Hód-Mező-Vásárhely, 1896. július-december (26. évfolyam, 53-105. szám)

1896-11-08 / 92. szám

Kó3-31tező-^­ásárh­ely, Közember 8. 92. SZÁM. Kuszonfgatomi^ évfolyam. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI LAP. A HÓDMEZŐ-VÁSÁRHELYI GAZDASÁGI EGYESÜLET KÖZLÖNYE. S­zerkesztőség és kiadóhivatal: Megjelen minden vasárnap és csütörtökön. Előfizetési díj: V. kerület, Kossuth-tér, templom-bazár 7. szám. Hirdetési dijak: három hasábos petit sorért 3 kr. Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyed évre 1 frt hova minden a lapra vonatkozók küldendők. Bélyegdij 30 kr. Nyilt tér sora 20 kr. •­ Egyes szám ára 5 kr. «3- Fehér zászló. Emberek elmúlnak, elvek, eszmék, sok-sok emberöltőt túl­élnek. Viszont elvek és eszmék tartalma módosulhat. Halad a kor s felvesz új igényeket, melyek elől elzárkózni nem lehet; lassan kibontakozó fordulatokat érlel meg az emberi gondolkodásban és érzületben az idők méhe. Változhat, módosulhat minden, de a társadalomnak a többek közt van szerve, melyet az soha sem nélkülözhet: az em­bereknek a város (vagy község) fogalma által megjelölt területen lakó összessége, melynek boldogulása jelenti, feltételezi az alkotó elemnek, az egyes embernek boldogulását. A szabadelvű­ párt a lefolyt küzde­lemben fölvette a harczot, azért a poli­tikai eszméért, mely az országos válasz­tások összeségéből diadalmasabban került ki, mint valaha, de fölvette egy mind­nyájunkat közvetlen érintő nagy gondo­latért is. Városunk hosszú időkön, évtizedeken át tétlenül szemlélte a körülötte élettől pezsgő haladást, midőn kezdte észrevenni, hogy előre törő várostársai kezdenek el­tűnni látóhatárából, vissza sem tekintve az elmaradottra. Őszinték leszünk s nem igaztalanok, hogy megtagadjunk létező érdemeket a politikai ellenféltől. Városunk képviselője kivette részét a törvényhatósági s ezzel kapcsolatos életből, oly mértékben, mint annak az ügynek többi helybeli előkelő harczosa s hisszük, hogy itt is tett volna többet, ha pártállásából eredőleg a nép­gondolkodás nyomról nyomra való kény­telen követése, különben tevékeny kezeit meg nem köti. De a szabadelvű­ párt és a szabadelvű párthoz túlnyomó többséggel tartozó har­­c­osai a közéletnek azt hitték szüksé­gesnek, éppen a közért, hogy azokon a helyeken, hol városunk érdekei fölött döntenek, ott legyen mindenütt, minden­kor, mindnyájunknak országos képviselője. Mint város most vagyunk éppen a forrongás, az anyagi és szellemi előreha­ladásért folytatott küzdelem legnehezebb korszakában, a midőn hatékony támoga­tásra szorulunk s ha az országos képviselő­­ eredményesen síkra száll érettünk a meg-­­­nyíló időkben, félre teszünk minden po­litikai tekintetet az érdem méltatásában. Igaz, a választás izgalmaiban a szen­vedélyesség eddig ismeretlen mozzanatai merültek föl. De a szabadelvű­ párt és­­ annak sajtóbeli orgánuma minden erőfe- f­szítéssel igyekezett a mérséklet korlátain innen maradni, a midőn egyszerre a túlsó oldalról jött a lökés, mely e korlátokat megrendítette s jött utánna a második, mely egy egész társadalmi osztályt kivül akart helyezni az erkölcsi becsülés ha­tárain. Az egész középosztályt s benne a város vezérletére hivatott és hivatásukat önzetlen önfeláldozással teljesítő harc­o­­sokat, kétes existentiák, megvesztegethető egyének és hasonlók gyűlöletes szik­ében tüntették föl. Ezek a támadások bevitték a mérget társadalmi életünknek különben is gyönge szervezetébe. Ez a betegség a rögtönös feledés gyógyszerét nem ismeri ; a méreg atomjai átjárják az egész szervezetet, míg abban az anyagcsere természetes útján meg nem semmisülnek. A feledés nem az emberi akarat, hanem az idő és pedig huzamos idő szüleménye ; a legtöbb ami annak a betegnek adható : a nyug­alom. S ez hozhatja meg a feledést. És azért nagy súlyt fektetünk azon kijelentésre, hogy : » . . . ezen lapok ha­sábjain a béke hirdetője leszek.« Mi a sajtó egyszerű munkásai ideát alig tehetünk szemrehányást magunknak. Voltak s épen nem csodáljuk, hogy vol­tak, a­kik úgy találták, hogy hasonlót hasonlóval viszonozandó, gyengék vagyunk A „Hód-Mező-Vásárhely“ tárczája. Merengések. M­egcsendül ajkad esküje a holdfényes csillagsugár­os őszi éjben. Hullanak a sá­padt levelek a fákról, fakó vízszinti fellegek barangolnak át, szerte az űrön. Z­z ... zz ... zz .. . zug a hideg szél s reszketve omlik össze a liget koronája. Té­tova léptekkel járom az avart, s belesóhajtom a búcsút a sárguló őszbe. A skad esküje volt az a régi, de nem a szivedé. Bűvös, szerelemtől reszkető hangon csendült meg, és elszállt mégis mint egy ra­jongó szív fohásza . . . eltűnt mint virágról a harmat, fáról a levél . . . Ö­sszezörren a hervadó akácz erdő, mintha ismeretlen hatalmak ráznák meg vaskarjaikkal és én remegve, fázva nézek az önszinü levegőbe, hátha porból árnyból, levelek zörgéséből ki­bontakozik újra az emléked és én hiába temetem majd . . hiába! . . H­ol vagy én szerelmem ? Ábrándok, lég­várak, illúziók ! . . K­ong-kong a falu harangja, temetésre szól, temetek én is, temetek de már nagyon régen és nem tudom eltemetni hiába . . .­z . . zz . . zug a hideg szél, remegve hajlik össze a kárászt s fakulva sápadtan dől a fákról a lomb . . . zene zug, tombol a jókedv, foly a pezsgő, egy aranyhaju leány frivolul üti össze poharát a szeretőjével s mámoros hangon kaczagja oda : — Sohse halunk meg! Romlott az istenség. Porba hullt az eszmény. Talán a szivemből fakadó vérrel írom ezeket a sorokat ? . . . hát a viszontlátás a­ngyalnak tettelek, leborultam eléd a porba s imádkoztam fel hozzád összekulcsolt kezekkel . . remegő ajakkal . . A rczodon az ifjúság, a szerelem rózsa­­pirja égett, szemeidben az ábránd a poézis tüze ! . . Olyan voltál mint egy szeráf, mint kelet tündérei. V­ége. Megfagy ajkamon a hang s hitet­lenül kérdezem, te vagy valóban ? E­zek a vágyaktól csillogó szemek a te szemeid, ez a kéjért vonagló ajk a te ajakad, ez a festett arcz a te arczod s az a gunyoros szirén kaczagás a te kaczagásod ? .. M­ondd, kaczagd a fülembe hogy nem igaz, mond hogy őrjöngésig féltő agyam exaltatiója az egész s te most is oly szelíd, naiv lelkű leány vagy mint a nyáréji álom aranyhaju tündére volt. Simítsd fehér kezeddel szét homlokom borúját, űzd el bóditó álmaim s csókra szomjas ajkam had üdvözöljön a te csókodtól . . zene zug . . tombol a jókedv, foly a pezsgő, a terem falain visszhangot ver a leány­­kaczaj ! . . A­ranyhaju leány, tudod , hogy e dalban, kaczagásban a mizerére cseng ? . . . A V­advirágos réten kaczagva űztük a szálló lepkerajt. E­gy-egy virágot szakitál s én­ a szivem fölé tűztem . . . Hosszan, boldogan néztem ilyenkor a szemeid közé s azt hittem a menyor­­szág mosolyog reám ! B­oldog ifjúság, boldog idők A­zt hittem hogy ez áloméletnek sohasem lesz vége, hogy a szerelem egéből sohasem hullunk a próza sarába. É­s eltűnt az álomlátó poézis. Ez a kaczaj, ez a bachanal a szerelmünk fináléja. Szomorú akkordok ,­­ majd megreped a szivem ! . . . . Igaz ez vajon ? Nem egy szomorú őszi álom ? . . Én vagyok az a szomorú lélek s te vagy az a szomorú árny­­? . . S­zomorú lélek és szomorú árny! Remegve, félve nézek a jövő ködébe. Agyam ég s szomorú szürke gondolataim mint a vihar űzik egymást. H­át miért kell az álmokból felébredni ? Miért nem semmisülhet meg az ember a boldog­sága tetőpontján, hogy soha se sírja vissza a letűnt bűbájos órák boldog perczeit. S­zerelemből könny és a könnyből soha­sem lesz szerelem, hanem csak egy másik könny ! . . E­lzüllött szerelem ez a miénk ! E­zerszeresen kell visszafizetni a meg­rabolt menyország gyönyöreit! A L E A A

Next