki a szabadságot szereti, nem lehet barátja a hazugságnak, mert ez azt megöli ! Nem emeli-e fel tehát a tanárt azon törekvés, amit e város öntudatának tisztulása céljából tesz ? S megalázhatja-e az a tanárt, ha ezért ütik, kergetik s ő mégis teszi ? ha kitartó, ha ha nemcsak a verőfényes, hanem a sötét napokon is, nemcsak a dicsérés, hanem a gyalázás idejében is! Ki mondhatja azt, hogy ez a tanári álláshoz nem méltó ? Calvin mikor volt nagyobb, akkor-e, mikor nyugodt életet élhetett, vagy akkor, mikor kergettetett? Kiáltva kiáltjuk annak, aki nem hallaná: nem a külső teszi az embert, hanem a belső! Az erény bajnokai Páris kloákáiban is tiszták, a pellengéren is becsületesek! S az így küzdő tanár, nemcsak hogy tekintélyét nem veszíti növendékei előtt, de mindinkább növekszik iránta tiszteletek, szeretetök; ó, mert a fiatal romlatlan szív rajong a becsület dolgaiért, s dicsfénynyel veszi körül annak harcosát. Mikor ez hazánkban nem így lesz, akkor megkondult nekünk a halálharang, mert a magyar csak mint becsületes nemzet élhet, mihelyt kihalt belőle ez érzet: meghalt ő maga is, s nyitva számára a koporsó! Ez okon, az Istenért ! Hogyan lehet úgy írni, a miként az idézett vádló szavak vannak ? No de talán a mi szavaink semmi egyéb, mint hiú önszépítés. Talán azon alap, amelyre okainkat építettük, nincsen is meg ? Igaz, nekünk bizonyítanunk kell ! Szolgálunk tehát tényekkel. Kérdezzük: ki vezeti Vásárhelyen a közügyeket? A hatvanas évek végén Szamecz Andrást politikai izgatásokért néhány társával becsukták s most ezek az akkor becsukott emberek állanak a közigazgatás élén ! Az értelmes osztály egy része ugyan most már elfordult Szamecztól, de oldott kéves igy nem hasznavehető. A Szamecz-had két után biztosította magának az uralmat: a hízelgés és rágalmazás utján. Hizelgett a politikában járatlan népnek s rágalmazta azokat, a kik a népet fölakarták világosítani. Szamecz a népnek igy beszélt: Polgártársaim! kedves polgárbarátim ! édes testvéreim ! én olyan vagyok mint Krisztus ! ő is tanította, én is tanítom a népet, ingyen vettem, ingyen adom, mint ő; azt akarom, hogy mindenkinek hat ökre, vasas kocsija legyen ; ha neki nem, legalább az unokájának; ha engem követnek, ez meglesz; csak rám kell vigyázni, rám kell hallgatni !“ ilyenformán megy ez 12—13 év óta. Mondott ezeknél hajmeresztőbb ígéreteket is. Lett is közönsége ! Pirulva kell mondanunk, hogy lett, mert az oly igénk elhivéséhez óriási együgyüség kell, a mi nekünk légyénünkre válik! Szamecz olvasóköröke alakitott, ezeket használta céljai elérésére s ezekben mndig de mindig oly fajta beszédeket tartott, mint a tgen a fent kiírt mutató. Lehet-e a hazára nagyobb tszedelnet képzelni is az ilyen állapotnál ? Hát ha mihez hozzávesszük, hogy Szamecznak nem volt elég politikai győzelem, neki hivatal is kellett , de kellet különösen azoknak, akik látva Szamecz óriási szerencjét, pennaforgató létükre hozzácsatlakoztak ; igen, de hatalt csak részint a meglevő tisztviselők kirágalmasa, részint uj hivatalok felállítása által kaphattak. Ukat fölállítani hamarosan lehetetlen volt, annál buzgótan fogtak hozzá a rágalmazáshoz s ezen célra lapots tartottak s tartanak, s ez a „Vásárhelyi Közlöny “Képzelni lehet most már azt az állapotot, a mi akkorokt. Leírjuk e ? Nem volt kimérve a tisza múlt, az érdem, a kor, az állás, a becsület, a csaldi hajlék. A „Vásárhelyi Közlöny“ párt és személye érdekből megtámadott s leronditott minden, a mi szar. Meg akarta szörnyetegségével a közönséget felimíteni, ámításaival, vakmerő hazugságaival, hitelt mus rágalmaival tévúton tartotta a hiszékeny tömeget. Midőn ez állapotnál tűrhetetlenné vált, akkor szervezkedett úgy a hogy az értelmiségnek azon csekély része, a mely a Szmecz gazdálkodásában nagy veszélyt látott, s elégátorsággal bírt a borzasztó áramlat ellen a város iga javára küzdeni, s létesítő a „Hód-Mező-Vásárhely “ imű lapot. Mi természetesebb, mint az, hogy e lap a „Vásárhelyi Közlöny“ által, minden tőle kitelhető módon, meg lett támadva? S mi természetesebb mint az, hogy a „Hód-Mező-Vásárhely“ is az igazság fegyvereivel megtámadta a visszaéléseket ? Világos, hogy a harc folyt s folyni fog, mig a népámítók leverve nem lesznek. Hogy a dolgok igy illanak, az köztudomású; de igy állván a dolgok, ráillk-e mind a két lapra a nt. ur vádja ? A „Hód-Mező-Vásárhely“ című lap, nem az igazság érdekében, a város közjavára mártakozik-e a fertőbe, ahonnan az eltemetett legdrágább kincset, e város jó jövőjét kell kiszabadítania ? Félhet-e a kereszt szenvedéseitől az igazságért ? Nincsen-e a két kp közt oly különbség, mnt a polgári bűn és polgári erény közt van !úl melyik lap az egyik, melyik a másik. A múlt idő tényei nem azt bizonyítják-e, hogy a „Vásárhelyi Közlöny“ a hernyó, a „Hód-Mező-Vásárhely“ a hernyózó, ama lap a szú, emez azt ezt nyomozó drót, a milyen különbség van a gyom és kapa, a kalóz és védő, az ámítás és világítás, az önérdek és közjó között, épen oly különbség van közöttük s mi közöttünk. Hogyan lehet mégis velük minket összecsapni ? Az öreg Czinczér, az eklézsia nyugalmazott főkurátora, sokat tud elbeszélni Ézsaiás bácsiról. Hogyne tudna, mikor az apja ott lakott az ő portáján, mikor ott látta fölnevelkedni az Ézsaiás gyereket is. Igaz, hogy már akkoriban, mikor az öreg Fecskés hozzá került, az Ézsaiás már szaladni kezdett, s már kijárta a négy sétát. Igaz, hogy nem tudott egy kukkot sem, mert nem abból a fajtából való volt az Ézsaiás gyerek, amelyik jól megtanulja a betűt, zsoltárokat olvas, énekszós gyerek lesz , azután latinos iskolába jár, s ott megtanul deklinálni, konjugálni, a felsőbb iskolákban meg ágálni, gesztikulálni, s lesz grammatistából sintaxista, poéta, stb., s úgy tovább tán még tisztelendő úr is, így szerette volna ezt az apja. Igaz, hogy ő sem tudott egy fabatkát sem, de hát épen azért akarta, hogy tudjon a fia. Mert bizony nem nagy tisztesség az, ha az ember az eklézsia főkurátora mellett dárdás és fia olyan tudatlan ember maradjon. Már milyen szép volna az, ha az ő fia is az eklézsiához tartozó belső ember volna. Olyan kántor, tisztelendő úr, vagy ha egyik se’, másik se’, hát épen pérésbitér. Az a’, pérésbitér. Czinczér Tóbiás, már csak az apjára való tekintetből is, elővette újra a gyereket, vagyis a kamasz Ézsaiást, hogy farag belőle valamit. De, már bizony késő volt. Dehogy állt a tanulásnak Ézsaiás, mikor már ki-kiütközött a bajusza, meg a szakálla. Inkább elment a Kocza Vargáékhoz a szomszédba, s odafurakodott a nagy lányok meg a legények közé s elbolondozott velük. Hiszen jó bolondja volt az Ézsaiás mindenkinek. Mert hisz a legények is, lányok is olyan butának tartották. De hogy is ne lett volna buta, mikor a vörös botosné után hordozta piac alkalmával a garabolyt egy-két pakli masináért, a Rucza Véra aszszonynak fölkapálta az egész tói földjét, mert a Rucza Vera megcirógatta ragyavert képit, Radics Julisnak félnap hosszant merítgette a kubikokban a kantáját, s haza is segítette hurcolni. Úgy is nagy mosás volt náluk, és minek törné föl a Juliska azt a szép gömbölyű karját azzal a cserép kantával. Kihurcolta a gyócsos tót holmiját a vásárra két garasért, s kilubickolta a convictusos diákok csizmáját, hogy csak úgy glancolt. Persze hogy ilyeneket cselekedvén Ézsaiás, nem Vagy hogy tanár a szerkesztő ? ez a hiba ? Elvileg igazsága van a nt. urnak , a papnak a templomban, a tanárnak a tanszéken a helye. De már hiába ennek a magyar hazának olyan papjai s tanárai vannak, hogy midőn a haza veszedelemben van, ott hagyják helyeiket s fegyvert ragadnak ! Baj-e ez ? S van-e nagyobb ellensége e hazának és e városnak, mint a haszonleső ámítás? Ki látja be az igazságot tisztábban, mint a tanár, kivált akkor, mikor ez — mint minálunk történt — magát a tanintézetet is fenyegeti ? S midőn a tanár nem is hagyja el tanszékét — mert az nem szükséges — de nyugalomra szánt idejét az ámitók ellen való harcra fordítja : megrovásra érdemes-e ? szabadságától megfosztandó-e ? kezét lábát vasra kell-e verni ? Ha így cselekednénk, nem ez ámitókat szolgálnánk ? így hát nem igazság-e, hogy midőn a szükség kívánja: a papnak és tanárnak, a templom és tanszéken kívül, más után is kell szolgálnia a közjót, a drága igazságot, midőn arra fölhiva, kényszerítve van. A mi életünk története azt mondja, hogy ezen küzdésünk nagyon nagyon nehéz volt; a tanár is az értelmiség ama csekély részének nagyon nagyon nehezen engedett, mert ágyuk elébe menni könnyebb, mint az ámítók minden pocakos kofapiacára; de megnevezzük-e azokat a papokat és tanárokat, akikkel — mert az igazságot nem akarták megtagadni — a gonosz hatalom gyötrésből kloákát tisztittatott ? s ezek nevét nem dicsőitette-e meg a történelem ? A tanár bir ennek magasztos öntudatával, kezébe is vette a sajtót s megindította a nemes harcot a nemtelenség ellen. Maga Glatzó úr irt neki dicsőítő cikket érezte, s méltán ismert, midőn a tanár kivívta az értelmiség befolyását, midőn az ámításnak kezét, lábát békába verte, midőn a lelketlen „Vásárhelyi Közlöny“ kénytelen az igazság előtt meghunyászkodni: illő-e az emelt vád ? helyes-e a tanár szabadságának megszorítása ? Ha jutalmat nem adhatunk, legalább hálátlanok ne legyünk, s magunk alatt a fát ne vágjuk. A szerkesztő-bizottság. (Folytatjuk.) ,Az „öreg kacsos.“ (Életkép. Írta: Iritz Dávid.)* Nem mai gyerek már az Ézsaiás bácsi sem. Öszszekucorodott bizony az ő teste is, mint a macskáé, mikor neszeli az időt. A haja sem bodorodik már göndörbe, mint a régi világban, hanem ősz fürtökben csavarodik le egész a háta közepéig. Nem is volna becsületes kálomista ember, ha az a hosszú haja nem volna. Már csak ő is elviseli, mert ha a „pérésbitér“ uraknak nem „derogál“, hát nem válik neki sem hátrányára. — Annyi bizonyos, hogy szeretik az öreg Ézsaiás bácsit, mert nincsen se a párbérszedő kántor Jónásnak, se az istvány pedellusnak, se a bejárónak, de még tán magának a Kullancs bakternek sem annyi jóakaró embere bent az eklézsiában, mint Fecskés Ézsaiás bácsinak, az „öreg kúcsos“-nak. Az öreg templomnak négy nagy , kulcsa, meg a nagy iskoláé és a tisztelendő úré is Ézsaiás bácsira van bizva. Már,pedig ez nagy megtiszteltetés az eklézsiától Fecskés Ézsaiásra nézve. — Azért hivják öreg kúcsosnak. Tán maga sem tudná megmondani, hogy hát mióta is hívják őt így? Abban az egyházban sok jó kálomista nép van, van még a régi időből is, de mind csak arra emlékezik, hogy Fecskés Ézsaiás már akkor is kúcsos volt ,az öreg Czinczér Tóbiás tudja csak, hogy Fecskés Ézsaiás apja mellé volt adva, mint főkurátor mellé, dárdásnak, s ő nevezte ki Ezsaiást is apjára való tekintetből kacsosnak, csakhogy gyakran megfordult azóta a ruhaszárító csillag az égen. * Szerző engedelmével e művet a „Pesti Hírlap“ Heti Mellékletéből veszszük át. Szerk. Igazgatói évzáró beszéd. (Tartotta Futó M. főgymn. igazgató-tanár, 1880. junius hó 27-én.) Nagytiszteletü és tekintetes egyházi elöljáróság! Mélyen tisztelt közönség! Kodra tavul v-irjusáig ! Istenünk atyai keze elvezérlett az 1879—80-ik tanév alkonyára. Hatalmas ereje az év folytán megtartotta békességünket, megőrizte egészségünket, megsegítette erőtlenségünket, megáldotta munkásságunkat; szent nevével kezdettük, a végén is szálljon nevére örök hála és dicsőség ! Valamint a vándor, midőn a kies völgyön keresztül haladva, fölhágott a bérdezőre, — habár ujja lett belőle pérésbitér. Hogy elbúsult rajta szegény apja, a főkurátor úr dárdása. — Én istenem, hogy nem is lehet a szegény ember fiából semmi se. Hát most már mondja meg a főkurátor úr, hogy mittevő legyen avval a nagy kamaszszal. Hiszen maholnap nagyobb lesz a szakálla mint az apjáé. Czinczér Tóbiás aztán, az apjára való tekintetből, megint rátette a kezét. Hiszen kell az eklézsiának olyan lótó-futó ember úgy is. Hát jó lesz Ézsaiás. Kiküldötték Gorzsára a párbér-cédulákkal. De Ézsaiás nem azért volt Ézsaiás, hogy valami baja ne essék. Valahol odahagyta a párbér-cédulákat. Czinczér úr kiküldte a batidai határba csősznek, hogy ügyeljen föl az eklézsia szép dinnyeföldjére. Bezzeg lelopdosták onnan a szép görögdinnyéket, meg a kótyokat is. Hogyne, hisz volt is eszébe Ézsaiásnak, hogy a kótyokra felügyeljen. Inkább átrándult a szomszéd városra, ahol a lányok acatoltak. Hiszen szeretett Ézsaiás ő kelme a lányok körül settenkedni. — Pedig hogy kinevették szegényt. Tán bizony a ragyás képbre adjanak valamit. Pedig szemtül-szembe elmondták neki, hogy milyen szép kelmed Ézsaiás, milyen jól rakja kelmed Ézsaiás a táncot, milyen deli kelmed Ézsaiás, milyen jól pörög a sarkantyúja Ézsaiás, stb., s a háta mögött kinevették. Csak Radics Julisra ne vetette volna már a szemit. Arra a szép Radics Julisra, akinek csillogóbb a két pár szeme, mint apjának a ládafiában, fölhalmozott aranya. De hát elámították a szegény Ézsaiást. S ő aztán csakugyan azt képzelte magáról, hogy ő milyen szép. Hiszen ha nincs is annyi pénze, de majd lesz. Az öreg Radics Pál is csak úgy kezdte az Isten jóvoltából. Meg aztán nincs az öregnek fia sem, aki a gazdálkodást vezesse. Milyen jó hasznát venné neki. Most van épen a takarítás ideje. Bizony megkímélhetné magát az öreg. Hiszen nem is szeretné azt a Julist úgy senki, mint ő, így gondolkozott Ézsaiás. De máskép gondolkozott a Radicsék Julisuk. — Szegény Ézsaiás, hogy nem tudta magát megszerettetni azzal a leánynyal. Oda húzódott hozzá, mikor kendert mostak a sömjékben , s úgy el tudta nézni a Juliskának szép fehér lábait, a mint a viz fodros habja körülnyaldosta ; úgy szerette volna tőle elkérni azt a sulykot, hogy megkímélje azt a szép remegő testet a munkától. De