Hód-Mező-Vásárhely, 1896. július-december (26. évfolyam, 53-105. szám)
1896-11-08 / 92. szám
Kó3-31tező-^ásárhely, Közember 8. 92. SZÁM. Kuszonfgatomi^ évfolyam. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI LAP. A HÓDMEZŐ-VÁSÁRHELYI GAZDASÁGI EGYESÜLET KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Megjelen minden vasárnap és csütörtökön. Előfizetési díj: V. kerület, Kossuth-tér, templom-bazár 7. szám. Hirdetési dijak: három hasábos petit sorért 3 kr. Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyed évre 1 frt hova minden a lapra vonatkozók küldendők. Bélyegdij 30 kr. Nyilt tér sora 20 kr. • Egyes szám ára 5 kr. «3- Fehér zászló. Emberek elmúlnak, elvek, eszmék, sok-sok emberöltőt túlélnek. Viszont elvek és eszmék tartalma módosulhat. Halad a kor s felvesz új igényeket, melyek elől elzárkózni nem lehet; lassan kibontakozó fordulatokat érlel meg az emberi gondolkodásban és érzületben az idők méhe. Változhat, módosulhat minden, de a társadalomnak a többek közt van szerve, melyet az soha sem nélkülözhet: az embereknek a város (vagy község) fogalma által megjelölt területen lakó összessége, melynek boldogulása jelenti, feltételezi az alkotó elemnek, az egyes embernek boldogulását. A szabadelvű párt a lefolyt küzdelemben fölvette a harczot, azért a politikai eszméért, mely az országos választások összeségéből diadalmasabban került ki, mint valaha, de fölvette egy mindnyájunkat közvetlen érintő nagy gondolatért is. Városunk hosszú időkön, évtizedeken át tétlenül szemlélte a körülötte élettől pezsgő haladást, midőn kezdte észrevenni, hogy előre törő várostársai kezdenek eltűnni látóhatárából, vissza sem tekintve az elmaradottra. Őszinték leszünk s nem igaztalanok, hogy megtagadjunk létező érdemeket a politikai ellenféltől. Városunk képviselője kivette részét a törvényhatósági s ezzel kapcsolatos életből, oly mértékben, mint annak az ügynek többi helybeli előkelő harczosa s hisszük, hogy itt is tett volna többet, ha pártállásából eredőleg a népgondolkodás nyomról nyomra való kénytelen követése, különben tevékeny kezeit meg nem köti. De a szabadelvű párt és a szabadelvű párthoz túlnyomó többséggel tartozó harcosai a közéletnek azt hitték szükségesnek, éppen a közért, hogy azokon a helyeken, hol városunk érdekei fölött döntenek, ott legyen mindenütt, mindenkor, mindnyájunknak országos képviselője. Mint város most vagyunk éppen a forrongás, az anyagi és szellemi előrehaladásért folytatott küzdelem legnehezebb korszakában, a midőn hatékony támogatásra szorulunk s ha az országos képviselő eredményesen síkra száll érettünk a meg-nyíló időkben, félre teszünk minden politikai tekintetet az érdem méltatásában. Igaz, a választás izgalmaiban a szenvedélyesség eddig ismeretlen mozzanatai merültek föl. De a szabadelvű párt és annak sajtóbeli orgánuma minden erőfe- fszítéssel igyekezett a mérséklet korlátain innen maradni, a midőn egyszerre a túlsó oldalról jött a lökés, mely e korlátokat megrendítette s jött utánna a második, mely egy egész társadalmi osztályt kivül akart helyezni az erkölcsi becsülés határain. Az egész középosztályt s benne a város vezérletére hivatott és hivatásukat önzetlen önfeláldozással teljesítő harcosokat, kétes existentiák, megvesztegethető egyének és hasonlók gyűlöletes szikében tüntették föl. Ezek a támadások bevitték a mérget társadalmi életünknek különben is gyönge szervezetébe. Ez a betegség a rögtönös feledés gyógyszerét nem ismeri ; a méreg atomjai átjárják az egész szervezetet, míg abban az anyagcsere természetes útján meg nem semmisülnek. A feledés nem az emberi akarat, hanem az idő és pedig huzamos idő szüleménye ; a legtöbb ami annak a betegnek adható : a nyugalom. S ez hozhatja meg a feledést. És azért nagy súlyt fektetünk azon kijelentésre, hogy : » . . . ezen lapok hasábjain a béke hirdetője leszek.« Mi a sajtó egyszerű munkásai ideát alig tehetünk szemrehányást magunknak. Voltak s épen nem csodáljuk, hogy voltak, akik úgy találták, hogy hasonlót hasonlóval viszonozandó, gyengék vagyunk A „Hód-Mező-Vásárhely“ tárczája. Merengések. Megcsendül ajkad esküje a holdfényes csillagsugáros őszi éjben. Hullanak a sápadt levelek a fákról, fakó vízszinti fellegek barangolnak át, szerte az űrön. Zz ... zz ... zz .. . zug a hideg szél s reszketve omlik össze a liget koronája. Tétova léptekkel járom az avart, s belesóhajtom a búcsút a sárguló őszbe. A skad esküje volt az a régi, de nem a szivedé. Bűvös, szerelemtől reszkető hangon csendült meg, és elszállt mégis mint egy rajongó szív fohásza . . . eltűnt mint virágról a harmat, fáról a levél . . . Összezörren a hervadó akácz erdő, mintha ismeretlen hatalmak ráznák meg vaskarjaikkal és én remegve, fázva nézek az önszinü levegőbe, hátha porból árnyból, levelek zörgéséből kibontakozik újra az emléked és én hiába temetem majd . . hiába! . . Hol vagy én szerelmem ? Ábrándok, légvárak, illúziók ! . . Kong-kong a falu harangja, temetésre szól, temetek én is, temetek de már nagyon régen és nem tudom eltemetni hiába . . .z . . zz . . zug a hideg szél, remegve hajlik össze a kárászt s fakulva sápadtan dől a fákról a lomb . . . zene zug, tombol a jókedv, foly a pezsgő, egy aranyhaju leány frivolul üti össze poharát a szeretőjével s mámoros hangon kaczagja oda : — Sohse halunk meg! Romlott az istenség. Porba hullt az eszmény. Talán a szivemből fakadó vérrel írom ezeket a sorokat ? . . . hát a viszontlátás angyalnak tettelek, leborultam eléd a porba s imádkoztam fel hozzád összekulcsolt kezekkel . . remegő ajakkal . . A rczodon az ifjúság, a szerelem rózsapirja égett, szemeidben az ábránd a poézis tüze ! . . Olyan voltál mint egy szeráf, mint kelet tündérei. Vége. Megfagy ajkamon a hang s hitetlenül kérdezem, te vagy valóban ? Ezek a vágyaktól csillogó szemek a te szemeid, ez a kéjért vonagló ajk a te ajakad, ez a festett arcz a te arczod s az a gunyoros szirén kaczagás a te kaczagásod ? .. Mondd, kaczagd a fülembe hogy nem igaz, mond hogy őrjöngésig féltő agyam exaltatiója az egész s te most is oly szelíd, naiv lelkű leány vagy mint a nyáréji álom aranyhaju tündére volt. Simítsd fehér kezeddel szét homlokom borúját, űzd el bóditó álmaim s csókra szomjas ajkam had üdvözöljön a te csókodtól . . zene zug . . tombol a jókedv, foly a pezsgő, a terem falain visszhangot ver a leánykaczaj ! . . Aranyhaju leány, tudod , hogy e dalban, kaczagásban a mizerére cseng ? . . . A Vadvirágos réten kaczagva űztük a szálló lepkerajt. Egy-egy virágot szakitál s én a szivem fölé tűztem . . . Hosszan, boldogan néztem ilyenkor a szemeid közé s azt hittem a menyország mosolyog reám ! Boldog ifjúság, boldog idők Azt hittem hogy ez áloméletnek sohasem lesz vége, hogy a szerelem egéből sohasem hullunk a próza sarába. És eltűnt az álomlátó poézis. Ez a kaczaj, ez a bachanal a szerelmünk fináléja. Szomorú akkordok , majd megreped a szivem ! . . . . Igaz ez vajon ? Nem egy szomorú őszi álom ? . . Én vagyok az a szomorú lélek s te vagy az a szomorú árny? . . Szomorú lélek és szomorú árny! Remegve, félve nézek a jövő ködébe. Agyam ég s szomorú szürke gondolataim mint a vihar űzik egymást. Hát miért kell az álmokból felébredni ? Miért nem semmisülhet meg az ember a boldogsága tetőpontján, hogy soha se sírja vissza a letűnt bűbájos órák boldog perczeit. Szerelemből könny és a könnyből sohasem lesz szerelem, hanem csak egy másik könny ! . . Elzüllött szerelem ez a miénk ! Ezerszeresen kell visszafizetni a megrabolt menyország gyönyöreit! A L E A A