Hód-Mező-Vásárhely, 1894. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1894-01-04 / 1. szám
hogy e kis darab nélkül „minden oldalról szabad téren“ lesz-e az intézeti épület ? Hát bizony az ajándék kabátra gombot is kérni, csakugyan kapzsiság, hiszen gomb nélkül is kabát a kabát.— Bizony kapzsiság városunktól azt kérni, hogy annak az iskolának a javáért, melyért áldozatra kész volt, ne vegyen el az egész telekből egy — aránylag — kis részt, ne csonkítsa meg az egészet! Kapzsiság egy állami kulturális intézetért azt kívánni, hogy valaki vért életet s még — zabot is adjon ! Kapzsiság lesz maholnap, mióta a haza állam lett, a hazának valamit kívánni, hiszen az lesz az igazság, hogy az állam adjon mindent. Behajtja rajtunk az adót, mit akar még egyebet ? És én ezt az igazságot nem bírom megérteni ... Mea culpa, mea culpa ! Rettenetesen kapzsi vagyok én ! Azaz: csak volnék, ha t. i. az ügyvédek „jogászi furfanghoz“ folyamodnának. Mivel azonban a jogászi furfangról — akárcsak a boszorkányról — szó sem lehet, tehát nem vagyok kapzsi, így jutunk egy dűlőre s én vagyok őszinte hived : Peres Sándor. VÁLASZ: Kedves Barátom ! Az állami óvónőképző intézet viszonyait bizonyára te ismered legjobban. De félreértetted azon czikket, amelyre leveled vonatkozik, ha azt hiszed, hogy azon czikk írója nem óhajtana veled egyformán segíteni az intézet bajain. Csakhogy a segítés módját nem választottad meg szerintem sem helyesen. Én ugyanis gyorsabban czélravezetőnek tartanám, ha a Kormány előtt tárnád fel az intézet hiányait s ott tennél a hiányok pótlására vonatkozó konkrét indítványt. Én reményem, hogy mi csakugyan egy uton fogunk haladni mindig, ha néha lesz is egy kis magyarázatra, szükségünk, hogy megértsük egymást. A czikk amaz említett passzusára, amelyet olyan finom iróniával apostrofálsz semmi súly nincs fektetve s csak mint eshetőség van az a dolog felemlítve, a mely bekövetkezhetnék — nem, ha az ügyvédek jogászi furfanghoz folyamodnának, — hanem, ha a felidézett vita olyan szenvedélyesen folytattatnék, mint ahogy a novemberi közgyűlésen megindult. Maradok Intézeted bajainak megszüntetetésén veled vállvetve munkáló tisztelő hived, Dr. Draskóczy Pál szerkesztő. Az igazság. Halmi János úr a lapokban megjelent „Az igazság és az anyagi érdek“ czím alatt íolt czikkében velem ellentétes álláspontot foglal el azon kérdésben, hogy a volt méntelep és mértékhitelesítő hivatal helyiségei felajánlottaknak tekinthetők-e az állami óvónőképezde czéljaira ? És álláspontját épen abból az eszméből kiindulva védi, amiből én az enyimet t. i. az igazság eszméjéből, noha ő azt hiszi, hogy engem a város anyagi érdekének megvédése vezet.Ebben a kérdésben azonban az anyagi érdek szóba sem jöhet, hiszen nem képzelhető egyetlen terv. hat. biz. tag sem, aki a kérdéses területet, ha arra majd az államnak az intézet kibővítése végett szüksége lesz az első felszólításra, át ne adná és pedig nem jól megfizettetve — a mint Halmi úr gondolja, hanem, — a csecsemők nemzeti nevelése nagy czéljának öntudatában, büszkén arra a szerencsére, hogy ebben az államnak segédkezet nyújthatunk, — a lehetőség szerint elmenve a méltányosság legmesszebb határáig. És ha ez így van, akkor a már mostan való átadást nem az anyagi érdek, hanem csak a város elvi igazsága megvédésének szükségessége gátolhatja. De én csak a dolog tisztázása s a szenvedélyesen és így károsan indult vita folytatásának higgadtabb előkészítése czéljából szóltam a dologhoz, mert bármennyire fontos is az elvi igazságok megvédése , a gyakorlati életben nincs áldatlanabb harcz, mint az elvek harcza, midőn a harczoló felek közös czéljainak elérését csak az a szenvedélyes ragaszkodás odoz, amit mindkét fél igaznak tart gátolja: nincs áldatlanabb harcz, mint a homousion és homolusion harcza. Örömmel olvastam tehát Halmi úr czikkét — noha sajnálom, hogy nem vagyunk egy nézeten — mert az a czikk a másik álláspontot ismertetve reményt nyújt arra, hogy a döntés pillanatában már mindenkinek megállapodott nézete lesz és a czélra nézve különben is közömbös kérdésen egészen simán és gyorsan fogunk keresztül esni. Magára a czikkre vonatkozó megjegyzéseim pedig a következők : a 24891. számú k. gy. végzés a présházat és mellékhelyiségeit ajánlotta fel igenis, tehát nem is melléképületeit csak mellékhelyiségeit. Halmi úr maga idézi e végzésből, hogy a szemle után a miniszeri tanácsos úr „a felajánlott épületet“ (és nem épületeket) a kívánalomnak megfelelőnek találta. Azt pedig Halmi úr sem állítja, hogy midőn a leküldött min. tanácsos a felajánlott épületet megszemlélte, a volt méntelep és mértékhitelesítő épületeit is megnézte volna, csak az épület udvarát, kertjét és környékét. Eltekintve tehát attól, hogy ez a végzés nem irányadó, mert ezt még további tárgyalások követték, ebből sem magyarázható ki más, mint hogy a város nem ajánlott s az állam nem kívánt többet, mint ami az intézet felállításához szükséges. Hiszen nekünk más czélunk nem volt, mint hogy az állam által felállítandó óvónőképző intézetek közül egy városunkban állíttassák fel és hoztunk is olyan áldozatot, amilyen e czélunk elérésére szükséges volt. A helyszíni szemle alkalmával — bocsánatot kérek — nem azt kellett megállapítani, hogy az épületnek mely részei alakíttassanak át és szereltessenek fel a város költségén azonnal, hanem Lévaynak a miniszer egyenes utasítására meg kellett szemlélnie a felajánlott épületet. És az a bizonyos „rajz, mely nem az egész épületet, hanem ennek csak az átalakítás alá vonandó, (illetve felajánlott) részét tünteti fel, nem a szemle folytán készült, hanem az már az 1891. november 9-én kelt bizottsági jelentéshez csatolva volt, a mely jelentés alapul szolgált az 1891. nov. 18-án hozott 248. sz. k. gy. végzésnek, a melyre mint bár ingatag, de egyedüli alapra az óvoda-párt támaszkodik. Az említett szemle 1892. márczius 22-én volt, ennek folytán tehát az a rajz nem keletkezhetett s Halmi úr ide vonatkozó előadása erősen az általa is hangoztatott igazság rovására esik, s ebből következtetve valószínűleg azon semmi által sem bizonyítható állításai is csak az ő egyéni hitét és meggyőződését képezik, amelyek a mint kiküldött azon állítólagos nyilatkozatára vonatkoznak, hogy a város csak a rajzon feltüntetett épületrészt alakítsa át majd épít azután az állam a felajánlott szép nagy telken olyan épületet amilyent szeret. Hiszen ezt a nyilatkozatot a mint kiküldött épen úgy belevehette volna az 1892 március 22-iki értekezlet jegyzőkönyvébe, mint ahogy beletette azt a nyilatkozatot hogy a felajánlott épület czélszerűsége felől meggyőződött, és hogy a városna kevés átalakítással igen czélszerű épület áll rendelkezésére. Hogy a 148192. sz. k. gy. végzésben is présház épület kifejezés van használva ez igen természetes, mert ami felajánlatott ez tényleg a présház épület volt de nem a t kvi értelemben- hanem közhasználati értelemben. S noha az idézett „megfelelő mérvű teljes átalakítás“ első tekintetre logikai absurdum, mert az átalakítás vagy teljes lehet csak, vagy megfelelő mérvű, együtt a kellő semmi esetre sem, az akként magyarázható, hogy a felajánlott épület alakítandó át csak s ily szempontból lesz a teljes átalakítás megfelelő mérvű. Hogy a város a méntelepet már kihelyezte régi helyéről az megint nem azt bizonyítja, hogy ennek helyisége is felajánlhatait. Hiszen köztudomású, hogy a miniszter mint szomszédhoz fordult a városhoz s felhívta, hogy a méntelepet az állami óvónőképezde szomszédságából helyezze el nem azért, mert ez a hely az intézet czéljaira felajánnltatott, hanem mert az elhelyezést magasabb érdekek követelik. Hogy a közhasználatban a Présház elnevezés alatt talán a volt méntelep és mértékhitesítő helyiségei is értetnek megengedem noha azon kérdésre, hogy hol van a mértékhitelesítő hivatal, nagyon sokszor azt a feleletet is kapjuk, hogy a présház mellett. De hogy a tényleg átalakított és átadott Présház épületnél többet a város (és nem egyesek) felajánlani nem szándékozott és nem is ajánlott fel az, az okiratoknak ugy szavaiból, mint különösen szelleméből következtetve kétségtelen. Hiszen ha a város az egész 2807 hr. sz. birtokrészletet fel akarta volna ajánlani mi lett volna egyszerűbb, mint 14892. sz. k. gy. végzésben e helyett „a felajánlott présház épületet“ ezt tenni „a felajánlott, és a hunvásárhelyi 20820. sz. tikben 2807. rsz. a. foglalt, 1216 □ ösnek bejegyzett úgynevezett présház épületet.“ stb. Annak, hogy az ajánlat nem ilyen alakban létetett, tekintettel arra, hogy a városnak tiszti ügyésze van, akinek az ajánlatnak jogi szempontból való praecisirozása kötelessége volt, tekintettel arra, hogy e város polgármestere is jogász , képzelhető e más indoka minthogy nem akarta e város az egész birtokrészletet felajánlani, mivel az nem is volt szükséges a czél elérésére. A telekkönyvvel való érvelés tehát amint a hír. tanfelügyelő úrnak nem sikerült, úgy Halmi úrnak sem sikerülhetett, mert az nem padagogia. Nem anyagi érdekeit fogja tehát méltatlanul védelmezni mint Halmi úr állítja — a törv. hat. bizottság, ha a jogügyi bizottság véleményét magáévá teszi, hanem elvi igazságát. Ha pedig nem teszi magáévá, akkor egy elvi igazságot áldoz fel a jó czél érdekében ami szintén szép tény lesz, noha szerintem nincs rá szükség, hogy ez esetben az igazságot feláldozzuk. DR. DRASKÓCZY PÁL: A közönség köréből. Becses lapjának m. é. decz. 31-iki 105. száma ujdonsági rovatában újdondásra rólam oly módon emlékezett meg, mint aki nemzetünk nyelve iránt egészen indolens és volt szives még ezen állítását azzal is kiszínezni, hogy én többet ártok a magyarságnak mint a Schulverein legdühösebb tagja stb. stb. És mindezeket egy helyben tévesen használt, német feliratú tevéborték miatt. Eltekintve attól, hogy a ki engemet ösmer — s ilyen úgyszólván városunk apraja, nagyja, — rólam ha csak czélzatosan nem, germanizálni akarást fel sem tehet, mert köztudomású tény, hogy én vagyok a helybeli kereskedők között az, aki üzletében közel 20 éves fenállása óta nemcsak könyveimet vezetem anyanyelvünkön, hanem összes levelezéseimet is magyar nyelven végzem ; jó lélekkel még azt is hozzátehetem, miszerint daczára annak, hogy évente többször tartózkodom huzamosabb ideig Bécsben, németül még ott sem igen beszélek, csak röviden kívánom elmondani, hogy miként esett meg ama német feliratú levélboríték használása. Előrebocsájtom, hogy szükségképen tartok egyéb üzleti nyomtatványaim között, — kizárólag a külfölddel való levelezés czéljából — német feliratú levélborítékot is. Egyik-másik régi számlát az év utolsó napján ki szoktam írni és azt levélborítékba téve az illetőnek hazaküldeni, így történt az idén is. Elfoglaltságomban azonban — belátom hibámat, — de ez egyszer megesett, hogy tévedésből, ama régi számlák főkönyvi kivonatát, a csak kizárólag a külfölddel való használatra szánt egyik levélborítékba tettem . Ezen tévedésemnek a Schulverein magyarellenes törekvéseivel való azonosítását czélzatos rosszakaratnak kell nyilvánítanom. Azon az pedig, ki ama neki tévedésből küldött, — de jó magyarsággal — tévesen német feliratú borítékba tett, — talán 10 évesnél is régebb számláját — azzal, hogy engem ok nélkül meghurczolt — bizon még máig sem fizette ki — és hosszú türelmes várakozásomért tőle mindent megérdemelhettem csak azt nem, hogy általa nyilvánosan meghurczoltassam. Kérem tekts szerkesztő urat — eme igazolásomnak — becses lapjában helyet adni szíveskedjék. Hmn Vásárhelyen, 1894. január hó 2. Tisztelettel — Kiss Jakab. Tekintetes Szerkesztő úr!