Hód-Mező-Vásárhely, 1886. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1886-02-14 / 7. szám

A most jelentkező verseny azonban meg­­csökkentve a­­földmivelési termények árait, alte­­rálni fogja szintén egész közgazdaságunkat. Szen­vedni fog általa az ipar is, mert a földmivelőnek elszegényedésével, benne az ipar legerősebb fo­gyasztójának vevőképessége apad. (Úgy van !) ■ De apadni fog ezzel egyetemben bizonyos mérvben a földmivelési és ipari munkás bére, habár nem abban az arányban, mint a tápszerek ára, mely egy munkásnál naponta csak néhány centimet tehet, míg a bér apadás ellenben a frankot is meghaladja, mi előre láthatólag csak a kivándorlási szellem serkentését eredményezi. A baj alapja ott kereshető, hogy a bevételek és kiadások közötti arányok zavartattak meg, a­ bevétel csekélyebb voltával szemben, ugyan­is a kiadás alig fog szintén lejebb szállhatni, mert először alig változtatható meg a régió, má­sodszor pedig az európai államok vezetői eddig nem akartak tudni a közterhek leszállításáról, ami azonban előbb-utóbb mégis csak be fog kö­vetkezni. Lényeges továbbá még az, hogy a kamat­láb mikép alakul. Nincs kizárva, hogy ez is a régi marad, vagy esetleg még magasabb teend­ő szerint, mint a tőke innen az eddiginél nagyobb mérvben fog kivándorolni más kontinensekre, mi­által a tőke keresettebbé levén, kamatja is emel­kedni fog. Feltehető azonban ily tünetek nem lesznek tartósak. Várni kell, hogy a mezőgazdasági ár­csökkenés az ipart is érintvén, a tőke a két ter­melési ágnál elégséges alkalmazást nem fog ta­lálni, s ezzel olcsóbban fog kínálkozni. A verseny föld haszon apadását eredmé­nyezvén, ezzel szemben a teendők egész lánczo­­lata merül fel. Gátat kell-e vetnünk tőlünk telhetőleg az árcsökkenéssel együtt beálló bukásoknak, vagy pedig közönynyel nézzük azokat, arra az állás­pontra helyezkedve, hogy csak az adófizető sze­mélyében történik a csere, de az adóalap ugyanaz marad ? Avagy kövessük-e Angliát, mely a verseny ellen nem védekezve, szántóföldeinek nagy részét takarmányfölddé, legelőkké alakítva át, az állat­tenyésztést űzi, mindjobban provokálva ezzel a mezei munkásnak a városok felé terelődését, hogy ott az iparnak ajánlja fel karját? A munkás konkurrenczia hatása alatt a munkabér ott nem emelkedik, de másfelől meg ugyanakkor a munkabér a megélhetés ösztönétől űzetve a kivándorlás eredményét fokozza. Anglia ipara kétségtelenül csak nyert, emel­kedett világ­kereskedelme, másoknál olcsóbban vihetvén piaczra czikkeit, így tehát az az angol felfogás, mely nem az angol földmivelőre, de az angol gyáriparosra fekteti a fősúlyt, teljesen in­dokolt is ott, hol a gyáripar nagyban kivitelre van alapítva. De ugyan az európai kontinens melyik nemzetének gyáripara versenyezhetne az angolé­val? s melyik az, a­melynél a gyarmati rend­szer annyira kifejlődött lenne, hogy állami lété­nek fő alapját nem a földmivelésre, hanem majd­nem kizárólag az iparra és kereskedésre fektet­hetné. Bizonyára egyik sem és legkevésbbé pedig Magyarország. Az európai kontinensen épen megfordítva minden állam létalapjának nagyobbik része a földmivelésben fekszik, s iparágainak legnagyobb része bent, a földmivelő osztályban találja meg a legerősebb konzumensét. Az európai kontinens államainak tehát élet­kérdése a földmivelés fentartása és a­hol erre nem lenne elegendő a magán társadalmi kezde­ményezés, ott az államnak kell az oltalmat ke­zébe vennie. Ebből kiindulva lehetőleg igyekezünk reá­mutatni az egyesek és az állam feladatát képező mindama teendőkre, melyekkel az európai föld­­művelés és industria — biztosnak látszó — ha­nyatlását annyira lehessen ellensúlyozni, hogy ez, az áldozatoknak minél csekélyebb mérvét vonja maga után. A baj a földművelés helyzetéből eredvén, az orvoslat is csak ott alkalmazható. Az egyik feladat lenne, a föld jövedelmé­nek fokozása a­nélkül, hogy régió, vagy a be­fektetendő tőkék kamatja a több jövedelmet ab­­sorbeálja. A másik pedig az, hogy ott, a­hol a hoza­mot eléggé fokozni nem lehet, és ennek folytán az árcsökkenés még­sem kerülhető el, ez leg­alább mentől enyhébben következzék be. Erre vezető eszközöknek jelezhetem a vas­­utaknak államosítását, helyes tarifa­politikát, a vic­inális vasutak szaporítását, vízi utak, brrigá­­cziók létesítését és értékes felszereléseken, kívül legfőkép azt, ha termelőink tömege okszerű irányban alkotja át gazdaságát. Igen helyesen hangsúlyozza erre nézve az előadó úr, hogy a legnagyobb előmenetel az lesz, ha mindent úgy és ott termelünk, a­hol az leg­jobban diszlik. Hasonlókat kell azonban tennünk nemzet­­gazdaságunk érdekében. Ott is helyes arányokat hozzunk be. Fejlesztenünk kell e czélra az ipart mindenütt, ahol az még eléggé fejlesztve nincs, mert a mellett, hogy a földmivelésnek benne új konkurrenseket állítunk elő, a legelnagyottabb vidéken is az ipari termékenység fel fogja ébresz­teni ama leleményes alkalmazkodási szellemet, a­mely nélkül a földmivelés többé már fel nem maradhat. A birtok különböző kategóriáinak tekinteté­ben azonban nem lehet egyformán ítélni, mert mást igényel a nagy és közép­birtok, s más fo­galmakkal kell birnunk a kisbirtokkal szemben. 1. Első­sorban a kisbirtokról kívánunk szó­lani, mert ez foglalja magában a művelés alatti terület nagyobb tömegét egész Európában s igy különösen nálunk is, hol a mivelés alatt álló földnek 95%-át teszi ki a 30 holdnál kisebb birtok. a) Nagy bajnak jelezhetném a kisbirtokos­nál azt, hogy igen sok esetben a szükséges tőke hiánya miatt, sok esetben pedig a miatt, hogy tagján nincs legelő, vagy réti föld, nélkülözi a szükséges marha létszámot s ennek következtében cereálokat produkál, de trágyázni képtelen. Olyan helyzete készül így elő, a­melyben aligha fog megállhatni. Első­sorban tehát nézetem szerint módot kell nyújtani ahhoz, hogy állatot szerezhessen be. — Igen helyes módokal kínálkoznak ennek kivihetésére a szövetkezések, melyek által nem csak jó fajból jutányosan szerezhet be állatot, hanem legelőt­ és takarmányföldet is bérelhet. A­hol pedig igy sem lehetne czélt érni, bizonyos modalitásokkal újabb tagosítás lenne keresztül viendő a kisbir­tokosok között. b) Kerülni kell a birtok elaprózását min­denütt, a­hol a birtok földmivelési czéloknak szolgál, s csak az iparosnak, ki a földmivelést mellékjövedelmi­­forrásnak tekinti, vagy a kertész­nek juttassunk egy kis földhasábot, mert a túl­­kicsi birtoktestet jól és intenzív és oly kevéssé lehet művelni, mint a túlnagyot. c) Kívánatos volna továbbá az iparnövények terjesztése mindenütt, a­hol ezek jól diszlengnek s meg van hozzá a munkaerő is; az értékesítés lehetőségének megadása körül a kormány kezde­ményezését kell megkívánnunk. d) Végül még a rationabilis földmivelés, jó magvak választása, jobb szántás és jobb gazda­sági eszközök, helyesebb trágyázás és vetés­for­gók igen fokozhatják a jövedelmet, a­nélkül, hogy nagyobb mérvű kiadásokkal lennének ösz­­szekötve. a) De szükséges e mellett a földmunkás technikai és szellemi fejlesztésének is figyelembe vétele. Bebizonyított tény ugyanis ma már, hogy a nagy- és középbirtokok számát létesített gaz­dasági tanintézetek kitűnőleg hatottak eme birto­kok jövedelmezőségének emelésére, különösen az ott tanulók részéről az országban terjesztett hala­dás szelleme által. A kisbirtokosok számára létesíthető földmi­­velési iskolák épen avval a hatással lennének, s az a nagy feladat, mely ezekre vár, szerény né­zetem szerint be is lesz töltve, ha az előadó az­által javasolt rendszerben kísérleti állomásokkal és minta-parasztgazdaságokkal kiegészítve létesít­­tetnek. b) A haladás legkiválóbb előmozdítója leend azonban a szövetkezési szellem terjesztése, mert a szövetkezet magával hozza azt, hogy ama kö­zépszerű egyének is, akik különben egyenként gyarlók és gyengék' lettek ' volna, arra az útra töröltetnek, a­melyen haladniok kell. A szövetkezetek kettős feladatot teljesítenek. Először is a földmivelésnek minden neme közül úgy az állattenyésztés, valamint gépek, esz­közök, magvak beszerzése, talajjavítások, továbbá a hitel­szerzés körül tagjaiknak ama közvetlen előnyöket nyújtják, melyek a szövetkezet c­éljai­­ban hitelezést nyernek. De azonfelül másodszor hatalmas népnevelési tényezőkké fejlődnek­­oly szervezet által, mely szerint maguk közé csak oly tagokat vesznek be, akik arra erkölcsiségük­­nél fogva érdemesek, és így a népet versenyké­pességre edzik. A bevett tagok közül a gazdasági téren képzettebbeket vezetőkké téve s maguk közé folyton uj tagokat fölvéve, de viszont a tagságra érdemtelenekké váltakat maguk közül kizárva, még­­a legelhagyatottabb falunak is mintegy eli­­té­jét fogják képezni, amely egykor középosz­tálylyá fejlődhetik, de már kezdetben is mintául szolgál-­­­ván a lakosság többi részének, példaadása által a középszerűségen alul álló egyes földmivelőket is helyes szokásokra téríti. A szövetkezési szellemet tehát terjeszteni kell, s ez első­sorban társadalmi teendő lenne; de ha a társadalom ez irányban lassú, az állam­nak feladata erre serkenteni a hatalmában levő sokféle eszközökkel, p. o. az által, hogy a kezde­ményezőket kitünteti, esetleg jutalmazza, továbbá a szövetkezések mikéntjét minden irányban, úgy az iskolákban, valamint vándortanárok útján is­merteti, a közigazgatás által pedig pártoltatja. c) A szövetkezések mellett nagy horderővel­­ bir még a nép szellemi fejlődésére annak erényes volta is, minek viszont nagyban előmozdítója a közigazgatás igazságos és pártatlan kezelése lévén, annak elhanyagolása az államhatalom részéről csak tévedés vagy bűn volna. 3. Mindezeken kívül pedig fontos kérdés az, a­mi Európában már régóta praeokkupálja a gon­dolkodókat, t. i. a kisbirtokos, bérlő, feles és me­zei munkás hitelviszonyainak rendezése. Töreked­tek is mindenütt ezen az úton is hatni a jóllét fokozására, de különösen Magyarországban, — mondhatom — épen életkérdésnek tekinthető eme feladatnak kedvező megoldása, különösen a kis­birtok­nál , mert itt az uzsora­kamat még annyira romboló, hogy akárhány embert pusztít el olyant, a­ki különben más viszonyok között megállhatott volna. De különösen most lesz akuttá e kérdés a nemzetközi versenynyel szemben, midőn a föld jövedelmét apadni látjuk, s midőn igen sokaknál egy kedvező adósság konverzió által elérhető ke­vesebb kiadás talán jövedelmének kevesebbségét pótolhatná. A kisbirtokos számára tehát olcsó ka­matú pénzt kell teremteni, hogy az uzsorától sza­baduljon a hitelt érdemlő rész. Erre szükséges némely intézményeink átalakítása is, a­hol ez nem elég, az államnak kell megadni a szükséges alapokat. A kisbirtokunk okszerű kezelése, nemkülön­ben a nép szellemi fejlesztése, valamint a szövet­kezetek útján a beszerzésnél elérhető megtakarí­tások és viszont az eladásnál magasabb értékesít­­hetés, továbbá a kisbirtokos hitelügyének szerve­zésével elérhető olcsóbb kamat, nagy mérvben tudná ellensúlyozni a nemzetközi versenyből folyó jövedelem apadást, azok az eszközök­­pedig, a­melyek erre kínálkoznak, nem annyira pénzt, vagy legalább nem roppant összeget, mint inkább ér­telmet, de különösen helyes szervezést igényel­nének. (Folyt. köv.) TARCZA: A nők társadalmi helyzete a ró­maiaknál. (Vége.) A házon kívüli életben folytatott ezen nagy szabadság mellett aligha volt magasabb rangbeli nő Rómában, a­ki a görög Plutarchnak következő parancsaihoz tartotta volna magát: „Jó erkölcsű nőnek leginkább férje társaságá­ban kell magát mutatnia; ha pedig ez távol van, akkor inkább ne mutassa magát, s marad­jon otthon.“ Sokkal jobban el lehet neki hinni, hogy egy másik általa ajánlott mód a nők ott­hon maradására nézve inkább czélhoz vezetett, miről röviden így szól: „Egyptomban szokás volt, hogy a nőknek nem adtak czipőt, a férjek akkor, ha azt akarták kivinni, hogy otthon maradjanak ; nálunk a legtöbb nő akkor marad otthon, ha aranyos czipőit, karpereczeit, bíbor köpenyét és gyöngyeit elvesszük tőlük!“ Két­ségbeesetten szól e tárgyban Juvenal is, midőn e női szabadosságot kíméletlenül ostorozza, s ellene orvoslást igyekszik keresni, de nem ta­lál: „Tudom, miféle tanácsot adtok ti tapasz­talt barátim!: zárd be ajtódat és tartsd zár alatt! De ki fog megőrizni magától az őrtől ?! Hiszen már az a nő sem jobb, ki a fekete jár­dán lépdel, mint az a magas rangú hölgy, ki óriási syrus rabszolgáktól emelt gyaloghintaján lebeg tova!“ És ezzel úgy a közrendű, mint a magas rangú római nők erkölcsisége felett ha­bozás nélkül pálczát tör. A női szabadságszeretet, társulva női kí­váncsisággal és híresség utáni vágygyal, oly példányokat is teremtett, kik — mint Juvenal rajza mutatja — merészen belevegyültek a fér­­fiak csoportjába; katonatisztekkel megbeszélték a háború részleteit; minden házi titkot dobra ütöttek; a földrengésről és áradásokról szóló legújabb híreket elkezdték már a város kapui­nál hirlelni, s igy az utczán mindenkinek, ki­vel szembe találkoztak, újra elmondták. Az ilye­nek azonban még csak tűrhetőbbek voltak, mint ama kalandor nők, a­kik idejük legnagyobb részét torna- és vivő­iskolákban töltötték el, és mikor ezen mulatságaiknak vége volt, ver­senyt ittak a férfiakkal. Az ilyenekről mondja már Seneca: „Minthogy ezek levetkőzték ma­gukról a nőiességet, a férfiaknak csak is rész­tulajdonságaira vannak kárhoztatva; mert, mi­ként a férfiak, úgy ezek is éjeket virrasztanak át; ezek társaságában isznak; ezekkel verse­nyeznek a bajvivásban és dorbézolásban, és mi­ként ezek, ha kelleténél többet vettek be, a gyomrukra erőszakolt ételt-italt szájukon adják ki, és ezután:­­ újra felveszik a boros serle­get!“ Ez azonban minden valószínűség szerint a már teljesen elsülyedt római nők elriasztó szokásainak erősen színezett képe. Hogy összejövetelek, melyekben nemesebb jellemű, sőt erényekkel tündöklő nők is vettek részt, társaséleti czélokból tartottak Rómában, elgondolható. Világosan kitűnik ez Thrasea szo­morú esetéből. Thrasea Patus, e korszak leg­nemesebb jellemeinek egyike: a senatust gyak­ran merész és zsarnok Nero császár szándékai­val és nem ritkán daczoló elhatározásokra ösz­tönözte, minek következtében sok római polgár neki köszönhette élete megmentését : éppen e miatt magára vonta a zsarnok haragját, s mint­hogy az előtte hasztalannak látszó önvédeke­­zésről lemondott, vétke felségárulásnak bélye­geztetett. Éppen nagy társaság volt nála, mi­dőn a halálos ítéletet tudtára adták ; ereit fel­vágva, teljes lelki nyugalommal várta be élte végső perczeit. Suetonius beszéli, hogy Agrippina, később Claudius császár nejét, ki a tetszelgésnek min­denféle mesterfogásaival akarta lebilincselni az akkori császárt Galbát, ennek napa, Lepida, egy nőtársaságban szidalmakkal és ütlegekkel illette. Heliogabal császárnak pedig egyszer azon különös ötlete támadt, hogy női tanácstestüle­­tet szervezett, melynek tagjai a legtekintélye­sebb nők voltak, kik aztán törvényeket hoztak az illemre, rangra stb. tartozókat, így pl. sza­bályokat alkottak a ruhaviseletről, drágakövek­ről, a czipőkön viselhető aranyosaitokról, a jár­­ás módjáról, a gyaloghintók, kocsik, öszvérek használatáról stb. Ha már ezek után azt kérdezné valaki: hát ezen mélyre sülyedt korszakban minő lehe­tett a római nők családi állapota ? Meg kell vallani, hogy az előző korszakban is már mind jobban növekedett önállósággal és szabadsággal együtt hova­tovább, annál inkább gyérültek a köztársaság régebbi korszakában annyira dicső­ített, szép, házias női erények. A­mi a s munka­­szeretetet és takarékosságot illeti, erre nézve ellentétül a régi korszakhoz, Columella a követ­kezőkről tudósít : „Most, midőn a nők többsége annyira el­merülve a fényűzésben és henye élet­ben, hogy eszök ágában sincs a szövés­ fonással­­ törődni, sőt a saját házuknál készített anyago­kat megvetik és férjeiktől más, drágább czik­­kekre csalnak ki gyakran egész vagyonnal fel­érő összegeket, most nem csoda, ha a mezei jószágaikkal és a gazdálkodással törődnek igen nagyon és lealázó feladatnak tekintik csak né­hány napot tölteni mezei jószágaikon. Ezért tehát, minthogy a régi római és sabin háziasz­­szonynak ősi szokásai nem csak teljesen kimen­tek a divatból, hanem egészen el is tűntek, mint valami kényszerűség, a gazdálkodó nő gondja lopódzott be, melynek a házi nő köte­lességeit kellene betölteni!“ Juvenal is azt mondja: Sokan vannak, kiknek odahaza rosszul van dolguk, de azért egyik sem érzi a szegény­ség szégyenpárját, és egyik sem tartja magát azon mértékhez, melyet a szegénys­ég erősza­kolt rá. A fényűző és pazarló nők nem veszik észre a vagyon megfogyatkozását, hanem mintha csak magától újra megtelnék pénzzel az egyszer kiürült erszény: soha nem számítnak s nem is gondolnak azzal,, hogy mennyibe kerülnek határtalan kedvteléseik!“ Természetes, hogy a római nők igényei­nek ily mértékben növekedésével a férfiak még jobban idegenkedtek a nősüléstől, sokkal inkább pedig attól, hogy gazdag nőt vegyenek el.­­ Ezért mondja Juvenal: „Elviselhetetlenebb va­lami nincs a világon, mint egy gazdag nő.“ Martial pedig hozzá­teszi: „Kéreitek tőlem, miért nem akarok én gazdag nőt venni el? Megmondom miért: nem akarok nem neje lenni!“ Erre c­éloz már Seneca is, midőn ezt mondja: „Ha­­gy az egész ház vezetését a nőnek át­engeded, rabszolgájának kell lenned. És ha en­nek egy részét magadnak akarod fentartani, azt fogja hinni, hogy megvonod tőle bizalmadat; gyűlölség és viszály fog kitörni közterek, s ha gyorsan meg nem hajolsz előtte, méregpohár után fog nyúlni.“ Ezen nyilatkozatok és előz­mények után lehet képzelni, hogy e korszakban már a házassági viszonyok általában véve a lehető legrosszabbak voltak. A legcsattanósabb bizonyságot szolgáltak ezekre a gyakori elvá­lások, melyek ez időben már igen sokszor na­gyon csekély okokból is bekövetkeztek, csak azért, hogy az elvált felek újabb házasságot­­köthessenek mással, ki nekik megtetszett. Plu­tarch Aemilius Paulusnak nejétől elválását egy, ebben a korban nagyon ismeretessé lett ado­mával igyekszik mentegetni: „Egy római férfi, — írja Plutarch, — elvált a nejétől; ezért két­városunk néhány nemes törekvésű ifjabb férfi tagja az utóbbi időben azzal a derék gon­dolattal foglalkozik, hogy a festészettel és rokon művészeti ágakkal foglalkozó helybeli t. hölgyek és férfiak jobb műveiből a tavaszi hónapokban a helybeli ev. reform, főgymnasium múzeuma gya­rapítására, igen mérsékelt belépti díj mellett ki­állítást rendezene. A kezdeményezők, részint a jótékony ezél iránti tekintetből, részint azért, hogy a tervezett kiállítást lehetően sokoldalúvá, tehát a nagy t. közönségre nézve is eléggé vonzóvá tegyék: úgy gondolkoztak, hogy tervek kiviteléhez másokat, különösen áldozatkész hölgyeinket is megnyervén, a kiállítás művészi oldala mellett egyszersmind kézi munkák kiállítása is legyen. E végre eddig is és szélesebb körben tettek lépéseket. Eljárá­suk buzdító sükere, — eddigelé több mint 100 db. különféle tárgy igértetett, — arra bátorította a derék eszme megpenditőit, hogy czéljuk érde­kében most már nyiltan szóljanak a t. közön­séghez. E végre először is­ szükségesnek látják, hogy a kiállítás terjedelme felől a t. közönséget részletesebben tájékoztassák. Tárgyai lesznek ne­vezetesen a kiállításnak: olajfestmények, táj- és arczképek, építészeti és mértani rajzművek, az iskolák köréből vett jobb rajzok , női kézimunkák, főleg hímzések; régisé­gi tárgyak a helybeli fő­gymnasium régiségtárának értékesebb darabjaiból; dőre vonták őt barátai, igy szólván hozzá: Nett volt-e szűzies erényű; nem szép-e; nem ter­mékeny-e? A megszólított pedig czipőjére mu­­t­atott, mondván : Nem uj-e ez ; nem szép-e ? És mégis egyiktek sem tudhatja hol szerni engem!“ Tertullianus szerint is, mintha a nők e korszakban csak azért kívántak volna férjhez menni, hogy a könnyedén felbontott házasság után annál nagyobb szabadságra juthassanak. Seneca hasonlóképen azt állítja, midőn így szól : „Vájjon pirul-e a nő az elválás miatt, midőn némely előkelő és tekintélyes nők éveiket nem a consulok, hanem férjeik számától számítják !“ Juvenal szerint némely nő oly hamar elvált férjétől, hogy még el sem hervadoztak a ko­szorúk és füzérek, melyekkel menyegzője al­kalmával a ház ajtajai fel voltak díszítve, sőt némelyik az ötödik őszszel férjei számát már felvitte nyolczra is.“ Ebből azt lehet következ­tetni, hogy a romlottság e tekintetben általá­nossá lett. Az olyan kivételek, milyenekre az ifjabb Seneca édes­anyját hozza fel, magasztal­ván őt azért, hogy az erkölcsi romlottság, az érzékiség nem sorozta őt a nők többségéhez, csak a ritkaságok közé tartozhattak. De lehet-e ezen csodálkozni, mikor a legelőkelőbb család­ból való nők, sőt legtöbbször maguk a császá­rok nejei, mint: Messalina, Poppaea, Faustina, stb. mutatták a legrombolóbb hatású példákat, bűnös viszonyt szövőn testőrtisztekkel, híres színészekkel, tánczosokkal, úgy hogy a közön­ségnek velők szemben semmi oka nem volt tar­tózkodónak lenni. A Vespasianus császár trónra lépése idejében, — írja Suetonius — el is ha­rapódzott a családiatlan s érzéki bujaságban sínylődő élet roppant mértékben ; és ha Marti­­alis egyik maró satyrájába azt állítja, hogy Rómában nincs egyetlen nő, kit el ne lehetne csábítani, állításában sok lehet ugyan a túlhaj­­tás, de még­is való esetekre támaszkodván, egyszersmind sok igazság is. Hogy ezen általános romlottság idejében is voltak a rómaiak közt jó nők és erényes családi életet élő anyák, természetesen tagadni nem lehet, még ha erről a sírköveken olvas­ható felírások csalhatatlan bizonyságot nem tennének is. Tacitus és az ifjabb Plinius nemes gondolkozásu, erényes és magasztos jellemű nők fényes példáit hozzák fel irataikban; olyanokét, kik az övéiknek gyakran igen nagyon szomorú sorsában a legnagyobb önmegtagadással osztoz­tak s férjeik iránt való lángoló szeretetöket halálukkal pecsételték meg. Értesítés és felhívás a t. közön­séghez.

Next