Hód-Mező-Vásárhely, 1886. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1886-02-14 / 7. szám
A most jelentkező verseny azonban megcsökkentve aföldmivelési termények árait, alterálni fogja szintén egész közgazdaságunkat. Szenvedni fog általa az ipar is, mert a földmivelőnek elszegényedésével, benne az ipar legerősebb fogyasztójának vevőképessége apad. (Úgy van !) ■ De apadni fog ezzel egyetemben bizonyos mérvben a földmivelési és ipari munkás bére, habár nem abban az arányban, mint a tápszerek ára, mely egy munkásnál naponta csak néhány centimet tehet, míg a bér apadás ellenben a frankot is meghaladja, mi előre láthatólag csak a kivándorlási szellem serkentését eredményezi. A baj alapja ott kereshető, hogy a bevételek és kiadások közötti arányok zavartattak meg, a bevétel csekélyebb voltával szemben, ugyanis a kiadás alig fog szintén lejebb szállhatni, mert először alig változtatható meg a régió, másodszor pedig az európai államok vezetői eddig nem akartak tudni a közterhek leszállításáról, ami azonban előbb-utóbb mégis csak be fog következni. Lényeges továbbá még az, hogy a kamatláb mikép alakul. Nincs kizárva, hogy ez is a régi marad, vagy esetleg még magasabb teendő szerint, mint a tőke innen az eddiginél nagyobb mérvben fog kivándorolni más kontinensekre, miáltal a tőke keresettebbé levén, kamatja is emelkedni fog. Feltehető azonban ily tünetek nem lesznek tartósak. Várni kell, hogy a mezőgazdasági árcsökkenés az ipart is érintvén, a tőke a két termelési ágnál elégséges alkalmazást nem fog találni, s ezzel olcsóbban fog kínálkozni. A verseny föld haszon apadását eredményezvén, ezzel szemben a teendők egész lánczolata merül fel. Gátat kell-e vetnünk tőlünk telhetőleg az árcsökkenéssel együtt beálló bukásoknak, vagy pedig közönynyel nézzük azokat, arra az álláspontra helyezkedve, hogy csak az adófizető személyében történik a csere, de az adóalap ugyanaz marad ? Avagy kövessük-e Angliát, mely a verseny ellen nem védekezve, szántóföldeinek nagy részét takarmányfölddé, legelőkké alakítva át, az állattenyésztést űzi, mindjobban provokálva ezzel a mezei munkásnak a városok felé terelődését, hogy ott az iparnak ajánlja fel karját? A munkás konkurrenczia hatása alatt a munkabér ott nem emelkedik, de másfelől meg ugyanakkor a munkabér a megélhetés ösztönétől űzetve a kivándorlás eredményét fokozza. Anglia ipara kétségtelenül csak nyert, emelkedett világkereskedelme, másoknál olcsóbban vihetvén piaczra czikkeit, így tehát az az angol felfogás, mely nem az angol földmivelőre, de az angol gyáriparosra fekteti a fősúlyt, teljesen indokolt is ott, hol a gyáripar nagyban kivitelre van alapítva. De ugyan az európai kontinens melyik nemzetének gyáripara versenyezhetne az angoléval? s melyik az, amelynél a gyarmati rendszer annyira kifejlődött lenne, hogy állami létének fő alapját nem a földmivelésre, hanem majdnem kizárólag az iparra és kereskedésre fektethetné. Bizonyára egyik sem és legkevésbbé pedig Magyarország. Az európai kontinensen épen megfordítva minden állam létalapjának nagyobbik része a földmivelésben fekszik, s iparágainak legnagyobb része bent, a földmivelő osztályban találja meg a legerősebb konzumensét. Az európai kontinens államainak tehát életkérdése a földmivelés fentartása és ahol erre nem lenne elegendő a magán társadalmi kezdeményezés, ott az államnak kell az oltalmat kezébe vennie. Ebből kiindulva lehetőleg igyekezünk reámutatni az egyesek és az állam feladatát képező mindama teendőkre, melyekkel az európai földművelés és industria — biztosnak látszó — hanyatlását annyira lehessen ellensúlyozni, hogy ez, az áldozatoknak minél csekélyebb mérvét vonja maga után. A baj a földművelés helyzetéből eredvén, az orvoslat is csak ott alkalmazható. Az egyik feladat lenne, a föld jövedelmének fokozása anélkül, hogy régió, vagy a befektetendő tőkék kamatja a több jövedelmet absorbeálja. A másik pedig az, hogy ott, ahol a hozamot eléggé fokozni nem lehet, és ennek folytán az árcsökkenés mégsem kerülhető el, ez legalább mentől enyhébben következzék be. Erre vezető eszközöknek jelezhetem a vasutaknak államosítását, helyes tarifapolitikát, a vicinális vasutak szaporítását, vízi utak, brrigácziók létesítését és értékes felszereléseken, kívül legfőkép azt, ha termelőink tömege okszerű irányban alkotja át gazdaságát. Igen helyesen hangsúlyozza erre nézve az előadó úr, hogy a legnagyobb előmenetel az lesz, ha mindent úgy és ott termelünk, ahol az legjobban diszlik. Hasonlókat kell azonban tennünk nemzetgazdaságunk érdekében. Ott is helyes arányokat hozzunk be. Fejlesztenünk kell e czélra az ipart mindenütt, ahol az még eléggé fejlesztve nincs, mert a mellett, hogy a földmivelésnek benne új konkurrenseket állítunk elő, a legelnagyottabb vidéken is az ipari termékenység fel fogja ébreszteni ama leleményes alkalmazkodási szellemet, amely nélkül a földmivelés többé már fel nem maradhat. A birtok különböző kategóriáinak tekintetében azonban nem lehet egyformán ítélni, mert mást igényel a nagy és középbirtok, s más fogalmakkal kell birnunk a kisbirtokkal szemben. 1. Elsősorban a kisbirtokról kívánunk szólani, mert ez foglalja magában a művelés alatti terület nagyobb tömegét egész Európában s igy különösen nálunk is, hol a mivelés alatt álló földnek 95%-át teszi ki a 30 holdnál kisebb birtok. a) Nagy bajnak jelezhetném a kisbirtokosnál azt, hogy igen sok esetben a szükséges tőke hiánya miatt, sok esetben pedig a miatt, hogy tagján nincs legelő, vagy réti föld, nélkülözi a szükséges marha létszámot s ennek következtében cereálokat produkál, de trágyázni képtelen. Olyan helyzete készül így elő, amelyben aligha fog megállhatni. Elsősorban tehát nézetem szerint módot kell nyújtani ahhoz, hogy állatot szerezhessen be. — Igen helyes módokal kínálkoznak ennek kivihetésére a szövetkezések, melyek által nem csak jó fajból jutányosan szerezhet be állatot, hanem legelőt és takarmányföldet is bérelhet. Ahol pedig igy sem lehetne czélt érni, bizonyos modalitásokkal újabb tagosítás lenne keresztül viendő a kisbirtokosok között. b) Kerülni kell a birtok elaprózását mindenütt, ahol a birtok földmivelési czéloknak szolgál, s csak az iparosnak, ki a földmivelést mellékjövedelmiforrásnak tekinti, vagy a kertésznek juttassunk egy kis földhasábot, mert a túlkicsi birtoktestet jól és intenzív és oly kevéssé lehet művelni, mint a túlnagyot. c) Kívánatos volna továbbá az iparnövények terjesztése mindenütt, ahol ezek jól diszlengnek s meg van hozzá a munkaerő is; az értékesítés lehetőségének megadása körül a kormány kezdeményezését kell megkívánnunk. d) Végül még a rationabilis földmivelés, jó magvak választása, jobb szántás és jobb gazdasági eszközök, helyesebb trágyázás és vetésforgók igen fokozhatják a jövedelmet, anélkül, hogy nagyobb mérvű kiadásokkal lennének öszszekötve. a) De szükséges e mellett a földmunkás technikai és szellemi fejlesztésének is figyelembe vétele. Bebizonyított tény ugyanis ma már, hogy a nagy- és középbirtokok számát létesített gazdasági tanintézetek kitűnőleg hatottak eme birtokok jövedelmezőségének emelésére, különösen az ott tanulók részéről az országban terjesztett haladás szelleme által. A kisbirtokosok számára létesíthető földmivelési iskolák épen avval a hatással lennének, s az a nagy feladat, mely ezekre vár, szerény nézetem szerint be is lesz töltve, ha az előadó azáltal javasolt rendszerben kísérleti állomásokkal és minta-parasztgazdaságokkal kiegészítve létesíttetnek. b) A haladás legkiválóbb előmozdítója leend azonban a szövetkezési szellem terjesztése, mert a szövetkezet magával hozza azt, hogy ama középszerű egyének is, akik különben egyenként gyarlók és gyengék' lettek ' volna, arra az útra töröltetnek, amelyen haladniok kell. A szövetkezetek kettős feladatot teljesítenek. Először is a földmivelésnek minden neme közül úgy az állattenyésztés, valamint gépek, eszközök, magvak beszerzése, talajjavítások, továbbá a hitelszerzés körül tagjaiknak ama közvetlen előnyöket nyújtják, melyek a szövetkezet céljaiban hitelezést nyernek. De azonfelül másodszor hatalmas népnevelési tényezőkké fejlődnekoly szervezet által, mely szerint maguk közé csak oly tagokat vesznek be, akik arra erkölcsiségüknél fogva érdemesek, és így a népet versenyképességre edzik. A bevett tagok közül a gazdasági téren képzettebbeket vezetőkké téve s maguk közé folyton uj tagokat fölvéve, de viszont a tagságra érdemtelenekké váltakat maguk közül kizárva, méga legelhagyatottabb falunak is mintegy elitéjét fogják képezni, amely egykor középosztálylyá fejlődhetik, de már kezdetben is mintául szolgál-ván a lakosság többi részének, példaadása által a középszerűségen alul álló egyes földmivelőket is helyes szokásokra téríti. A szövetkezési szellemet tehát terjeszteni kell, s ez elsősorban társadalmi teendő lenne; de ha a társadalom ez irányban lassú, az államnak feladata erre serkenteni a hatalmában levő sokféle eszközökkel, p. o. az által, hogy a kezdeményezőket kitünteti, esetleg jutalmazza, továbbá a szövetkezések mikéntjét minden irányban, úgy az iskolákban, valamint vándortanárok útján ismerteti, a közigazgatás által pedig pártoltatja. c) A szövetkezések mellett nagy horderővel bir még a nép szellemi fejlődésére annak erényes volta is, minek viszont nagyban előmozdítója a közigazgatás igazságos és pártatlan kezelése lévén, annak elhanyagolása az államhatalom részéről csak tévedés vagy bűn volna. 3. Mindezeken kívül pedig fontos kérdés az, ami Európában már régóta praeokkupálja a gondolkodókat, t. i. a kisbirtokos, bérlő, feles és mezei munkás hitelviszonyainak rendezése. Törekedtek is mindenütt ezen az úton is hatni a jóllét fokozására, de különösen Magyarországban, — mondhatom — épen életkérdésnek tekinthető eme feladatnak kedvező megoldása, különösen a kisbirtoknál , mert itt az uzsorakamat még annyira romboló, hogy akárhány embert pusztít el olyant, aki különben más viszonyok között megállhatott volna. De különösen most lesz akuttá e kérdés a nemzetközi versenynyel szemben, midőn a föld jövedelmét apadni látjuk, s midőn igen sokaknál egy kedvező adósság konverzió által elérhető kevesebb kiadás talán jövedelmének kevesebbségét pótolhatná. A kisbirtokos számára tehát olcsó kamatú pénzt kell teremteni, hogy az uzsorától szabaduljon a hitelt érdemlő rész. Erre szükséges némely intézményeink átalakítása is, ahol ez nem elég, az államnak kell megadni a szükséges alapokat. A kisbirtokunk okszerű kezelése, nemkülönben a nép szellemi fejlesztése, valamint a szövetkezetek útján a beszerzésnél elérhető megtakarítások és viszont az eladásnál magasabb értékesíthetés, továbbá a kisbirtokos hitelügyének szervezésével elérhető olcsóbb kamat, nagy mérvben tudná ellensúlyozni a nemzetközi versenyből folyó jövedelem apadást, azok az eszközökpedig, amelyek erre kínálkoznak, nem annyira pénzt, vagy legalább nem roppant összeget, mint inkább értelmet, de különösen helyes szervezést igényelnének. (Folyt. köv.) TARCZA: A nők társadalmi helyzete a rómaiaknál. (Vége.) A házon kívüli életben folytatott ezen nagy szabadság mellett aligha volt magasabb rangbeli nő Rómában, aki a görög Plutarchnak következő parancsaihoz tartotta volna magát: „Jó erkölcsű nőnek leginkább férje társaságában kell magát mutatnia; ha pedig ez távol van, akkor inkább ne mutassa magát, s maradjon otthon.“ Sokkal jobban el lehet neki hinni, hogy egy másik általa ajánlott mód a nők otthon maradására nézve inkább czélhoz vezetett, miről röviden így szól: „Egyptomban szokás volt, hogy a nőknek nem adtak czipőt, a férjek akkor, ha azt akarták kivinni, hogy otthon maradjanak ; nálunk a legtöbb nő akkor marad otthon, ha aranyos czipőit, karpereczeit, bíbor köpenyét és gyöngyeit elvesszük tőlük!“ Kétségbeesetten szól e tárgyban Juvenal is, midőn e női szabadosságot kíméletlenül ostorozza, s ellene orvoslást igyekszik keresni, de nem talál: „Tudom, miféle tanácsot adtok ti tapasztalt barátim!: zárd be ajtódat és tartsd zár alatt! De ki fog megőrizni magától az őrtől ?! Hiszen már az a nő sem jobb, ki a fekete járdán lépdel, mint az a magas rangú hölgy, ki óriási syrus rabszolgáktól emelt gyaloghintaján lebeg tova!“ És ezzel úgy a közrendű, mint a magas rangú római nők erkölcsisége felett habozás nélkül pálczát tör. A női szabadságszeretet, társulva női kíváncsisággal és híresség utáni vágygyal, oly példányokat is teremtett, kik — mint Juvenal rajza mutatja — merészen belevegyültek a férfiak csoportjába; katonatisztekkel megbeszélték a háború részleteit; minden házi titkot dobra ütöttek; a földrengésről és áradásokról szóló legújabb híreket elkezdték már a város kapuinál hirlelni, s igy az utczán mindenkinek, kivel szembe találkoztak, újra elmondták. Az ilyenek azonban még csak tűrhetőbbek voltak, mint ama kalandor nők, akik idejük legnagyobb részét torna- és vivőiskolákban töltötték el, és mikor ezen mulatságaiknak vége volt, versenyt ittak a férfiakkal. Az ilyenekről mondja már Seneca: „Minthogy ezek levetkőzték magukról a nőiességet, a férfiaknak csak is résztulajdonságaira vannak kárhoztatva; mert, miként a férfiak, úgy ezek is éjeket virrasztanak át; ezek társaságában isznak; ezekkel versenyeznek a bajvivásban és dorbézolásban, és miként ezek, ha kelleténél többet vettek be, a gyomrukra erőszakolt ételt-italt szájukon adják ki, és ezután: újra felveszik a boros serleget!“ Ez azonban minden valószínűség szerint a már teljesen elsülyedt római nők elriasztó szokásainak erősen színezett képe. Hogy összejövetelek, melyekben nemesebb jellemű, sőt erényekkel tündöklő nők is vettek részt, társaséleti czélokból tartottak Rómában, elgondolható. Világosan kitűnik ez Thrasea szomorú esetéből. Thrasea Patus, e korszak legnemesebb jellemeinek egyike: a senatust gyakran merész és zsarnok Nero császár szándékaival és nem ritkán daczoló elhatározásokra ösztönözte, minek következtében sok római polgár neki köszönhette élete megmentését : éppen e miatt magára vonta a zsarnok haragját, s minthogy az előtte hasztalannak látszó önvédekezésről lemondott, vétke felségárulásnak bélyegeztetett. Éppen nagy társaság volt nála, midőn a halálos ítéletet tudtára adták ; ereit felvágva, teljes lelki nyugalommal várta be élte végső perczeit. Suetonius beszéli, hogy Agrippina, később Claudius császár nejét, ki a tetszelgésnek mindenféle mesterfogásaival akarta lebilincselni az akkori császárt Galbát, ennek napa, Lepida, egy nőtársaságban szidalmakkal és ütlegekkel illette. Heliogabal császárnak pedig egyszer azon különös ötlete támadt, hogy női tanácstestületet szervezett, melynek tagjai a legtekintélyesebb nők voltak, kik aztán törvényeket hoztak az illemre, rangra stb. tartozókat, így pl. szabályokat alkottak a ruhaviseletről, drágakövekről, a czipőkön viselhető aranyosaitokról, a járás módjáról, a gyaloghintók, kocsik, öszvérek használatáról stb. Ha már ezek után azt kérdezné valaki: hát ezen mélyre sülyedt korszakban minő lehetett a római nők családi állapota ? Meg kell vallani, hogy az előző korszakban is már mind jobban növekedett önállósággal és szabadsággal együtt hovatovább, annál inkább gyérültek a köztársaság régebbi korszakában annyira dicsőített, szép, házias női erények. Ami a s munkaszeretetet és takarékosságot illeti, erre nézve ellentétül a régi korszakhoz, Columella a következőkről tudósít : „Most, midőn a nők többsége annyira elmerülve a fényűzésben és henye életben, hogy eszök ágában sincs a szövés fonással törődni, sőt a saját házuknál készített anyagokat megvetik és férjeiktől más, drágább czikkekre csalnak ki gyakran egész vagyonnal felérő összegeket, most nem csoda, ha a mezei jószágaikkal és a gazdálkodással törődnek igen nagyon és lealázó feladatnak tekintik csak néhány napot tölteni mezei jószágaikon. Ezért tehát, minthogy a régi római és sabin háziaszszonynak ősi szokásai nem csak teljesen kimentek a divatból, hanem egészen el is tűntek, mint valami kényszerűség, a gazdálkodó nő gondja lopódzott be, melynek a házi nő kötelességeit kellene betölteni!“ Juvenal is azt mondja: Sokan vannak, kiknek odahaza rosszul van dolguk, de azért egyik sem érzi a szegénység szégyenpárját, és egyik sem tartja magát azon mértékhez, melyet a szegénység erőszakolt rá. A fényűző és pazarló nők nem veszik észre a vagyon megfogyatkozását, hanem mintha csak magától újra megtelnék pénzzel az egyszer kiürült erszény: soha nem számítnak s nem is gondolnak azzal,, hogy mennyibe kerülnek határtalan kedvteléseik!“ Természetes, hogy a római nők igényeinek ily mértékben növekedésével a férfiak még jobban idegenkedtek a nősüléstől, sokkal inkább pedig attól, hogy gazdag nőt vegyenek el. Ezért mondja Juvenal: „Elviselhetetlenebb valami nincs a világon, mint egy gazdag nő.“ Martial pedig hozzáteszi: „Kéreitek tőlem, miért nem akarok én gazdag nőt venni el? Megmondom miért: nem akarok nem neje lenni!“ Erre céloz már Seneca is, midőn ezt mondja: „Hagy az egész ház vezetését a nőnek átengeded, rabszolgájának kell lenned. És ha ennek egy részét magadnak akarod fentartani, azt fogja hinni, hogy megvonod tőle bizalmadat; gyűlölség és viszály fog kitörni közterek, s ha gyorsan meg nem hajolsz előtte, méregpohár után fog nyúlni.“ Ezen nyilatkozatok és előzmények után lehet képzelni, hogy e korszakban már a házassági viszonyok általában véve a lehető legrosszabbak voltak. A legcsattanósabb bizonyságot szolgáltak ezekre a gyakori elválások, melyek ez időben már igen sokszor nagyon csekély okokból is bekövetkeztek, csak azért, hogy az elvált felek újabb házasságotköthessenek mással, ki nekik megtetszett. Plutarch Aemilius Paulusnak nejétől elválását egy, ebben a korban nagyon ismeretessé lett adomával igyekszik mentegetni: „Egy római férfi, — írja Plutarch, — elvált a nejétől; ezért kétvárosunk néhány nemes törekvésű ifjabb férfi tagja az utóbbi időben azzal a derék gondolattal foglalkozik, hogy a festészettel és rokon művészeti ágakkal foglalkozó helybeli t. hölgyek és férfiak jobb műveiből a tavaszi hónapokban a helybeli ev. reform, főgymnasium múzeuma gyarapítására, igen mérsékelt belépti díj mellett kiállítást rendezene. A kezdeményezők, részint a jótékony ezél iránti tekintetből, részint azért, hogy a tervezett kiállítást lehetően sokoldalúvá, tehát a nagy t. közönségre nézve is eléggé vonzóvá tegyék: úgy gondolkoztak, hogy tervek kiviteléhez másokat, különösen áldozatkész hölgyeinket is megnyervén, a kiállítás művészi oldala mellett egyszersmind kézi munkák kiállítása is legyen. E végre eddig is és szélesebb körben tettek lépéseket. Eljárásuk buzdító sükere, — eddigelé több mint 100 db. különféle tárgy igértetett, — arra bátorította a derék eszme megpenditőit, hogy czéljuk érdekében most már nyiltan szóljanak a t. közönséghez. E végre először is szükségesnek látják, hogy a kiállítás terjedelme felől a t. közönséget részletesebben tájékoztassák. Tárgyai lesznek nevezetesen a kiállításnak: olajfestmények, táj- és arczképek, építészeti és mértani rajzművek, az iskolák köréből vett jobb rajzok , női kézimunkák, főleg hímzések; régiségi tárgyak a helybeli főgymnasium régiségtárának értékesebb darabjaiból; dőre vonták őt barátai, igy szólván hozzá: Nett volt-e szűzies erényű; nem szép-e; nem termékeny-e? A megszólított pedig czipőjére mutatott, mondván : Nem uj-e ez ; nem szép-e ? És mégis egyiktek sem tudhatja hol szerni engem!“ Tertullianus szerint is, mintha a nők e korszakban csak azért kívántak volna férjhez menni, hogy a könnyedén felbontott házasság után annál nagyobb szabadságra juthassanak. Seneca hasonlóképen azt állítja, midőn így szól : „Vájjon pirul-e a nő az elválás miatt, midőn némely előkelő és tekintélyes nők éveiket nem a consulok, hanem férjeik számától számítják !“ Juvenal szerint némely nő oly hamar elvált férjétől, hogy még el sem hervadoztak a koszorúk és füzérek, melyekkel menyegzője alkalmával a ház ajtajai fel voltak díszítve, sőt némelyik az ötödik őszszel férjei számát már felvitte nyolczra is.“ Ebből azt lehet következtetni, hogy a romlottság e tekintetben általánossá lett. Az olyan kivételek, milyenekre az ifjabb Seneca édesanyját hozza fel, magasztalván őt azért, hogy az erkölcsi romlottság, az érzékiség nem sorozta őt a nők többségéhez, csak a ritkaságok közé tartozhattak. De lehet-e ezen csodálkozni, mikor a legelőkelőbb családból való nők, sőt legtöbbször maguk a császárok nejei, mint: Messalina, Poppaea, Faustina, stb. mutatták a legrombolóbb hatású példákat, bűnös viszonyt szövőn testőrtisztekkel, híres színészekkel, tánczosokkal, úgy hogy a közönségnek velők szemben semmi oka nem volt tartózkodónak lenni. A Vespasianus császár trónra lépése idejében, — írja Suetonius — el is harapódzott a családiatlan s érzéki bujaságban sínylődő élet roppant mértékben ; és ha Martialis egyik maró satyrájába azt állítja, hogy Rómában nincs egyetlen nő, kit el ne lehetne csábítani, állításában sok lehet ugyan a túlhajtás, de mégis való esetekre támaszkodván, egyszersmind sok igazság is. Hogy ezen általános romlottság idejében is voltak a rómaiak közt jó nők és erényes családi életet élő anyák, természetesen tagadni nem lehet, még ha erről a sírköveken olvasható felírások csalhatatlan bizonyságot nem tennének is. Tacitus és az ifjabb Plinius nemes gondolkozásu, erényes és magasztos jellemű nők fényes példáit hozzák fel irataikban; olyanokét, kik az övéiknek gyakran igen nagyon szomorú sorsában a legnagyobb önmegtagadással osztoztak s férjeik iránt való lángoló szeretetöket halálukkal pecsételték meg. Értesítés és felhívás a t. közönséghez.