Hód-Mező-Vásárhely, 1894. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1894-01-04 / 1. szám

hogy e kis darab nélkül „minden oldalról szabad téren“ lesz-e az intézeti épület ? Hát bizony az ajándék­ kabátra gombot is kérni, csakugyan kapzsiság, hiszen gomb nélkül is kabát a kabát.— Bizony kapzsiság városunktól azt kérni, hogy annak az iskolának a javáért, melyért áldozatra kész volt, ne vegyen el az egész telekből egy — aránylag — kis részt, ne csonkítsa meg az egészet! Kapzsiság egy állami kulturális intézetért azt kívánni, hogy valaki vért életet s még — zabot is adjon ! Kapzsiság lesz maholnap, mióta a haza ál­lam lett, a hazának valamit kívánni, hiszen az lesz az igazság, hogy az állam adjon min­­dent. Behajtja rajtunk az adót, mit akar még egyebet ? És én ezt az igazságot nem bírom megérteni ... Mea culpa, mea culpa ! Rettenetesen kapzsi vagyok én ! Azaz: csak vol­nék, ha t. i. az ügyvédek „jogászi furfanghoz“ folyamodnának. Mivel azonban a jogászi fur­­fangról — akárcsak a boszorkányról — szó sem lehet, tehát nem vagyok kapzsi, így jutunk egy dűlőre s én vagyok őszinte hived : Peres Sándor. VÁLASZ: Kedves Barátom ! Az állami óvónőképző intézet viszonyait bizonyára te ismered leg­jobban. De félre­értetted azon czikket, amelyre leveled vonatkozik, ha azt hiszed, hogy azon czikk írója nem óhajtana veled egyformán segíteni az intézet bajain. Csakhogy a segítés módját nem választottad meg szerintem sem helyesen. Én ugyanis gyorsabban czélra­veze­­tőnek tartanám, ha a Kormány előtt tárnád fel az intézet hiányait s ott tennél a hiányok pótlására vonatkozó konkrét indítványt. Én remény­em, hogy mi csakugyan egy uton fogunk haladni mindig, ha néha lesz is egy kis magyarázatra, szükségünk, hogy megértsük egymást. A czikk amaz említett passzusára, amelyet olyan finom iróniával apostrofálsz semmi súly nincs fektetve s csak mint eshe­tőség van az a dolog felemlítve, a mely bekö­vetkezhetnék — nem, ha az ügyvédek jogá­szi furfanghoz folyamodnának, — hanem, ha a felidézett vita olyan szenvedélyesen folytattatnék, mint ahogy a novemberi köz­gyűlésen megindult. Maradok Intézeted bajainak megszünte­­tetésén veled vállvetve munkáló tisztelő hived, Dr. Draskóczy Pál szerkesztő. Az igazság. Halmi János úr a lapokban megjelent „Az igazság és az anyagi érdek“ czím alatt í­olt czikkében velem ellentétes álláspontot foglal el azon kérdésben, hogy a volt ménte­lep és mértékhitelesítő hivatal helyiségei fel­ajánlottaknak tekinthetők-e az állami óvónő­­képezde czéljaira ? És álláspontját épen abból az eszméből kiindulva védi, a­miből én az enyimet t. i. az igazság eszméjéből, noha ő azt hiszi, hogy engem a város anyagi érdekének megvédése vezet.Ebben a kérdésben azonban az anyagi érdek szóba sem jöhet, hiszen nem képzelhető egyetlen terv. hat. biz. tag sem, a­ki a kér­déses területet, ha arra majd az államnak az intézet kibővítése végett szüksége lesz az első felszólításra, át ne adná és pedig nem jól megfizettetve — a mint Halmi úr gondolja, hanem, — a csecsemők nemzeti nevelése nagy czéljának öntudatában, büszkén arra a sze­rencsére, hogy ebben az államnak segédkezet nyújthatunk, — a lehetőség szerint elmenve a méltányosság legmesszebb határáig. És ha ez így van, akkor a már mostan való átadást nem az anyagi érdek, hanem csak a város elvi igazsága megvédésének szükségessége gá­tolhatja. De én csak a dolog tisztázása s a szen­vedélyesen és így károsan indult vita folyta­tásának higgadtabb előkészítése czéljából szól­tam a dologhoz, mert bármennyire fontos is az elvi igazságok megvédése , a gyakorlati életben nincs áldatlanabb harcz, mint az el­vek harcza, midőn a harczoló felek közös czéljainak elérését csak az a szenvedélyes ra­gaszkodás odoz, a­mit mindkét fél igaznak tart gátolja: nincs áldatlanabb harcz, mint a homousion és hom­olusion harcza. Örömmel olvastam tehát Halmi úr czik­két — noha sajnálom, hogy nem vagyunk egy nézeten — mert az a czikk a másik állás­pontot ismertetve reményt nyújt arra, hogy a döntés pillanatában már mindenkinek megál­lapodott nézete lesz és a czélra nézve külön­ben is közömbös kérdésen egészen simán és gyorsan fogunk keresztül esni. Magára a czikkre vonatkozó megjegyzé­seim pedig a következők : a 248­91. számú k. gy. végzés a présházat és mellékhelyi­ségeit ajánlotta fel igenis, tehát nem is melléképületeit csak mellék­h­el­­­y­i­s­é­g­e­i­t. Halmi úr maga idézi e vég­zésből, hogy a szemle után a miniszeri taná­csos úr „a felajánlott épületet“ (és nem épü­leteket) a kívánalomnak megfelelőnek ta­lálta. Azt pedig Halmi úr sem állítja, hogy midőn a leküldött min. tanácsos a fel­ajánlott épületet megszemlélte, a volt méntelep és mértékhitelesítő épületeit is megnézte volna, csak az épület udvarát, kert­jét és környékét. Eltekintve tehát attól, hogy ez a végzés nem irányadó, mert ezt még to­vábbi tárgyalások követték, ebből sem magya­rázható ki más, mint hogy a város nem aján­lott s az állam nem kívánt többet, mint ami az intézet felállításához szükséges. Hiszen ne­künk más czélunk nem volt, mint hogy az állam által felállítandó óvónőképző intézetek közül egy városunkban állíttassák fel és hoz­tunk is olyan áldozatot, a­milyen e czélunk elérésére szükséges volt. A helyszíni szemle alkalmával — bocsá­natot kérek — nem azt kellett megállapítani, hogy az épületnek mely részei alakíttassanak át és szereltessenek fel a város költségén azonnal, hanem Lévaynak a miniszer egyenes utasítására meg kellett szemlélnie a felajánlott épületet. És az a bizonyos „rajz, mely nem az egész épületet, hanem en­nek csak az átalakítás alá vonandó, (illetve fel­ajánlott) részét tünteti fel, nem a szemle foly­tán készült, hanem az már az 1891. november 9-én kelt bizottsági jelentéshez csatolva volt, a mely jelentés alapul szolgált az 1891. nov. 18-án hozott 248. sz. k. gy. végzésnek, a melyre mint bár ingatag, de egyedüli alapra az óvoda-párt támaszkodik. Az említett szemle 1892. márczius 22-én volt, ennek folytán te­hát az a rajz nem keletkezhetett s Halmi úr ide vonatkozó előadása erősen az általa is hangoztatott igazság rovására esik, s ebből következtetve valószínűleg azon semmi által sem bizonyítható állításai is csak az ő egyéni hitét és meggyőződését képezik, a­melyek a mint kiküldött azon állítólagos nyilatkozatára vonatkoznak, hogy a város csak a rajzon fel­tüntetett épületrészt alakítsa át majd épít azután az állam a felajánlott szép nagy tel­ken olyan épületet amilyent szeret. Hiszen ezt a nyilatkozatot a mint kiküldött épen úgy bele­vehette volna az 1892 március 22-iki értekezlet jegyzőkönyvébe, mint ahogy bele­tette azt a nyilatkozatot hogy a felaján­lott épület czélszerűsége felől m­e­g­g­y­ő­z­ő­d­ö­t­t, és hogy a városna k­e­­vés átalakítással igen czélszerű épület áll rendelkezésére. Hogy a 148192. sz. k. gy. végzésben is présház épület kifejezés van használva ez igen természetes, mert ami felajánl­­atott ez tényleg a présház épület volt de nem a t k­v­i értelemben- hanem közhasználati ér­telemben. S noha az idézett „megfelelő mérvű teljes átalakítás“ első tekintetre logikai ab­surdum, mert az átalakítás vagy teljes lehet csak, vagy megfelelő mérvű, együtt a kellő semmi esetre sem, az akként magyarázható, hogy a felajánlott épület alakítandó át csak s ily szempontból lesz a teljes átalakí­tás megfelelő mérvű. Hogy a város a m­éntelepet már kihe­lyezte régi helyéről az megint nem azt bizo­nyítja, hogy ennek helyisége is fel­aj­ánl­hatait. Hiszen köztudomású, hogy a miniszter mint szomszédhoz fordult a városhoz s felhívta, hogy a méntelepet az állami óvónőképezde szomszédságából helyezze el nem azért, mert ez a hely az intézet czéljaira fel­­ajánnltatott, hanem mert az elhelyezést m­a­­gasabb érdekek követelik. Hogy a közhasználatban a Présház el­nevezés alatt talán a volt méntelep és mér­­tékhitesítő helyiségei is értetnek megengedem noha azon kérdésre, hogy hol van a mérték­hitelesítő hivatal, nagyon sokszor azt a fele­letet is kapjuk, hogy a présház mel­lett. De hogy a tényleg átalakított és át­adott Présház épületnél többet a város (és nem egyesek) felajánlani nem szándéko­zott és nem is ajánlott fel az, az okiratoknak ugy szavaiból, mint különösen szelleméből következtetve kétségtelen. Hiszen ha a város az egész 2807 hr. sz. birtokrészletet fel akarta volna ajánlani mi lett volna egysze­rűbb, mint 148­92. sz. k. gy. végzésben e hel­­yett „a felajánlott présház épületet“ ezt tenni „a felajánlott, és a hunvásárhelyi 20820. sz. tikben 2807. rsz. a. foglalt, 1216 □ ösnek bejegyzett úgynevezett présház épületet.“ stb. Annak, hogy az ajánlat nem ilyen alakban létetett, tekintettel arra, hogy a városnak tiszti ügyésze van, a­kinek az ajánlatnak jogi szempontból való praecisirozása köteles­sége volt, tekintettel arra, hogy e város pol­gármestere is jogász , képzelhető e más indoka minthogy nem akarta e város az egész birtok­­részletet felajánlani, mivel az nem is volt szükséges a czél elérésére. A telekkönyvvel való érvelés tehát a­mint a hír. tanfelügyelő úrnak nem sikerült, úgy Halmi úrnak sem si­kerülhetett, mert az nem padagogia. Nem anyagi érdekeit fogja tehát mél­tatlanul védelmezni mint Halmi úr állítja — a törv. hat. bizottság, ha a jogügyi bizott­ság véleményét magáévá teszi, hanem elvi igazságát. Ha pedig nem teszi magáévá, ak­kor egy elvi igazságot áldoz fel a jó czél ér­dekében a­mi szintén szép tény lesz, noha szerintem nincs rá szükség, hogy ez esetben az igazságot feláldozzuk. DR. DRASKÓCZY PÁL: A közönség köréből. Becses lapjának m. é. decz. 31-iki 105. száma ujdonsági rovatában újdondásra rólam oly módon emlékezett meg, mint aki nemze­tünk nyelve iránt egészen indolens és volt szives még ezen állítását azzal is kiszínezni, hogy én többet ártok a magyarságnak mint a Schulverein legdühösebb tagja stb. stb. És mindezeket egy helyben tévesen használt, német fel­iratú t­e­v­é­­­b­o­r­­­t­é­k miatt. Elte­kintve attól, hogy a ki engemet ösmer — s ilyen úgyszólván városunk apraja, nagyja, — rólam ha csak czélzatosan ne­m, germanizálni akarást fel sem tehet, mert köz­tudomású tény, hogy én vagyok a helybeli kereskedők között az, aki üzletében közel 20 éves fenállása óta nemcsak könyveimet veze­tem anyanyelvünkön, hanem összes levelezé­seimet is magyar nyelven végzem ; jó lélek­kel még azt is hozzá­tehetem, miszerint da­czára annak, hogy évente többször tartózko­dom huzamosabb ideig Bécsben, németül még ott sem igen beszélek,­­ csak röviden kívá­nom elmondani, hogy miként esett meg ama német feliratú levélboríték használása. Előrebocsájtom, hogy szükségképen tar­tok egyéb üzleti nyomtatványaim között, — kizárólag a külfölddel való levelezés czéljából — német feliratú levélborítékot is. Egyik-másik régi számlát az év utolsó napján ki szoktam írni és azt levélborítékba téve az illetőnek hazaküldeni, így történt az idén is. El­foglal­tságomban azonban — belá­tom hibámat, — de ez egyszer megesett, hogy tévedésből, ama régi számlák főkönyvi kivonatát, a csak kizárólag a külfölddel való használatra szánt egyik levélborítékba tettem . Ezen tévedésemnek a Schulverein magyarel­lenes törekvéseivel való azonosítását czél­­zatos rosszakaratnak kell nyil­ván­í­t­a­n­o­m. Azon az pedig, ki ama neki tévedésből küldött, — de jó magyarsággal — tévesen német feliratú borítékba tett, — talán 10 évesnél is régebb számláját — azzal, hogy engem ok nélkül meghurczolt — bizon még máig sem fizette ki — és hosszú türelmes várakozásomért tőle mindent meg­érdemelhettem csak azt nem, hogy általa nyilvánosan meghurczoltassam. Kérem tekts szerkesztő urat — eme iga­zolásomnak — becses lapjában helyet adni szíveskedjék. Hmn­ Vásárh­elyen, 1894. január hó 2. Tisztelettel — Kiss Jakab. Tekintetes Szerkesztő úr!

Next