Hód-Mező-Vásárhely, 1892. július-december (22. évfolyam, 28-53. szám)

1892-07-03 / 28. szám

9. (»irtai, szerencsés megoldása! A kérdés ma még köz­vetlenül nem érint bennünket, de bármiként történjék is valósítása, újabb áldozatok nélkül nem fog az járni. — De részemről biztosra veszem, hogy ha az az Egységes közép­iskola, — mint kell, — nemzeti közműve­lődésünknek, és a szellemi mellett anyagi elő­­haladásunknak is,­­ ha a valódi értelemben vett nemzeti nevelésnek igazi veteményes kertje lesz: a magyar reformátussá n­emez eszmék szolgálatában, mint eddig is tette, nem fog áldozatával fukarkodni. Másik nem kevesebb hévvel vitatott és folyton ma is a szőnyegen forgó kérdése or­szágos tanügyünk mozgalmainak a felekezeti középiskolai tanárok nyugdíjazása. Évek foly­tak le, hogy e kérdés megindult, hosszabb ideig hallgatott, majd időnként felsőbb hely­ről hangoztatott biztató ígéretei tartották fel­színen, míg ez évben az Országos Középiskolai Tanáregyesület, erélyesen támogatva különö­sen a szaklapok által, emelte fel érdekében hathatósan szavát ; és bár a két protestáns egyház egyetemes zsinata szintén a magáévá tette a fontos ügyet, a megoldás még folyton késik; az országgyűlés felszólalásának sem jön eddig egyéb és tényleges eredménye, mint a nagymélt. szakminiszter úrnak általánosság­ban hangzó ígérete. Nincs részünkre egyéb, mint a várakozás és azon reménykedő hit, hogy az a magyar állam, a­melynek különö­sen ev. ref. felekezetünk nemcsak a hazai közművelődés, hanem egyenesen a magyar nemzetiség érdekében is immár negyedik szá­zada oly önzetlen szolgálatot tett, amelynek mi ev. ref. tanárok oly mérsékelt javadalma­zás, de annál súlyosabb teher viselése mellett annyira ha szolgái valánk, vagyunk és bizto­síthatjuk, mind végig maradunk, rövid időn kiemeli hit szolgáit helyzetük bizonytalanságá­ból és megtört napjainkban magunkra, eltá­vozásunk után gyámoltalan utódainkra el­végre is kiterjeszti atyai kezeit. De térjünk saját tűzhelyünkhöz. A ta­nári kar személyzetében ma egy év óta vál­tozás történt. Illés G­y­u­l­á­t, a mindnyá­junk által teljes bensőséggel szeretett tiszt­társunkat, 6 évi itteni üdvös működése után, a kies Erdély legtávolabb keleti szélére, a székely­udvarhelyi állami főreáliskolába szó­lította el hivatása. Sorsának emelkedése igaz örömére esett szívünknek, bármennyire saj­náltuk mi benne a rokonszenves tiszttársat, bármennyit vesztett benne az alaposan kép­zett, a kötelességének adandó hűséggel élő tanférfiúban tanintézetünk és fentartó egy­házunk. Kisérje ott is a jó Isten áldása és forró rokonszenvünk lépteit! Helyét Szap­panos Péter meleg örömnél fogadott ifjú kollegánk foglalta el. Szívesen üdvö­zöljük a jó reményű ifjú tanerőt és melegen óhajtjuk : találjon körünkben édes otthont, főgymnasiumunkban becsvágyának és törek­véseinek méltó munkatért! A tárgyrokonság vezet reá, hogy méltó hálával emlékezzem meg e helyen fogyni nási­­umunkat fentartó elöljáróságunknak azon foly­ton munkás áldozatkészségről, a­melylyel tan­intézetünket, ez egyház méltó diszét és büsz­keségét belső értékében apái nyomán lanka­datlanul emelni óhajtván, egy újabb, egyelőre helyettes tanári állomás létesítését határozván el, arra a pályázatot meg is hirdette. Bizo­nyára lélekemelő példája ez a tény a magyar reformált egyház őseitől örökölt áldozatkész­ségének, a­melylyel buzgó elöljáróságunk év­­ről-évre fokozódó terhe és ezer sürgető szük­sége mellett, — éber figyelemmel kisérve az idők kívánalmait, — apáinak e nemes örök­ségét folyton tökéletesbiteni, belső erődben gyarapítani törekszik. Ne is lankadjon a ne­mes elöljáróság ; tette áldozat nemcsak fele­kezetünk, nemcsak e szinmagyar város szellemi és erkölcsi érdekeinek, hanem az édes magyar haza közművelődésének is, oly áldozat, melyet isten jó kedve fog kisérni mindenha. Miután a tanári erő ki volt egészítve, és a jó isten a tanárok egészségét erősebb próbára nem tette, a tanítás munkáját tel­jesítettük akadálytalanul. Nem is volt nagyobb hézag, mint hogy mag­am két ízben egyetemes ev. reform, zsinatunkon lévén, ott 44 napot töltötem ; óráimat azonban tiszttársaim, — hálás köszönet lekötelező jóságukért, — a sa­ját tantárgyaikkal betöltvén, a kellő rendet nem zavarta semmi, csak­ én éreztem később távollétem­ hiányait s nem egy tárgynál valóban erőfeszítéssel lehetett utóbb a hézagokat kipó­­­­tolnom. Bejegyeztünk a tanév folyamán 305 ren­des és 9 magán, tehát összesen: 314 tanulót, 1 E szám teljesen összevág a tavalyival. Az újonnan belépett növendékek száma : 105, a­mely összeg a múlt évin 1,9-czel maradt alul. Tanítványaink egészségi állapotát egész-­­­ben ez évben sem mondhatom kedvezőnek. A­­ roncsoló torokbok, városunknak már-már — fáj­dalom — szinte fészket vert csapása, e tanévben is meglátogatott bennünket. Az elemi iskolák több kevesebb ideig szüneteltek is, de mi, bár a járvány szelídebb foka tanítványaink egy részét sem kímélte,­­ rendszeresen taní­tottunk. Fájdalom, egy helybeli növendékün­ket, aki a kert családi körében kapta meg a szelíd Kocsis János V-ik osztályú ta­nulót el is ragadta. Noha más betegség miatt még egy I-ső osztályú növendékkel, a kis Ad­a­movics Dömével áldoztunk a kora enyészetnek. Korán fejezték be kedves emlékű növendékeink az élet harczát; legyen álmotok az anyai föld békítő kebelén csöndes és nyu­godalmas ! Kívánatos megnyugvással szólhatok ál­talában tanuló ifjúságunk e tanévi erkölcsi magaviseletéről. Örömmel sorozom e tanévet szerencsésebb esztendeink közé. Nem úgy aka­rom érteni, hogy kisebbszerű gyermeki botlá­sokkal, vagy ifjúsági könnyűvérű tévedésekkel ez évben épen nem találkoztunk volna,­­ hisz ez ama forrongó indulatú kornak, még a legpéldásabb családi körben is, merő taga­dása volna; de érzem úgy, hogy nem igen állottunk szemben oly ténynyel, amelyet a tanári vagy igazgatói közbelépés kellően ne orvosolt volna, már a tanárkari beavatko­zásra alig is volt szükség. És mégis ez évre veti sötét árnyékát egy fekete folt, egy gondolatunkat megfagyasztó rémtett. A tanév végét jártuk már, midőn egy Vili. osztályú tanuló osztály főnöke la­kásán azzal a követeléssel lép föl, hogy adandó osztályzata felől nyilatkozzék. És amidőn ez a közvizsgálatra való utalással utasítja el és addig is kitartó szorgalomra inti: az ifjú vakmerőn revolvert ránt elő, a­melylyel saját életére akar törni, de az illető tanár a fegyvert kezéből kiragadta. Termé­szetes, hogy a bűnös merénylő tovább nem maradhatott tanintézetünk falai között. Nemes­i Tanuló ifjúság ! A sziveket és veséket az úr­­ vizsgálja, de ám lett legyen, hogy az el­­tántorodott, mélyen szánandó ember valóban saját maga ellen akarta felemelni bűnös ke­zeit : m­egrendítően intő példa, a melyből,­­ hisz módjával a mérlegben is van gyógyerő, merítsetek üdvös tanulságot. Tanuljátok meg, hogy az élet a nagy istennek egyik legkecse­sebb ajándéka s annak határát csak az éle­tet adó határozhatja meg: bölcs czéljainak elébe vágni tehát vakmerő gonoszság ; tanul­játok meg, hogy a tanuló pályára fedhetetlen erkölcs mellett a kötelesség rendületlen szere­ s m k in. !sTcy r-p‹£› d-=j» Mtffe rius két búvár. Messinából egy bárkán át eveztem Pacre nevű halász-falucskába, melynek partját a ró­­miai tenger sötét kék hullámai csókolgatják és mely festői szépségben terül el a Gicci hegység tövében. Gyönyörű májusi reggel volt. A nap fé­nye beragyogta a tenger felületét, melyen apró gyémánt gyöngyök milliárdjai csillogtak és mint pajzán manók ide oda szökdöstek. Keletről Kalabria regényes partjain a tiszta falvacskák úgy tűntek fel, mint valami drága, csillogó ékszer tárgyak , és a Messiná­­tól nyugatra fekvő olaj- és narancsfa erdők pompás aranyló fényben úsztak. Sötét­kék égboltozat borult a világ e szép darab földje fölé ; a levegő telítve volt balzsamos illatárral, mely a közeli gyönyörű virágos kertekből áradt szét; a tenger felől pedig hűsítő szellő lengedezett át. Már a távolból észrevevem, hogy a par­ton, a falu előtt, nagy embertömeg csődült össze és minél jobban közeledett csónakom a száraz­földhöz, annál világosabban kivehettem hogy az ember­csoportok igen élénk beszélge­tést folytatnak, sőt, hogy nagyon izgatottak. Végre partot értem és bárkámat kikötöttem. Sietve kiugrottam belőle és tele kíváncsiság­gal gyorsan közeledtem azon férfi csoporthoz, mely hozzám legközelebb állott. Alig kezdtem kérdezősködni a népcsoportosulás okáról, a mi­dőn néhány halász, kik egyenesen a tenger­ből látszottak kijönni, haladt el mellettünk. Mezttlen lábaik és fedetlen karjaik vizesek voltak, tarka süvegeikről viz csepegett alá és rövid nadrágjuk testükhöz volt tapadva. Amint láttam egy hevenyében össze­ütött hordszéken, egy fiatal csinos legény holttestét vitték, melyet pár perc­c­el ezelőtt kellett a tengerből kifogniok, és a­melyen csak egy könnyű kelméből készített nadrá­­gocska volt. A csevegő és élénken hadonászó tömeg a vivőkhöz csatlakozott, és miután a csoport is, melyekhez előbb közeledtem, hasonlót tett, ha egyátalában valamit meg akartam tudni az eseményről, nem tehettem okosabbat, minthogy magam is hozzájuk csatlakoztam. A menet nagy zajongás között közele­dett a polgármester házikója felé, egy öreg, ősz halászéhoz, ki maga is a tömeg között volt. A hullát bevitték azon szobába, mely a podesztánok hivatalos helyiségül szolgált és türelmetlenül várták a hivatalos bizottság megérkeztét, mely Messinából volt átjövendő, hova az eseményről hamarosan tudósítást kül­döttek. A fecsegő csoportok az öreg podeszta — Bartumio ■— házacskája előtti téren áldo­­gáltak, és leginkább azon egyéneket vették körül és azokat hallgatták figyelemmel, kik a titokzatos eseményről közelebbi felvilágosítá­sokat tudtak adni. Én magát az eseményt a következőkben híven és minden hozzáadás nélkül fogom el­beszélni, úgy a­mint azt a zűrzavaros beszé­dekből összeállítanom sikerült. Farsetti halász özvegyének leánya már a népes Messinából is megállapította volna — mint mondani szokták „szerencséjét“ ha édes­anyját és a falut— Paczet, — melyben született, el akarta volna hagyni. Mindenki, aki csak meglátta a tizenhét éves sötét barna arczú leányt, a majdnem ruganyos, nemes testalkattal, a ragyogó nagy szemek­kel, és a koromfekete dús hajzattal, annak vége volt, s nem egy idegent és messinai urat, a­kik a Faroba való kirándulás alkal­mával a festői fekvésű halász­fészekben meg­állapodtak és a szép leányt meglátták, bűvelt meg az élénk és tüzes Marietta, oly annyira, hogy ismét csak visszajöttek, hogy a bájos fiatal boszorkát láthassák s vele beszélhes­senek. Igéző arczvonásaiban csakugyan valami sajátságos keveréke volt egyesülve a pajzán­­ságnak és vidámságnak, a kópéságnak és szeretetre méltóságnak, a gonoszságnak és ravaszságnak: egy valóságos „ördögöcske“ vonásai! És ha pic­i, duzzadó, piros ajkai körül gúnyolódó mosoly játszadozott, ha szemei izzó fényben felvillantak és mereven a kiszemelt szegény áldozatra irányultak, akkor ennek sze­gény feje el volt bűvölve. De a szegény áldozat — démona által űzetve — bár­miként törekedett is a szép leányban viszont szerelmet kelteni — hasz­talan volt, minden fáradozása eredménytelen maradt. Ennél fogva a falucska leggonoszabb nyelvű vén asszonyai sem tudtak rosszat mon­dani a szép leányról, mert Mariettában vi­szont szerelmet kelteni hasztalan fárado­zás volt. A paczei fiatal halászok már feladták a reményt, hogy a büszke szép leányt meg­hódíthassák. Csak kettejük, kik több éven át hazájuktól távol éltek és ezelőtt csak rövid idővel jöttek haza, talált kissé mélyen bele- HOD-MEZO-VÁSÁRHELY, H.-M.-Vásárhely, julius 3. 1892.

Next